A Szovjetunióba kényszermunkára hurcoltak számára állít emléket a Magyar Nemzeti Múzeum Málenkij Robot Emlékhelye. Az épület a Ferencvárosi pályaudvar közelében áll, előtte talapzaton vasúti vagon az áldozatokat megidéző szoborcsoporttal. A vagon oldalán a föld felé táblák lebegnek, rajtuk felirat: „ölelés, béke, remény, ima, hit, szeretet, haza”. A Vörös Hadsereg által megszállt területeken a marhavagonba zsúfolt emberek a szélre bízott papírlapokkal próbáltak egy utolsó üzenetet küldeni szeretteiknek, mielőtt a Szovjetunióba vitték őket rabszolgának.

A pokol bugyrai… Málenkij robot – Kényszermunka a Szovjetunióban kiállításnak otthont adó épületet a Magyar Államvasutak légoltalmi óvóhelyének alakították ki az ötvenes években, a hidegháború, egy újabb esetleges világégésre való felkészülés időszakában. A hatalmas betontömbbe Fülöp Márton, az emlékhely koordinátora kíséretében lépünk be. A két és félméteres betonfalakkal határolt óvóhelyet 1260 főre tervezték, ez a szám a bunkerépületet kívülről nézve is nagynak, a kis helységeket végig járva pedig hatalmasnak tűnik.

„A betonbunkert nem hosszú távú tartózkodásra tervezték – magyarázza Fülöp Márton –, hanem egy esetleges bombatámadás idejére, fél, maximum egy órára. Ennyi idő után ugyanis elfogyott volna bent a levegő, és a bent tartózkodóknak ki kellett volna menniük.” A hatvanas években, a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti atomháború kirobbanásával is fenyegető kubai rakétaválságot követően a bunkert igyekeztek atombiztossá tenni, ezért a bejáratot zsiliprendszerré alakították. A bejárathoz közeli zuhanyzóban mosták volna le a sugárzó anyagot hordozó nukleáris port az emberekről, akik újabb ajtókon áthaladva sugárzásmentes térbe jutottak volna be.

Az épület belsejét szintről szintre felfelé haladva járjuk be, a betonbunker feketére festett falai között teremről teremre értjük meg, mire is utal a pokol bugyrai kifejezés. Megtévesztés, véletlenszerűség, kíméletlenség: ezek a fogalmak jellemezték a lakosság elhurcolásának szovjet módszereit. A szovjet csapatok a Kárpát-medencébe érkezésével együtt megindultak az első elhurcolási hullámok: elsőként Észak-Erdélyből, majd a front nyugat felé haladásával sorra, minden vidékről hadifogolygyűjtő táborokba vitték az embereket, hogy bevagonírozva a Szovjetunió különböző területeire szállítsák őket.

A Vörös Hadsereg 1944. december 22-én adta ki a 0060. számú hadparancsot, ami a 17 és 45 év közötti német származású férfiakat és a 18 és 30 év közötti német származású nőket arra kötelezte, hogy jóvátételi munkára jelentkezzenek. A deportálási listákat a helyi közigazgatás embereinek kellett összeállítaniuk, akik a német származást sokszor a név alapján azonosították, ami azt jelentette, hogy bárkit elhurcolhattak. Az összeszedett embereket semmiről sem tájékoztatva gyűjtőtáborokba küldték. Sokakat becsaptak, összeírásra, gyűlésre, háromnaposnak hirdetett kis munkára – málenkij robotra – csaltak, hogy aztán emberi és polgári jogaiktól megfosztva hazájuktól több ezer kilométerre, idegen földre vigyék és embertelen körülmények között rabszolgamunkára kényszerítsék őket.

A málenkij robot témája propagandaplakátokon is megjelent. A második világháború végnapjaiban, amikor a Budapest körüli ostromgyűrű bezárt, és a német vezetők Nyugat-Németország felé menekültek, a Nyilaskeresztes Párt a Szibériába tartó marhavagonon ülő és a vörös katona egyenruháját viselő halált ábrázoló plakáttal próbálta a magyar lakosságot a szovjetekkel szembeni ellenállásra buzdítani. Közben a Moszkvába emigrált, de a Vörös Hadsereggel visszatérő magyar kommunista politikusok politikai propagandája a szovjet megszállást felszabadításként állította be, az elhurcoltakra pedig ráfogták, hogy fasiszták, akik megérdemlik a sorsukat. Változás csak az 1947-es választások közeledtével történt, amikor a kommunisták már nem hagyhatták figyelmén kívül a családtagjaikat keresők kérvényeit, ezért a plakátokon azt hirdették, hogy a Kommunista Párt segít a hazajutásban, a kommunista pártlapok pedig arról számoltak be, hogy milyen sokan jönnek haza, és Rákosi Mátyás is előszeretettel pózolt hazatérő foglyokkal.

Mivel az elhurcoltakat igyekeztek hadifogolynak beállítani és háborús bűntettel, a Szovjetunió megtámadásával vádolni, próbáltak minél több egyenruhát viselő embert – köztük vasutasokat, postásokat – összeszedni, de a begyűjtött hadifoglyok többsége nem katona, hanem polgári személy volt. „A málenkij robotosok közül sokan erre utalva keserű humorral hadfácánnak nevezték magukat” – mondja Fülöp Márton. Az összegyűjtötteket gyalog hajtották a gyűjtőtáborokba, aki nem bírta a menetelést, agyonverték, agyonlőtték. A táborokba rengeteg embert zsúfoltak össze, sokaknak nem is jutott hely a barakképületekben, hanem a szabad ég alatt a puszta földre kényszerültek, sokan itt vesztették életüket a nélkülözések és a járványok közepette.

Sok egyéni sors, egy közös történet Zebegényben | Magyar Krónika

Paulisineczné Willem Vera családjának története évszázadok óta fonódik össze a településével.

A listák meghatározott létszámmal rendelkeztek, a kvótát pótolniuk kellett, ezért a szovjetek az utcáról fogdosták össze az embereket, hogy a hiányzó létszámot kiegészítsék. Bárkit véletlenszerűen elhurcolhattak, az áldozatokat tetszőlegesen kicserélhetők voltak, azok helyett, akik például kibontották a vagon padlóját és megszöktek, a pályaudvarról rángattak fel járókelőket. A marhavagonokba zárt nők és férfiak nem tudták miért, hova és mennyi időre viszik el őket. A vagon résein kidugott apró papírdarabkákon próbáltak üzenni szeretteiknek.

Ez volt a szélposta, amelynek nagyon nagy része – a kutatók szerint 80-90 százaléka – célba is ért a magyar lakosságnak köszönhetően. A vonatok órákat álltak az állomásokon, a helybeliek pedig tudták, azzal segítenek, ha összeszedik azokat az apró papírlapokat, és továbbítják a címzetteknek. A kiállítás be is mutat több ilyen üzenetet: nemcsak a szélpostát, hanem azt a levelet is, amelyet a szélposta megtalálója küldött az elhurcolt fiatalember családjának és azt is, amellyel a hazatérő köszönte meg a megtalálónak, hogy értesítette családját.

Nem mindenki volt ilyen szerencsés, az elhurcoltak negyede el sem jutott a szovjetunióbeli céltáborokba, hanem a magyarországi gyűjtő- vagy a romániai átmeneti fogolytáborokban halt meg. Az átmenőtáborokból marhavagonokba zárva vitték tovább az életben maradottakat a Szovjetunió területére, a hónapokig tartó embertelen vonatút újabb áldozatokat szedett. A külföldiek gulágjának nevezett Gupvi a hadifoglyok és külföldről internáltak táborhálózata volt, ahova a szovjetek által megszállt területekről ítélet nélkül hurcolták el az embereket. A Gulághoz tartozó táborokban a politikai okoból elítéltek mellett köztörvényes bűnözőket is fogva tartottak.

Az összetartás erejével – beszélgetés Galgóczy Árpád gulágtúlélővel | Magyar Krónika

Galgóczy Árpádot 1947-ben gimnáziumi diákként ítélték húsz év gulágkényszermunkára, hét év után szabadult. A Magyar Krónikának arról mesélt, mi segített nek …

Hazánkból a több mint félmillió fogságba esett katona mellett háromszázezer civilt hurcoltak a szovjetek a Gupvi táboraiba és további több tízezer politikai indokokkal letartóztatott elitéltet vittek a Gulág lágereibe. Egyes kutatók szerint akár még az egymilliós számot is átlépheti a Kárpát-medencéből elhurcolt emberek száma. „A büntető szándék és az etnikai tisztogatás mellett az volt az oka annak, hogy ilyen hatalmas létszámot akartak összeszedni, hogy velük, mint rabszolgákkal építsék újjá a háború pusztította országot” – magyarázza Fülöp Márton.

A kiállítás fényképeken, plakátokon, visszaemlékezéseken, egykori használati tárgyakon keresztül mutatja be a kényszermunkára elhurcoltak viszontagságait. A Gupvi táborokban szétszórt férfiak és nők mindennapjai kemény fizikai munkával teltek. A lágerek nagy része Kelet-Ukrajnában, a Donyec-medencében volt, de Fehéroroszországba, Azerbajdzsánba, a Kaukázusba, sőt Szibériába – ahol jellemzően inkább a Gulághoz tartozó táborok voltak – is vittek civileket. A rossz körülmények, az éhezés, a szélsőséges időjárási viszonyok, a kíméletlen bánásmód miatt sokan életüket vesztették, és a túlélők is nagyon rossz fizikai és pszichés állapotban tértek haza.

Az otthonuktól, családjuktól egyik napról a másikra elválasztott emberek évekig semmit sem tudtak szeretteikről, hazatérésük után pedig többeknek azzal kellett szembesülniük, hogy családjuk jelképesen már eltemette őket. A túlélők helyzetét súlyosbította, hogy sorsuk a kényszerű hallgatás volt, a bűn el nem ismerése, a megfélemlítés és a kirekesztés tovább sebezte az áldozatokat. Traumájuk a mai napig hat, társadalmunk magában hordozza a sebzettségüket. Akkor nem volt mód a nemzeti gyászra, nem alakulhatott ki az emlékezetük, nekünk azonban már lehetőségünk van arra, hogy megismerjük a történetüket és elevenen tartsuk az emlékezetüket.

A Magyar Nemzeti Múzeum Málenkij Robot Emlékhely a 1097 Budapest, Fék utca 6. alatt található és előzetes regisztrációt követően látogatható.

Fotók: Magyar Nemzeti Múzeum/Jaksity Iván