Jártunk már ebben a szép tengerparti városban régi képeslappal, de biztosan szívesen térünk vissza akárhányszor. Itt érintkezett a mi egyszervolt Magyarországunk a világtengerekkel, ez volt a mi kapunk a nagyvilágra. Igaz ez még akkor is, ha tudjuk, hogy a Monarchia idején csak erős korlátozásokkal lehetett Fiumét magyarnak tekinteni. Közjogi értelemben 1920-ig nem volt része a magyar államnak, de önálló testként, corpus separatumként része volt a Szent Koronának, és mint ilyet, a magyar kormány irányította az általa kinevezett tisztviselőkkel. Ezért mindenki magyarnak tekintette, noha az ekkor ötvenezeres lélekszámú lakosság többsége olasz volt, negyede horvát, nyolcada magyar.
Nem a magyar múlt megszépítésének vágya mondatja velünk, hanem az igazság tisztelete, hogy etnikai szempontból példamutatóan toleráns város volt Fiume, mindenki szabadon gyakorolhatta a nyelvét és kultúráját, ide értve az iskolákat, hivatalokat, újságokat, színházakat is. A magyar állam két nagy program keretében hatalmas pénzeket költött a város fejlesztésére, ami valódi jólétet teremtett. Ekkor épült ki az óváros, amely ma is őrzi a százhúsz évvel ezelőtti idők hangulatát.
Itt hadd következzék egy kis privát történelem. Dédanyám, Laklia Mária 1915-ben innen, Fiuméból próbált a két gyerekével Amerikába kivándorolni, ezeket az utcákat járta, itt búcsúzkodott a hazától, hogy aztán kitörjön a háború, megszűnjék a hajóforgalom, és ő itthon rekedjék a nagymamámmal. Hát hogyne lenne az én városom is Fiume.
Amiként a mostani lapunkat postára adó úriemberé is, aki Kallenberg Irma úrleánynak Barcsra küldte az alábbiakat:
„Szívből örülök, hogy szerencsésen megérkezett, a kellemes órái közepette gondoljon néha egy fiumei bús magyarra is. Kezeit csókolja Pali”
Sorozatunk előző részében megálltunk egy pohár borra a Hortobágyon:
