A bibliodráma – a pszichodrámához hasonlóan – az önismeret elmélyítésében, a személyiség fejlesztésében, a kapcsolatok javításában, a traumák feldolgozásában segít. Hogyan talált rá erre a módszerre, és mi ragadta meg benne?
Egy kis faluban éltem a családommal, amikor a baptista gyülekezetünk tagjai szolgálatot vállaltak a váci börtönben. Én is hívást éreztem a segítő szolgálatra, és annak érdekében, hogy ehhez a szolgálathoz felkészültséget szerezzek – később öt évig szolgáltam vasárnaponként az elítéltek felé –, jelentkeztem a Baptista Teológia Hittudományi Kar missziói szakára, majd a Semmelweis Egyetem mentálhigiénéképzésére. Ott ismertem meg a pszichodrámát és a bibliodrámát mint csoportos önismereti módszert Sarkady Kamilla szemináriumi oktatóm révén. Az első pillanatban beleszerettem a drámába, mert olyan élményt ad, úgy nyitja meg az embert, ahogyan más módszer nem képes. A szavainkat használhatjuk arra, hogy elfedjük azt, ami bennünk van, de amikor játszunk, a szerepen keresztül olyan őszinte megéléseink vannak, amelyek mély önismereti felfedezésekhez vezetnek.
Tudna erre példát mondani?
Persze. Amikor első alkalommal vettem részt bibliodrámán, az egyiptomi kivonulás történetét játszottuk el. A fűzfa szerepét választottam. Kifacsarodva álltam, hogy úgy tartsam a karjaimat, mint az ágakat, és árnyat adjak az út mentén elhaladóknak, hogy a vándorlásuk során megpihenhessenek. Tudtam, hogy megszólalhatok, megmozdulhatok, mert a bibliodrámában a legkisebb kövecske is beszél és mozdul, de én csak álltam, és meg se szólaltam. A játék végeztével Kamilla megkérdezte, hogy miért ezt a szerepet választottam, és mit éltem meg benne. Akkor esett le, hogy valójában mit is csináltam. Lekorlátoztam magam azzal, hogy ott álltam az út szélén egy olyan kifacsart pózban, amit alig bírt el a derekam, és alig tudtak megtartani a karjaim, hogy árnyat adhassak, mert úgy éreztem másnak arra van szüksége, amit én adni tudok. Fel se tűnt, hogy nekem ez kényelmetlen, mint ahogy az se jutott eszembe, hogy megszólítsam az elhaladókat. Csak csendben lengedeztem, hogy megkönnyítsem a többiek számára a vándorlást, mert úgy éreztem, hogy nekem ez a dolgom.
Ebben az első játékban megmutattam azt, aki vagyok: szolgálok és adok, nem törődőm azzal, hogy nekem mibe kerül, nem szólalok meg, nem mutatom meg magam.
Még egy terapeutával folytatott beszélgetés során se biztos, hogy ezt meg tudtam volna fogalmazni, de a bibliodráma, mint ahogy a pszichodráma is, élményekkel dolgozik. Nagyon fontos, hogy a játékfázis során megélt élményeket az integrációs fázisban összekapcsoljuk a saját életünkkel. Én ebből a fűzfaszerepben ért felismerésből indultam el a saját önismereti utamon. Olyan meghatározó volt számomra az élmény és a felismerés, hogy segíteni akartam abban, hogy mások is megtapasztalhassák.
Említette a játék- és az integrációs fázist, ezek részei egy-egy alkalomnak?
Minden alkalommal bemelegítő játékkal kezdünk, aminek célja, hogy mindenki megérkezzen a dráma terébe, önmagához és a csoporttársaihoz – ne csak a testét hozza be, hanem a lelkét is. A következő rész a verbális bejelentkezés, amely során körbeülünk, és arról beszélgetünk, hogyan vittük tovább az előző alkalommal megélt élményeket, tapasztalásokat a saját életünkbe. Ezt követi a rámelegítő játék, aminek a történet szívéhez kell illeszkednie.
Mit jelent a történet szíve kifejezés?
Egy bibliai szövegnek sokféle szívét megtalálhatjuk, például a tékozló fiú történetében lehet ez az atya irgalmassága, szeretete, a fiatalabb fiú kíváncsisága vagy az idősebb testvér érzése. A vezetőtársammal konszenzusra kell jutnunk, hogy az alkalomra választott történetnek mi a szíve. A rámelegítő játék élménnyel világít rá a történet szívére, de szóban még nem áruljuk el a csoportnak, hogy melyik is az a történetet. A tékozló fiú példájánál maradva, a rámelegítő játékhoz kiteszünk a terem négy pontjára lapokat, rajtuk különböző érzésekkel, mint kíváncsiság vagy magány, és arra kérjük a csoporttagokat, hogy ahhoz álljanak oda, amelyik megszólítja őket, majd az egy-egy papírlapnál gyülekezők osszák meg egymással, hogy miért ezt választották. Ezután következik a történet, amelyet kétszer olvasunk fel két különböző Biblia-fordításból, majd olyan háttér-információkkal egészítünk ki, amelyek segítségével belehelyezzük az időbe, a társadalmi és földrajzi környezetbe, a korra jellemző szokásokba. A tékozló fiú történetében például egy olyan apróságnak is jelentősége van, hogy az apa a kor szokása szerint hosszú, bokáig érő ruhát viselt, amelyben csak lassan, méltóságteljesen lehetett járni, ezért ahhoz, hogy a fia elé futhasson, fel kellett emelnie, amit ő meg is tett, mert annyira fontos volt neki, hogy a fia elé szaladhasson.
A csoporttagok maguk választják a szerepet?
Így van, nem mi osztjuk ki, hanem minden csoporttag saját magának választja meg, hogy kinek a bőrében szeretné megélni a történetet. Előfordul, hogy a csoporttagok idegenkednek attól, hogy Jézust válasszák, de fontos tudni, nem a Megváltó szerepét kell eljátszani, hanem mindenkinek a saját, belső Jézus-képét kell megélnie. Fontos, hogy mindenki saját magára alakítsa a szerepet, ezért erre időt szánunk. Berendezzük a helyszínt, és a résztvevőket megkérjük, hogy mindenki álljon be oda, amit a maga szerepe szerint a kezdő helyszínnek érez. Fontos az is, hogy mindenki magára ölt egy kendőt, amivel felveszi – például – a tékozló fiú szerepét, és ki is mondja a szerep nevét. Amikor vége a játéknak, akkor arra kérünk mindenkit, hogy vegye le a kendőjét, és mondja ki a saját nevét. Visszatérve a kezdéshez, mindenkihez odamegyünk, és szerepbehelyező interjút készítünk, mintegy belesegítjük a szerepbe. A segítő kérdésekből a többiek számára is kiderül, ki hogyan alakította kívül-belül magához a szerepét. Nagyon érdekes a szentírási szövegekben, hogy egy igerészen belül évek, évtizedek telhetnek el. Ezeket a szakmában üres helynek nevezzük, és kitöltetjük a csoporttal. Ezt követően indul el a játék.
Mi a legfőbb különbség a pszichodráma és a bibliodráma között?
A legfőbb különbség a két módszer között talán az, hogy a pszichodrámacsoportba saját önismereti témát hoznak a tagok, amivel, ha a résztvevők egyetértenek, együtt dolgoznak. Nem egy tematikus történetet viszünk, mint a bibliodrámában, hanem azzal megyünk a színpadra, amit ott és akkor hoznak a csoportba, a vezetőnek spontán kell a játékot vezetnie. A bibliodrámában viszont konkrét bibliai történeteket viszünk vezetőként,
a több ezer éves történeteket csodálatosan jól használhatjuk önismeretre, hiszen hús-vér emberekről szólnak, akiknek ugyanúgy voltak fájdalmaik, örömeik, szorongásaik, félelmeik, mint nekünk.
A bibliodráma-vezetőnek is kreatívnak és spontánnak kell lennie, és folyamatosan figyelnie kell a csoportot, a szereplőket, hiszen mindenkit odahozott valami, nekünk pedig észre kell vennünk, hogy mi az a valami, ahhoz, hogy segíteni tudjunk. Ehhez jó eszköz a fókuszolás, amivel megállíthatjuk a játékot, amikor látjuk, hogy fontos megélés történik a szereplők között. Ilyenkor némajátékban megy minden tovább, csak a fókusz hangosodik ki.
Ezek szerint önmagunk mellett a közösséghez való kapcsolódásnak is van jelentősége?
Nagyon is, hiszen a szerepben kapcsolatba kerülünk a csoport többi tagjával. Lehet, hogy aki a játékban az apám volt, valóban az apát jeleníti meg számomra, ezért úgy kapcsolódom hozzá, hogy a saját életemre reflektáló megéléseim lesznek. Az integráció során a zárókörben rá is kérdezünk, hogy ki miért az adott szerepet választotta, mi feszítette őt például egy fiatalabb fiú szerepből, mit gondolt abban megélni? Mindenki a való életből hozza a saját motivációját a szerephez, és feltárulhat például, hogy elege van abból, hogy más árnyékában él. Nem kognitív információk hangoznak el, hanem arról beszélgetünk, hogy ki mit élt meg, mert a bibliodráma során élményekkel dolgozunk, és ilyen szempontból is nagyon izgalmas a szerep üzenete. Például, hogy én, mint fiatalabb fiú, azt üzenem neked, hogy oda lehet menni apádhoz, és lehet vele őszintén beszélni. Ezt az üzenetet pedig be lehet építeni, és tovább lehet vinni a való életbe.
Gyakran választanak olyan szentírási részeket, amelynek témája az egymáshoz való kapcsolódás?
Igen, rendszeresen hirdetünk meg tematikus csoportokat, most aktuálisan Kapcsolataink címmel. Ahogyan mesteremtől, a kiképző pszichodráma-vezető, pszichoterapeuta Ónody Saroltától tanultam,
a kapcsolatainkban sérülünk, de azokban is gyógyulunk.
Sok olyan történet van a Szentírásban, amelyben fontosak a kapcsolatok, például a József és testvérei. A kapcsolódáson keresztüli gyógyuláshoz egy önismereti csoport, mint a pszichodráma és a bibliodráma, egyaránt fantasztikus módszer, mert ezekben a csoportokban őszinte bizalom és elfogadás jön létre. A lélekkel dolgozunk, ezért vezetőként a mi felelősségünk, hogy kialakítsuk a bizalmat a csoportban, és figyeljünk arra is, hogy az a későbbiek során se sérüljön. Az elején szerződést kötünk a csoportnormákra, és fontos tudni azt is, hogy mindenki önmagáért felel, tehát bármilyen kérdésre mondhat nemet. Szigorú titoktartás van a csoportban, ezért a résztvevők őszintén megbeszélhetnek mindent, mert ami ott történik, az ott is marad – természetesen a saját megélésekről már szabadon lehet másnak is beszélni. Egy tematikus csoport 70 dramatikus órát jelent, és az a tapasztalat, hogy aki egyszer jelentkezett, azt annyira megérinti ez a módszer, hogy jön tovább egy következő csoportba, vagy megy tovább egyéni terápiába, mentálhigiénés szakemberhez, hogy a csoportban felismert önismereti témáján tovább dolgozzon.
Egyéni munka során is van lehetőség a dramatikus játékra?
Igen, én is végzek egyéni munkát mentálhigiénés szakemberként és lelki gondozóként, és amióta Reinhard Krüger német pszichoterapeutától tanultam a monodráma módszerét, azzal is segítem az egyéni klienseimet. Tárgyakat választunk a szerepekre, és dolgozunk velük. Ezekből olyan belátások jönnek, amelyek egy beszélgetés során nem biztos, hogy megszületnek. Például a kliens köveket választ a saját és a családtagjai szerepére, kiválasztja magát, mint egy icipici kis kövecskét, és úgy teszi le az asztalra, hogy az beszorul az anyját és a nevelőapját megjelenítő hatalmas fekete kövek közé, majd ahogy ránéz az elrendezésre, zokogni kezd.
Hogyan válhat valaki bibliodráma-vezetővé?
Az említett 70 daramatikus óra saját élményként az alap, ez az első lépcsőfok. Ezt követheti a bibliodráma-asszisztensi csoport, a vizsgát követően lehet továbblépni a vezetői szintre. Ehhez saját csoportot is kell vezetni, amiből szakdolgozatot kell írni, majd azt megvédeni, párhuzamosan pedig pszichodráma-képzés is szükséges. Ha valaki kiképző szeretne lenni, akkor még tovább kell tanulnia. Nekem 14 évembe telt, hogy kiképző bibliodráma-vezetővé és pszichodráma-vezetővé váljak. Ebben nagyon sok óra önismereti, vezetői, kiképzői gyakorlat volt. Azért ilyen szigorúak a Magyar Pszichodráma Egyesület rendelkezései, mert csak olyan embert engednek a csoporttagokkal dolgozni, aki saját magát már megdolgozta. Gyönyörű ebben a szakmában, hogy az idő nekünk dolgozik, hiszen minél idősebbek vagyunk, annál több mindent éltünk meg magánemberként is. Kellenek a saját megélések ahhoz, hogy ráhangolódjon a lelkem arra, aki ott van a csoportomban, és tudjam, hogy mi az, ami fájdalmas a számára, mert nekem is fájt, és ebből tudom azt is, hogy hogyan segíthetem a gyógyulását.
Kik jelentkezhetnek a csoportba?
Nem kell vallásgyakorlónak lenni, nem kell ismerni a Szentírást, és nem kell készülni sem az alkalmakra, csak nyitottságot kell hozni. Nekem, mint teológusnak, mint hívő embernek, azért lett a pszichodrámával párhuzamosan a bibliodráma a segítői utam, mert ahogy azt mondani szoktuk, lehetek én a vezető, de aki gyógyít, az maga az Isten.
