Illyés Gyula az a nagy magyar költő, akinek a prózáját olvassuk. Ez méltánytalan, mégis így van. Kortársai közül Weöres Sándor a par excellence költő, Pilinszkynek is fontos versei visszhangoznak a kollektív magyar tudatban, a fiatalabbak közül eleven emlékű Nagy László, Tandori. És akkor Ady-Babits-Kosztolányiról, József Attiláról nem is beszéltünk.

Egész világirodalomra elég magyar költő sorai keringenek a gondolataink között. Illyésnek viszont az Egy mondat a zsarnokságról című drámai monológján kívül nincs olyan verse, de még olyan verssora sem, ami beleszövődött volna a magyar kultúra kárpitjába.

Amúgy is zavarban vagyunk vele. Hogyan is volt az ő kommunistasága? Valahogy testidegennek tűnik még ennyi évtized után is, sokkal inkább éreznénk őt Móricz és Németh László eszmetársának, mint a sok, mára méltán elfedett kommunista író és költő közé tartozónak.

De nem hiszem, hogy ezért nem visszhangoznak bennünk a versei. Bizonyára fontos tanulságokat hordozna, ha sikerülne az okokat megfejteni.

Illyés prózája viszont annál elevenebben él. Puszták népe nem csak azért alapműve a magyar irodalomnak, mert minden más leírásnál pontosabban mutatja meg az egykori dunántúli mezőgazdasági cselédvilág mindennapjait. Inkább azért, mert, ahogy a legnagyobb regények, önértékű világot teremt, egy izlandi olvasó számára éppen olyan teljes egészet, mint a honfitársnak. Ez az önértékűség tette lehetővé, hogy a Puszták népe kilépett a saját idejéből, mindenkor érvényes maradt, ahogy a klasszikusok.

Ugyanez igaz a Petőfi Sándorról írott életrajzi esszéjére is, amelyben ráadásul a költőtárs, a szakmabeli szólal meg, aki pontosan tudja, hogyan születik a vers. Petőfiről rengeteget tudunk, ismerjük életének jóformán minden napját, nagyon sok művének szereztetési alkalmát, barátait és ellenségeit, korának eseményeit és azok visszahatását őrá. Illyés kötete mégis sokkal többet ad, mint a többi életrajzok, mert nagy irodalom.

Ugyanebbe a sorba illeszkedik a Hunok Párisban, négyesztendei emigráció krónikája az 1920-as évek Párizsában, művészetet tanuló, megélhetést kereső, szerencsére vadászó emigráns magyarok és más nációk fiai és leányai között, hol kétkezi munkásként, hol nyelvtanárként, hol egyetemi hallgatóként.

A Kádár-kori legendárium szerint maga Illyés is politikai emigráns volt, a kommün alatt vitt szerepe miatt tartott megtorlástól, de valószínűbb, hogy afféle „jobb, ha most eltűnsz egy időre”-tanács alapján választotta a külföldet. Ez a része a történetnek nem is különösebben érdekes, elmúlik a múló idővel. Ami megmarad, az a rengeteg eleven alak, a könyv által teremtett világ.

Hiszen az a száz évvel ezelőtti Párizs sincsen már meg, a nyomát sem találni sehol. Pedig micsoda város volt! Micsoda esszenciája a szellemnek! Egyidőben mindenki, akiben valami alkotóerő motoszkált, oda törekedett, akár padlásszobákban koplalni is, de beszívni azt a levegőt a Szajna partján, ami annyi nagy művésznek és gondolkodónak volt ihletője.

Rengeteg vékonypénzű és vékony tehetségű ember is volt közöttük, akiknek Párizsból nem jutott több a koplalásnál, de voltak igazi tehetségek is, az egész világból érkezők, akik vagy ott lettek naggyá, vagy hazavitték a megszerzett tudást, hogy otthon kamatoztassák.

Ennek a szegénységében is vonzó tarka világnak páratlan megidézője, önálló világgá teremtője a Hunok Párisban. Nem regény, az író bevallott szándéka szerint csupán előkészülete annak, zrínyis enumerációja, felsorakoztatása a tervezett, ám soha el nem készült regény szereplőinek. De milyen felsorakoztatás! Milyen mondatok, milyen láttató erő! Csak üssük föl bárhol a könyvet:

„Kényelmes omlatagsággal nyúlt el itt a Pascal-szobor kőpadján (úgy, hogy jobb térde fölé dobott bal bokáját markában tartotta), szeme elégedetten járt a híres iskola e belső udvarának szép arányain, de ajka körül gúny cirkált. E lappangó gúny azon nyomban szálkás szarkazmussá ugrott elő, mihelyt tekintete az emeletek díszeiről az udvaron nyüzsgő diákokra ugrott. – Lehet ezekkel valamit kezdeni? Gondolod?”

A kötet 1946-ban jelent meg, és a kommunista kritika jól lehúzta, mondván, hogy a hőseit az író föntről lefele nézi, mintegy kinevetteti, lélekrajzokkal bíbelődik ahelyett, hogy a történelmi szükségszerűségeknek, tudniillik a munkásmozgalom elkerülhetetlen győzelmének lett volna krónikása. A bírálat hiába volt ostoba, Illyés letette a tollat, a folytatás jegyzeteit félretette, és nem is vette elő többé. Kár, hogy így történt, de a Hunok Párisban, ez a regény-önéletrajz így is teljes értékűen megmarad.