Kevesen tudják ma már, ki volt Kemény Simon – leginkább talán Karinthy Frigyes Így írtok ti-je tartja életben emlékét, ő, „Kömény Chimaune”, a „drágakőmíves” is a kiparodizált szerzők között szerepelt ugyanis. Pedig a Nyugat első nemzedékével egyívású Kemény jó költő volt, egyéni látásmódú alkotó, az irodalmi impresszionizmus képviselője, olyan remek, izgalmasan dekadens versek írója, mint a Gyümölcsök, amelynek impresszionizmusa már-már szürrealizmusba csap át: „Hajad narancstól lesz dús és puha, / Tekinteted banántól bánatos” – Karinthynak persze nem volt nehéz karikíroznia ezt a hangot.
Kemény téves megítéléséhez s így elfelejtéséhez talán az is hozzájárult, hogy Tisza István folyóiratában, a Magyar Figyelőben a tízes években megjelent egy cikke, amelyet az Ady-féle törekvések elleni konzervatív támadások részeként értelmeztek, noha abban csak az Ady-esztétika forradalmi újdonságát kérdőjelezte meg. Kemény, aki egyébként Ady egyik első méltatója volt, s akivel szívélyes kapcsolatban állt, a jelen cikkünk tárgyát jelentő, 1942 és 1944 között írt naplójában, amely 1987-ben jelent meg a Magvető Könyvkiadó Tények és tanúk sorozatában, felidézi: már 1908-ban, egy Nyugatba írt cikkében hangsúlyozta azt, hogy nem minden új költészet Adytól ered.
Ő például soha nem igyekezett utánozni őt, lírája más nyomvonalon haladt, ezt pedig – húzza alá a naplóban Kemény – Ady becsülte is. Csak azért szidta őt néha mókásan, mert „olyan gyalázatosan lusta” volt.
Ez a lustaság a naplóbejegyzéseknek visszatérő témáját jelentik. A hosszú időn át Az Est publicistájaként és szerkesztőjeként dolgozó, nagypolgári jómódban élő Keményt a második zsidótörvény megfosztotta állásától, állandó bevételétől. Egy-egy cikket vagy verset elhelyezhetett liberális lapokban, de ettől eltekintve partvonalra szorult, kényszerű tétlenségben töltötte mindennapjait, egyre reménytelenebb küzdelmet folytatva azért, hogy valami célt és értelmet találjon az életének. Eközben Németország hódításai s a magyar szélsőjobb megerősödése mind fenyegetőbb jövőt vetítettek előre. Kemény, ez a finom és érzékeny stiliszta megrendítő bejegyzésekben örökítette meg mind sötétebb érzéseit-gondolatait.
Helyzete abszurditását érzékeltetik az ilyen és hasonló jegyzetek: „A feloszló gazdasági hulla mint eleven adóalany összevissza szaladgál a hivatalokban. Be kell bizonyítania, hogy nem fizethet adót olyan kereset és jövedelem után, melytől őt az állam megfosztotta” – írja 1942. április 28-án. Észleli magán a rendszeres és értelemteljes munka hiányában jelentkező szellemi leépülés jeleit: „Nem fog a fejem. Tompa és közömbös, befogadni, kiadni nem akar. Nem reagál, nem izgul és érdeklődik, egykedvűen, lustán áll agyam a tartójában, benyomások nem izgatják, nem termel, mintha a termőképesség és a termelőerő egészen kihullott volna belőle. […] Szeretnék behúzódni egy sarokba, hogy onnan ne mozduljak ki, s növényi közönnyel, érdeklődés nélkül hagyjam magam felett elmúlni a napokat, alva vagy félig alva.” (1942. május 22.)
De az alvás elégtelen menedék, már ébredéskor letaglózza a teljes kilátástalanság: „Reggel gépiesen, de lelkem és lelkiismeretem mélységből tépve a szavakat és a hangot, ébredésnél ezek az első szavaim: »Jaaaj, Istenem, de borzasztó!« Hogy mi? Az élet. […] Belső világom eliszaposodik. Agyamat és lelkemet ellepi az iszap. Lusta, nehéz, fekete elem, s ezzel lassan megszűnik bennem az, ami emberré emel. Állati és növényi tengődéssé nemtelenedik az a gyönyörű tevékenység, aminek élet volt a neve.” (1942. július 18.)
Másutt is az iszap metaforájával érzékelteti a kényszerű semmittevés valóságát: „Aranyon kívül senkit sem tudok olvasni. Minden betűvel szemben türelmetlen vagyok. Csak a szemem látja a nyomtatást, az agyam nem. Gondolataim mind kiszaladtak a fejemből, nem tudom, hogy hol járnak, függetlenítették magukat tőlem. Így agyam műhelyében semmi munka nem folyik. Elfogyott a nyersanyag, elszéledtek a munkások, rozsda borítja, iszap lepi a szerszámokat és a bonyolult gépezetet, butulok.” (1942. augusztus 14.)
Színésznőből kereskedővé lett, fáradhatatlan felesége, Újfalussy Rózsi biztosítja megélhetésüket, s ez külön megaláztatást jelent számára: „Életem vége be van szennyezve azzal a szégyennel, hogy a feleségem tart el. Élősdi életet élek. Azt a kenyeret eszem, amit ez a nagyszerű nő oly nehéz munkával keres. Szégyentelenül elfogadom ezt az egzisztenciát, és nem átallok emberek közé járni, szemérmetlenül mutogatva meztelenségemet. Mit használ az, hogy lesújtó véleményem van magamról, s szigorú gondolatokkal korbácsolom magamat. Erkölcsi felháborodásom két kézzel rángatja lelki épületemet, de nem tudom úgy megrázni az oszlopokat, hogy rám szakadjon a tető, összeomoljanak a falak s maga alá temessen a törmelék, hogy véget érjen ez a haszontalan és örömtelen létezés.” (1942. október 6.)
Mindezek nyomán elkerülhetetlen, hogy önvizsgálatot tartson, számba vegye életének tanulságait. Felrója magának, hogy nem vagy csak részlegesen valósította meg azt, amire tálentumai folytán hivatva volt.
Elszaladt mellette az élet, miközben a nagy mű nem született meg. Egyre csak bűnös lezserségét emlegeti: „Mikor ma reggel felébredtem, magamban hangosan ezt mondtam magamnak, mint egy vádlottnak, akinek hosszú tárgyalás után kihirdetik az ítéletet: »egész életemben lusta, haszontalan, indolens ember voltam«. Megdöbbentő, hogy az ítéletet nem tartottam igazságtalannak, megnyugodtam benne, nem fellebbeztem.” (1942. május 22.) Író- és újságíró-kollégáját, a Franciaországba emigráló Lakatos Lászlót emlegetve teszi fel a kérdést: „Ha Lakatos, aki olyan sokat dolgozott, tétlenséggel vádolja magát, mit szóljak én, aki valósággal elloptam az életemet? Mikor jön rám, mikor tör ki rajtam a szorgalom szent dühe?” (1942. június 9.)
„Hibáim, tévedéseim és bűneim hosszú menete vonul el lehunyt szemeim előtt és most már két mondatban el tudom mondani, hogy egy elég hosszú élet min bukott meg, s miért nem lett az, amivé lennie kellett volna. Nem volt bennem kitartás és szorgalom. Mindenbe csak belekezdtem, semmit be nem fejeztem. Hiányzott jellememből a szorgalom zord, szent erkölcse. Lelkiismeretem nem engedi meg, hogy az enyhítő körülményeket eldadogjam. Haszontalanul múlt el az életed – mondja a bíró –, és az a büntetés, hogy most ezt megtudod” – jegyzi fel 1942. november 10-én.
Kemény Simon naplója érdekes alulnézeti képét adja a világháború eseményeinek. 1942 első felében a tengelyhatalmak lendülete töretlennek látszik, a szövetségesek csúfos vereségeket szenvednek el. Kemény napról napra szemlézi a lapokat, hallgatja a rádiót, magyar és külföldi adásokat egyaránt feszült figyelemmel követ. Egykori szerkesztőként értőn elemzi a propaganda trükközéseit mindkét oldalon. „Nagy német győzelmek után az angol propaganda mindig statisztikai óriásszámok hadseregét vonultatja fel. A hadiköltségvetés és a hadianyag-termelés mamutszámait és számoszlopait. Tobrukért megtorlásul most azt kürtöli világgá, hogy a németek Lengyelországban egy év alatt 700 000 zsidót öltek meg. Sovány vigasz Líbiáért.” (1942. június 29.)
Kemény, aki természetesen a szövetségesek győzelmének szurkol, fotelstratégaként értetlenkedik és háborog az amerikaiak és angolok lassúsága és összeszedetlennek tűnő hadműveletei miatt. Úgy érzi, erre a háborgásra némi joga is van: „Aki a két háborút végigkibicelte, gyűjthetett némi stratégiai tudást, kifejleszthetett magában bizonyos taktikai érzéket, az ilyen ember nem vad laikus. Ennek joga van arra, hogy bírálgasson és kifogásoljon.” (1943. október 21.)
Később aztán rendre inti magát türelmetlenségéért. Észleli a szörnyűségeket az otthon viszonylagos kényelméből szemlélő ember pozíciójának visszásságát, mint azt egy, a kötet függelékében közölt, még 1941-ben született jegyzetében fejti ki: „Fájlalom és szégyellem, hogy […] itt kibicelek, bírálok, elégedetlenkedek, mintha az én b. személyem lenne a hadicélja ennek a háborúnak, vagy mintha vállalkozásom lenne, s nem lennék megelégedve alkalmazottaim és gépeim munkájával.”
Az az igyekezete is szembetűnő, hogy objektív józansággal értékelje az eseményeket, már amennyire az ő sokszorosan szorongatott helyzetében objektív lehet valaki.
Ezt a távolságtartást és higgadtságot, amely nála általános személyiségjegy volt, érzékelteti ez a meghökkentő mondat: „Gyilkosom művében is gyönyörködni tudnék, ha azt gyönyörűnek tartanám.” (1942. június 16.) Elismeréssel fogadja azt, ahogyan a németek a sztálingrádi vereséget fogadják: „Az erkölcsi igazság az oroszok oldalán volt, és a német nép lelki nagyságát én éppen abban látom, hogy ezt az érzést nem fojtotta meg, nem erőszakolt magára egy hangos, hazafias, alakoskodó magatartást, hanem Sztálingrádot is csak olyan néma szomorúsággal figyelte, mint a többi harcteret.” (1943. január 31.)
1943 tavaszán-nyarán aztán valami változik. Kemény szívrohamot kap, több hétig kórházban ápolják, közben a háború menete a szövetségesek javára kezd fordulni, megtörténik a szicíliai partraszállás, Mussolinit megbuktatják. Egyre magabiztosabban jövendöli a németek közelgő összeomlását, jegyzetei hangja pedig egyre élesebbé, szarkasztikusabbá válik. Sokáig ágyhoz van kötve, de utána is egyre kevesebbet jár el otthonról, szűkül az élettere, elmaradnak a közvetlen megfigyelések, amelyek az 1942-es év krónikáját olyan elevenné teszik, s amelyek a háborús nyerészkedés valóságát is bemutatják („Általában azt hallom, hogy a legkövérebb zsidó világban nem voltak olyan evés-ivások, mint a mostani hitbizományosok palotáiban, villáiban s remek nyári lakaiban”, 1942. július 10.).
Ez a hangnemváltás tetten érhető az irodalmi közélet eseményeivel kapcsolatos jegyzeteiben is (bár a zsidó szerzők ellehetetlenítése után szerinte ilyen közéletről nem is lehet beszélni). Viszolyogva követi a reklámhadjáratot, amely a paraszti sorból feltörekedett írókat, mint Erdélyi József, indulásból zseninek nevezi. (Persze, mint jelzi, ez a bombasztikus hang a liberális írók megjelenéseit is kíséri). „Elfelejtik, hogy a halhatatlansághoz előbb meg kell halni.” (1944. február 7.)
Rendszeresen idézi a kormánypárti és szélsőjobboldali lapokban megjelenő antiszemita verselményeket. Mint Dr. Liszt Nándor Ciánozás című művét, ezen kommentár kíséretében: „Tökéletes lelki és szellemi fotográfiája a rezsimnek, Kállaynak s társainak, akik most oly gyáván és ragaszkodva akarnak kegyelmet kunyerálni az ellenségtől. […] Ez a vers az ő európaiságuk, az ő kereszténységük, az ő kultúrájuk.” (1943. szeptember 2.)
Többször kifejezi Szabó Lőrinc iránti ellenszenvét: „Szabó Lőrinc fanatikus hitlerista, németimádó, aki a magyarságot életképtelen népnek tartja, szerinte Magyarország csak mint a birodalom része állhat fenn, szabadságra, függetlenségre nincs jogosultsága. Ezeket az elveket Az Est szerkesztőségében sokszor igen szenvedélyesen hangoztatta.” (1943. december 15.)
Olyan polgári írók ténykedését, óvatos állásfoglalásait-elhatárolódásait, mint Márai Sándor, Zilahy Lajos, Herczeg Ferenc, a napló elején elismeréssel fogadja, méltatja humanizmusukat, magas szellemüket. 1944-ben, két nappal a német megszállás előtt viszont már ezeket a sorokat veti papírra: „Zilahy, Márai, Gáspár Jenő, Bibó [Lajos] s a többiek kapják a díjakat, érmeket, címeket, rangokat és egyéb kitüntetéseket. A dicsőség, a pénz és a halhatatlanság kiosztása megszakítás nélkül folyik. Az emberiesség bajnokai a rezsim minden ajándékát elfogadják, egyiknek sem jut eszébe, hogy nem reális és nem fer versenyben győztek, mert az ellenfelek egy része meg van fosztva a versenyzés lehetőségétől. Az emelkedett lelkű, tiszta szívű, magasztosan gondolkodó emberek elfogadják a rendszer kitüntető díszeit, azét a rendszerét, melyet állítólag helytelenítettek. Ne higgyünk álnok alakoskodásuknak. Egy ló szőre valamennyi.”
Egyre dühödtebbé és végletesebbé válik a kormányzatot, az elitet érintő kritikája is: „Az uralkodó osztály tökéletesen megbukott. Ki kell venni kezéből a játékot.” (1943. december 21.) Kállay Miklós külpolitikai manőverezését megkésettnek és elégtelennek tartja: „Régen a legtöbb magyar úr elmulatta, elkártyázta ősei örökségét. Így herdálja el most Kállayval az élén az uralkodó osztály azt a keveset, ami gyönyörű hazánkból még megmaradt.” (1943. december 26.)
S míg a napló elején még a Horthy Miklóst említő bejegyzéseiből még kiérezhető a tengelyhatalmak oldalán való háborús szerepvállalás dacára óvatosan az angolok felé orientálódó kormányzó iránti rokonszenve, később már egy lapon mond ítéletet róla és az egész politikai osztályról (az apropó az olasz diktátor visszatérése a Salòi Köztársaság élén): „Elismertük azt a Mussolinit, aki szennyes nyelveléssel s rothadt hűtlenséggel gyalázkodva fordult királya ellen. Kezét, mely trágyát és sarat dobál a koronára és palástra, a Horthy-Kállay-rezsim szorongatja és rázogatja.” (1943. október 1.)
A jövő, bárhogy is alakuljon a háború, sötétnek ígérkezik. Éles szemmel állapítja meg, milyen történelmi precedenst jelentenek a zsidótörvények. A magántulajdon semmibe vétele már a kommunista átalakulást vetíti előre: „Ha majd a papok, a mágnások és a nemes földurak tulajdonára kerül sor, milyenre változik a mostani lelkes hangulat? Mert történelmi lehetetlenség, hogy ott megálljon a hullám, ahol a kis tilalomfa megállt parancsol a tenger iszonyú erejének.” (1942. április 13.)
A kultúrnemzetek utolsó vérig folyó harca nem kevesebbet jelent, mint az európai civilizáció öngyilkosságát. Az Óvilág ezzel letűnik a történelem színpadáról: „Jönnek a színesek, a halványsárgától a koromfeketéig, az egész félelmes színskála, s elit nemzeteik átveszik a vezetést. Ez lesz az igazi őrségváltás! Vérének, könnyének, verejtékének viharzó tengerébe fúl Európa. A késő bánat úgy fog visítani a tenger felett, mint egy iszonyú nagy dögkeselyű.” (1942. április 9.)
Az általános elkorcsosulás riasztó vízióját festi fel: „Európa néhány év múlva tele lesz idegbajos, elsatnyult, korcs, csenevész gyerekkel. A háború szenvedéseitől és borzalmaitól degenerált férfimag a háború rettegéseitől, szorongásaitól, ijedelmeitől enervált petéket termékenyítette meg. Milyen lesz az az embergyümölcs, mely ilyen alapanyagból készül s ilyen feltételek mellett éri meg a születés szentségét? Ezeknek a gyerekeknek testével együtt nő majd elmebetegségük és idegbajuk. Európa megtelik nyavalyatörősökkel, rángatózókkal, félrebillent lelkű, repedt lelkű, agybajos szerencsétlenekkel. Szelíd bolondokkal és dühöngő őrültekkel. Bűnözőkkel és gonosztevőkkel.” (1943. szeptember 19.)
Bár a szövetségesek sikere lelkesíti, örömébe mind több aggodalom vegyül. Hiszen félti Magyarországot, a magyar népet.
Hiába az egzisztenciáját ellehetetlenítő s lassan az életét fenyegető állami intézkedések, ezek nem rendítik meg hazaszeretetét: „Hűségesen tapadva Magyarország földjéhez, ide horgonyozva régi gyökereimmel, ennek a népnek testvéri közösségében nyugodt vagyok és biztonságban érzem magam. Szegénységem és hű szeretetem védelmez.” (1942. február 17.) A Vörös Hadsereg előrenyomulása kapcsán írja: „Hogy ez a hatalmas hadierő mit fog eldönteni, azt ma még senki nem tudhatja, de hogy iszonyú veszedelem, az minden józan ember előtt világos. Mindenesetre szívszorongva gondolok a magyar honvédségre, amely ennek a félelmes erőnek legközelebbi ellenfele lesz.” (1943. január 15.)
Azt a nyomorúságot és kiszolgáltatottságot, ami jövő-menő rendszerek alatt a társadalom jelentős részének osztályrésze, ez a fekete humorú anekdota festi fel: „Zsidó munkaszolgálatosok vidéki munkahelyükön, ahol repülőteret építenek, pillanatnyilag egy dombot hordanak el. Egy öreg pipás paraszt órákig nézi a munkát. Egyszerre megböki az egyik sárga szalagost: »Mondja csak, aztán ha a Csurcsil győz, akkor nekünk kell majd visszahordani ezt a dombot?«” (1943. december 25.)
Hazaféltése okán felháborodottan utasítja vissza az illegális szervezkedést, a szabotázsakciókat és az ezekre való kül- és belföldi bujtogatást. Károlyi Mihályék londoni szervezkedésének hírét is negatívan fogadja, és bár tudatosítja a magyar politikai osztály felelősségét a katasztrófában, nem felejti el ennek történelmi kontextusát: „Mindennap hallani az angol rádió utálatos és nagyhatalomhoz oly méltatlan fenyegetését, hogy bombázni fogják Magyarországot, mert ipara a németeknek dolgozik. A menekülés útja – mondják mindennap –, ha kilépünk a szövetségből, visszarendeljük katonáinkat Oroszországból, s ha minden szolgáltatást beszüntetünk Németországnak. Ezt tegye meg a magyar nép, mondják képmutatóan, s akkor az ország megmenekül. De hogyan? Anglia is nagyon jól tudja, hogy nincs erre mód. Ne tettek volna tönkre minket 1919-ben. Lettek volna emberek és emberségesek velünk. Ők minket teljesen magunkra hagytak, elhagytak, gonoszul és bután cselekedtek, s az ő hibájukért bosszút akarnak most állni rajtunk.” (1943. november 24.)
„Ha ránk lép a háború acélbakancsos lába, fel tud-e tápászkodni még egyszer ez a drága, nemes magyar nép?” – kérdezi 1943. november 23-én. „Már díszletezik a magyarság legnagyobb tragédiájának színpadát. A sírt, hol nemzet süllyed el… Remélem, hogy nem érem meg ezt a szörnyű fájdalmat.” (1943. december 7.) „Helyzetünk tragédiája, hogy semmiféle kibúvónk nincsen. Így is, úgy is meg kell dögleni. Ezen még Szvatkó sem segít, pedig ő még Rooseveltet is lerosenfeldezte” (1944. január 4.) – utal Szvatkó Pál kormánypárti publicistára. „Szegény lebombázott, ártatlan, gyámoltalan magyar parasztok, kiknek bőrére nagyhatalmi politizálás folyik, még ezt is el kell viselnetek.” (1944. március 19.)
1944 elején ismét kórházba kerül. Ott éri a német megszállás, a rendszeres naplóírást ekkor abbahagyja. A légiveszély miatti folytonos, de végül alaptalannak bizonyuló riadozások évei után (erről is érdekesen ír) ténylegesen megkezdődnek a bombázások. Néhány későbbi feljegyzését közli a kötet, köztük ezt: „A világ leggyönyörűbb zenéje a magyar rádió szünetjele, mikor lefújás után felhangzik.” Utolsó jegyzete pedig így szól: „Fogadalom: naponta 50-szer mondom el: Jóistenem, óvjad meg, védjed meg drága, szép Magyarországunkat.”
A naplóban nyomon követhető istenhitének, a katolicizmushoz való viszonyának alakulása is. „Krisztushoz eljutottam, az ő életét és beszédét értem, átérzem, tanítását követni tudom, mert megvan bennem az alázatosság, igénytelenség és az egész világ szeretete, megvan bennem a megbocsátás szelleme, de azt az egy lépést, amely innen a teljes hit boldogságához vezet, megtenni nem vagyok képes. Tökéletlenségemnek és boldogtalanságomnak oka ez” – fogalmazta meg 1942. október 3-án, néhány héttel később pedig megismételte ezt a gondolatot: „Azt hiszem, sikerült tökéletlenségem okát megtalálnom. Gyógyíthatatlan nyugtalanságom, bizonytalanságom, lelki és szellemi zavarom okát abban látom, hogy szívem katolikus és agyam pogány.” (1942. november 25.)
1944. június 10-án viszont már a következő sorokat írta: „Még sohasem mondtam ki: katolikus vagyok és magyar. Csak halálom után fogom elmondani Annak, aki így szól majd e vallomásom után: Tudom, fiam…” Később pedig: „A katolicizmus úgy belém épült, mint egy dóm. Isten észrevétlenül építette, de az építőanyagot feleségem gyűjtötte össze lelkemben, az ő óriási hitének feleslegéből. A Jóistené a dicsőség érte, feleségemé a hála.”
„Olyan állapotban vagyok, hogy ha ma igazságtalanul halálra ítélnének, teljes nyugalommal állnék az akasztófa elé, s tökéletes higgadtan néznék a rám irányított fegyverek csövébe” – jegyezte fel 1942. július 5-én. Mintha megjósolta volna a sorsát.
A deportálást és a gettóba költözést elkerülte, feleségével a Herman Ottó út 2/B alatti villájukban húzták meg magukat. Ormos Máriának a Múlt és Jövőben megjelent tanulmányából tudjuk: 1945. januárjában már a néhány sarokra lévő Pasaréti úton vetették meg lábukat az oroszok, amikor német egyenruhás férfiak jelentek meg a Kemény-házban.
Több nap elteltével faggatni kezdték az ágyban pihenő költőt, a párbeszéd vége az lett, hogy őt és öccsét, illetve Pista nevű inasukat a szomszéd kertbe kísérték. Az inas megúszta, a Kemény fivéreket agyonlőtték.
Feleségéhez, Rózához állítólag ezek voltak az utolsó szavai: „Rózsikám, minket kivégeznek. Verseimet adja ki, ebből csináljon magának pénzt.”
„Kemény halála nem a nagy zsidótlanító gépezet szenvtelen működése során következett be, hanem mintegy személyre szóló volt. Nem általában a zsidót akarták megölni, hanem személyesen Kemény Simont. Vélhetően örökre rejtély marad, hogy ennek mi volt az indítéka, és az is, hogy ki szolgáltatott adatokat. Mindenesetre a gyilkosok jó értesülésekkel rendelkeztek a házban található emberek kilétéről. Kiválasztották a kikeresztelkedett és a zsidónak megmaradt fivéreket, az autentikusan keresztény nőket nem bántották […]. Tudatosan jártak el. Leszámítva Róza pénzét és ékszereit, a házat nem rabolták ki. Józan ésszel nem lehet megmondani, hogy miért tartották kötelességüknek, hogy végezzenek egy magát régtől fogva magyarnak valló költővel, újságíróval, amíg ezt egyáltalán még megtehetik” – írja a történész.
