Orbán püspök, Isten szolgáinak szolgája Krisztusban szeretett fiának, Kálmánnak, a magyarok nagyságos királyának, üdvözletet és apostoli áldást. Nem csekély örömmel ujjongunk hallván, hogy Nagyságod a mindenható Isten rendelkezéséből a Magyar Királyság kormányzására rendeltetett.
Orbán pápa levele, 1096
Ahogy haladunk előre az időben, egyre bőségesebbek a forrásaink, egyre nehezebb röviden összefoglalnunk egy-egy királyunk életének legfontosabb történéseit. Cserében új jelenséggel találkozhatunk: még halványan, elmosódottan bár, de uralkodóink személyisége is kezd megmutatkozni. Kezd alapja lenni annak a szellemi játéknak, hogy magát az eleven embert is magunk elé képzeljük, ami különösen izgalmassá teszi az időutazásunkat.
Sorozatunk előző része itt olvasható:
Kálmán király korát fölidézve, ha ilyesmiben hinnénk, azt gondolhatnánk, hogy az Árpád családban még az 1090-es években is az 1037-ben megvakíttatott Vazul átka kísértett. Előbb Vazul két fia, aztán két unokája vetekedett egymással a hatalomért, most meg a dédunokái, az 1070 körül született Kálmán és Álmos folytatták ugyanazt. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy egy ország békéjét nem csak az fenyegeti, ha az uralkodó halálakor nincs trónörökös, de az is, ha több van a kelleténél. Márpedig Szent László halála után két, rangban azonos pozícióban lévő herceg tarthatott számot a koronára, László testvérének, I. Gézának fiai, Kálmán és Álmos. László a fiatalabb Álmost jelölte ki örökösének, és Kálmánból valószínűleg éppen azért csinált papot, majd püspököt, hogy ezzel alkalmatlanná tegye a trónra (felszentelt pap nem fogadhatott – volna – el világi hivatalt). Mindenesetre humánusabb megoldás, mint a megvakíttatás.
A középkori krónikák nagyon csúnya képet festenek Kálmánról, akit Könyves melléknévvel őrzött meg az emlékezet. A Képes Krónika egyenesen így ír:
Testalkatára nézve hitvány volt, de ravasz és tanulékony, borzas, szőrös, vaksi, púpos, sánta volt, és selypített.
Egészen biztos, hogy a leírás durván torzít, viszont tény, hogy László király a két trónképes herceg közül nem az idősebb Kálmánt, hanem az öccsét jelölte utódjának. Reális a föltétezés, hogy ennek Kálmán valamilyen testi hibája, talán púpossága, sántasága lehetett az oka. A krónikaíró elfogultságát könnyen megérthetjük, ha tudjuk, hogy a trón utóbb a Kálmán parancsára megvakított testvére, Álmos szintén megvakíttatott fia, Béla ágán öröklődött tovább, és a krónikákat ezen utódok udvarában fogalmazták.
Kálmán elfogadta a királyi döntést, papnövendékként megtanult írni és olvasni, ami a világi előkelők körében ekkor még alig fordult elő. Valószínűleg komoly műveltséget is szerzett, ami szintén előnyére válhatott a későbbiekben. A király, hír szerint pápai jóváhagyás nélkül, rövidesen püspökké emelte. A szakítást azonban így sem lehetett elkerülni. Nem tudjuk a konkrét okát annak, hogy az 1090-es évek elején Kálmán miért ment – menekült? – Lengyelországba, de könnyű elképzelni ezer ilyen okot. Kálmán nyilván tudta, hogy ha bármilyen konfliktus fölmerül közte és a király választottja, Álmos között, csak ő veszíthetett. És miért ne merült volna föl?
A László király halálát követő esztendőről hiányosak az ismereteink, inkább csak a végeredményt tudjuk: az ország előkelői a király végrendeletével szemben 1095-ben a hazahívott Kálmánt választották uralkodónak. Biztos, hogy közte és az öccse között volt valamiféle hatalmi küzdelem, de annak lefolyását és a szereplőit nem ismerjük. A koronázásra csak egy évvel később került sor, a pápától addigra érkezett meg az engedély a papi hivatal elhagyására. Álmos nem csak a trónigényről mondott le, de a horvát koronáról is (amelyek külső tényezők nem ismertek el), cserébe megkapta az ország haramadát kitevő, de nem összefüggő területet alkotó dukátust, amelyben kvázi uralkodóként kormányozhatott. Ahogy I. András és I. Béla, majd Salamon, I. Géza és Szent László esetében, most Kálmán és Álmos hatalommegosztásában rejlett benne a konfliktus. És ahogy korábban, most is csak idő kérdése volt, mikor pattan ki.
A béke azért eltartott egy darabig. A megállapodást egyelőre az sem zilálta szét, hogy az Európa nyugati felét továbbra is megosztó nagy hatalmi versengésben Kálmán inkább a pápa mellett állt, Álmos viszont a német császárral keresett szövetséget. Egyelőre fontosabb volt az 1096-ban meghirdetett első keresztes háború több hullámban érkező seregeinek átvonulását a lehető legkevesebb konfliktussal levezényelni. Voltak csapatok, például a híres Bouillon Gottfried hercegé, amelyek békésen tették meg az utat, mások fosztogattak, raboltak, egy kisebb sereg egy időre még Zimony várát is elfoglalta, és onnan sanyargatták a környéket. Végül azért minden keresztes átjutott.
Kálmán folytatta Lászlónak a szomszéd országok ügyeibe beavatkozó politikáját, váltakozó sikerrel. A kijevi Oroszországban a magyar sereg súlyos vereséget szenvedett, Csehországban viszont harc nélküli megegyezéssel járt a magyar sereg megjelenése. Még sikeresebbnek bizonyult Kálmán Horvátországban, ahol Álmos távozása után a magyar befolyás átmenetileg megszűnt, a horvátok 1093-ban Svačić Péter személyében maguk közül választottak királyt. Kálmán 1097-ben indított hadjárata győzelmet aratott Svačić seregei fölött, maga a horvát király is elesett.
A győzelem gyümölcsét azonban ekkor még nem szakíthatta le, mert a következő évben híre jött, hogy Álmos herceg sereggel indul Magyarország birtokbavételére. Kálmán visszafordult, a két sereg Várkonynál (ma Tiszavárkony) találkozott egymással, ugyanott, ahol 1059-ben I. András a korona és kard közötti választásra kényszerítette az öccsét, Bélát, egy év múlva pedig Béla legyőzte Andrást. Ezúttal a seregek előkelői mindkét oldalon megtagadták a testvérharcot. A Képes Krónika szerint így fogalmaztak: „semmi okát sem látjuk a harcnak: de ha nekik tetszik a harc, harcoljanak ők ketten; és aki közülük felül marad, elfogadjuk urunknak”. Párviadalra nem került sor, a király és a herceg kiegyeztek egymással.
Kálmán visszatért Horvátországba, a magyar hadjárat a következő években az egész horvát királyságot meghódította, Kálmán pedig 1102-ben a középkori Horvátország fővárosában, Tengerfehérváron (ma Biograd na Moru) horvát királlyá koronáztatta magát. Ez a közjogi állapot egészen 1918-ig érvényben maradt, a mindenkori magyar király egyben horvát király is volt, a horvát állam a magyar állam függőségében élt, sok tekintetben hasonló helyzetben, amilyenben az 1540-es évektől 1868-ig a magyar királyság volt a Habsburg birodalom örökös tartományaihoz, lényegében Ausztriához képest.
A két, harmincas éveiben járó testvér elérkezettnek látta az időt a házasságra. Kálmán a szicíliai normann fejedelem, Roger gróf leányának, Feliciának a kezét kérte és kapta meg. A választás első pillantásra meglepőnek tűnik, de mindjárt érhetővé válik, ha tudjuk, hogy Kálmán következő célja a bizánci és velencei függésben élő gazdag dalmát városok meghódítása volt, a normannok pedig mindkettővel szemben álltak. Álmos herceg Oroszország felé tájékozódott, és Kijevi Predszláva hercegnőt vette feleségül, de az orosz kapcsolatot később nem tudta hasznára fordítani.
Kálmán, immár horvát királyként, maga mögött tudva a szicíliai normann támogatást, a bizánci függőségben élő gazdag dalmát városok hódítására indult. Teljes sikerrel járt, meghódolt előtte többek között Zára (Zadar), Trau (Trogir), Sebenico (Šibenik) és Spalato (Split). Kelet felől is szorongatva Bizánc nem csak tudomásul vette a fejleményeket, de hogy a magyar-normann szövetséget felbomlassza, dinasztikus házasságra tett javaslatot. Így került sor János bizánci társcsászár és Szent László leánya, Piroska, görög nevén Iréné házasságára. A horvát hódítás teljes sikerrel zárult.
Kálmán 1112-ben megözvegyült. Az bizonyára föl sem merült, hogy az ekkor 38 éves uralkodó rokonszenv alapján keressen új társat. Vlagyimir szuzdali, később kijevi fejedelem leánya, Eufémia lett az új felesége. A házasság nem vált ve, Kálmán házasságtörés vádjával rövidesen hazaküldte a feleségét, aki otthon szülte meg Borisz fiát. Ez a Borisz, akit Kálmán nem ismert el a saját fiának, később trónkövetelőként komoly bonyodalmak okozója lett.
Előbb azonban Álmos tette ugyanezt. Kálmán még 1105-ben ifjabb királlyá, tehát örökösévé koronáztatta a normann feleségétől született fiát, az ekkor négyéves Istvánt. A reményeiben csalódott Álmos előbb német, aztán cseh támogatást keresett a trón megszerzésére, de mindkettővel kudarcot vallott. Újra megbékélt a bátyjával, sőt, talán valamiféle vezeklésképpen szentföldi zarándoklatot tett. Kálmán nem elégedett meg ezzel, hanem fölszámolta a dukátust, amivel megsemmisítette Álmos gazdasági és politikai hátországát.
A krónikai hagyomány szerint Álmos 1108-ban merényletet készített elő a bátyja ellen. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem, az viszont tény, hogy újra német és cseh csapatokat hívott be az országba. A csehek a morva vidéket dúlták, V. Henrik német császár serege újra Pozsonyt vette ostrom alá, de Kálmán mindkét támadást visszaverte.
A testvérháborúban néhány év szünet következett, de aztán annál durvább fordulatot vettek az események. 1115-ben újabb összeesküvés lepleződött le. Kálmán most már nem kegyelmezett, Álmost, annak Béla fiát, valamint Álmos emberei közül Urost, Vatát és Pált megvakíttatta, és valamennyit a dömösi prépostságba záratta.
Ha Kálmán bő két évtizedes uralkodásáról mérleget kell vonnunk, azt kell mondanunk, hogy az egyik legsikeresebb és legjobb királyunk volt.
Jelentős mennyiségű törvény maradt ránk az ő korából, amelyek mind a mennyiségük, mind a tartalmuk alapján tudatos államépítőként mutatják. Biztosak lehetünk benne, hogy művelt, írástudó emberként az udvarában becsületük volt a művelt embereknek. Bár Szent László nem őt szánta utódjának, Kálmán minden tekintetben méltó folytatója volt László sikerekben gazdag uralkodásának.
Halálakor kétség sem merült föl, hogy az ekkor tizenötéves fia, István követi a trónon.
Következik: II. István, a hadakozó
Fotók: Képes Krónika
