Vendég- és vándornyomdászok kora
1455-ben készült el Johannes Gutenberg úgynevezett negyvenkét soros Bibliája, amelyet mozgatható betűelemekkel nyomtatott. Találmánya megváltoztatta a világot. Nem egész két évtizeddel később már Budán is alkalmazták az új eljárást Andreas Hess, magyarosan Hess András nyomdájában. A feltehetően német származású mesterről keveset tudunk, pusztán azt, amit az 1473-ban napvilágot látó Chronica Hungarorum kolofonja és ajánlása elárul.
„Amidőn a korábbi években Itáliában jártam, és tapasztaltam, mily nagy hasznára és díszére válnak az emberi nemnek azok a férfiak, akik kitűnve nagy tehetségükkel, istenes szorgalmukat könyvek nyomtatására fordítják, elhatároztam, hogy magam is hozzákezdek erőmhöz mérten ehhez az oly nemes és kiváló foglalkozáshoz, azzal a céllal, hogy ha végül valami eredményt elérhetek benne, azt ne csupán a magam, hanem a többi halandó hasznára is fordítsam” – olvasható az első magyar nyomtatvány előszavában.
Hess nagy valószínűséggel Vitéz János esztergomi érsek hívására érkezett Budára. Karai László budai prépost a király diplomatájaként Rómába utazott, hogy megnyerje a pápa támogatását a cseh király elleni háborúhoz, emellett azonban egy másodlagos küldetést is kapott: magyar földre kellett csábítania egy nyomdászt, akivel útjára indulhat a könyvnyomtatás Mátyás budai udvarában. Rómában Caraffa bíboros fogadta, akinek a gyámsága alatt, egy kolostorban működött Georg Lauer nyomdája. Valószínűleg az utóbbi helyszínen találkozott először Karai és Hess.
A magyar diplomata ajánlata vonzó lehetett a nyomdász számára, Budán teljes önállóság és konkurencianélküliség várta, emellett pedig a korban szokásos módon ellátást és adómentességet is ígértek neki. Hess nem sokkal a római látogatást követően elindulhatott Budára. Bár Vitéz János időközben kegyvesztett lett, a budai prépost átvette az érsek szerepét, és a továbbiakban ő segítette a nyomda indulását, még ha a tervekhez képest csak szerényebb körülményeket tudott is teremteni. Hess feltehetően magával hozta legértékesebb nyomdai felszereléseit, a betűket, a műhely kialakításához azonban szükség volt a helyi iparosok ügyességére is.
Végül csak egyetlen nyomdagéppel, sajtóval láttak munkához, az összetettebb műveleteket pedig maga Hess végezte. Napi tizenkét-tizennégy órát dolgoztak, aminek eredményeként 1473-ban elkészült a Chronica Hungarorum. A kétszáz-kétszáznegyven nyomtatott példányból mára tíz maradt fenn. Ezen kívül csak egy kiadvány került ki Hess gépe alól, a Nagy Szent Vazul (Basilius Magnus) és Xenophón szövegeit közlő kötet, amely egy pármai ősnyomtatvány utónyomása volt. A budai nyomda története sajnálatos módon ezzel véget is ért.
A 15. században a Hess-nyomda mellett még egy műhelyről tudunk, amely Confessionale néven működött pár évig, de a helyszínét és a nyomdász nevét sem ismerjük. Ezt követően évtizedeken át nem működött nyomda az országban, az ekkor megjelenő könyveket Krakkóban, Bécsben vagy más német területen adták ki. A 16. században, főleg a második felében vándornyomdászok igyekeztek betölteni az űrt, ők több nyomdahely között mozogva fejtették ki tevékenységüket.
A három részre szakadt országban a kultúra finanszírozása inkább a főurakhoz, egyházi személyekhez kötődött, mint az uralkodókhoz, ami kedvezett az új hitelvek terjedésének.
A vándornyomdászoknak azonban ügyesen kellett lavírozniuk, hogy biztonságosan és hitüknek megfelelően dolgozhassanak. A török hódoltságban nem látták szívesen őket, a Habsburg uralta területek pedig a protestáns nyomdászok számára nem voltak feltétlenül biztonságosak.
A katolikusok Nagyszombat környékén, a lutheránusok Brassóban, a reformátusok Debrecenben, az unitáriusok pedig Kolozsvárott találtak befogadó műhelyekre, nyomdahelyekre.
A Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség területén tizennyolc nyomtatóműhelyről és huszonkilenc nyomdahelyről tudunk a században, amelyek nagyjából kilencszáz kiadvánnyal gazdagították a magyar kultúrát az időszakban. A vándortipográfusok nem pusztán az új technológia ismerői, szakértői voltak, hanem több nyelven beszéltek, gyakorta értettek a betűöntéshez, könyvkötéshez, sőt előfordult, hogy piacozva árulták kiadványaikat. Huszár Gál, Raphael Hoffhalter, Rudolf Hoffhalter, Bornemisza Péter, Mantskovits Bálint súlyos batyujukban hozták-vitték a nyomdászati eszközöket, tudásukkal pedig elévülhetetlen érdemeket szereztek a viharos században.
A megrágalmazott betűmetsző
A Nagybányához közeli Alsó-Misztótfalun 1650-ben született a magyar nyomdatörténet egyik legnagyobb alakja, Kis Miklós. Szegény sorba született, de tanítói felfigyeltek szellemi képességére, segítették a továbbtanulásban. Ifjúkorában Fogarason iskolamesterként dolgozott. Miután pénzt kalapozott össze egy külföldi tanulmányútra, a kálvinista elöljárók azzal a küldetéssel indították útnak Hollandiába, hogy ismerkedjen meg a nyomdászattal, s felügyelje az ott készülő magyar Biblia-kiadás munkálatait. 1680 októberében érkezett Amszterdamba, ahol az Elzevir, majd a Blaeu család nyomdájában sajátította el az alapismereteket.
„Nemcsak a szedést, nyomást, hanem a betűmetszést és öntést is megtanulja. A betűmetszésben rövid idő alatt olyan jártasságra tesz szert, hogy – amiként ő maga írta – az övénél szebb betűket nem öntött senki Amszterdamban. Tanulóideje három esztendőig tartott, de gyors előrehaladása mesterét annyira kielégítette, hogy most már ő fizetett Misztótfalusi munkájáért” – írja Tevan Andor A könyv évezredes útja című könyvében.
Kis Miklóst Európa legkiválóbb betűmetszői között tartották számon. Alkotott betűket olasz, lengyel, svájci, angol, német nyomdáknak, ezenkívül görög, héber, örmény, grúz ábécét is készített. Még XI. Ince pápa is rendelt betűket a protestáns magyar nyomdásztól. A szatmári szegénylegény hamarosan saját, rendkívül sikeres nyomdát nyitott Amszterdamban.
A sikersztorinak azonban szomorú vége lett. Kis az eredeti megbízását nem felejtette el. Maga akart kinyomtatni egy szép kiállítású magyar Bibliát, amelyben alapos szöveggondozás nyomán javítja a korábbi, Károli-féle fordítás hibáit. Azzal fordult az otthoniakhoz, hogy finanszírozzák munkáját, ők azonban elutasították a kérést, sőt – azt feltételezvén, hogy Kis az új teológiai áramlatok szellemében meghamisítja a Szentírás szövegét – még az amszterdami egyháztanácsnál is bepanaszolták őt. Mégsem tudták eltántorítani céljától. Kis Miklós a betűmetszésből szerzett összes bevételét a magyar Biblia elkészítésére fordította, éjt nappallá téve dolgozott. Amint elkészültek a kötetek, és Erdélyből pozitív hangú levelek érkeztek, Kis hazaindult. Kolozsvárott a református zsinat rábízta a nyomda vezetését.
Hiába szolgálta azonban olcsó és magas színvonalú kiadványaival a magyar művelődés ügyét, hamar támadások kereszttüzébe került: nehezteltek rá azért, mert nyelvtudósi szemmel gyakorta belejavított a könyvek szövegébe, de irigység is munkált a nyugatról visszatért, művelt nyomdásszal szemben, „hitvány vasművesnek” is titulálták.
Iratokban próbálta megvédeni igazát, de ellenségei nem hallgattak el. A zsinat elé citálták, és nyilvánosan kellett megkövetnie rágalmazóit, ezt beszéli el Németh László Eklézsiamegkövetés című drámája. 1702-ben halt meg. „Misztótfalusi Kis Miklós tragikus sorsának a Habsburg-provinciává süllyedt Erdély nyomorúságos viszonyai között a kicsinyes és sötét gondolkodású kortársak környezetében be kellett teljesednie. Utána Kolozsvár nyomdászata nem tudta többé elérni azt a színvonalat, amelyet Heltai Gáspár és Misztótfalusi Kis Miklós alatt ért el” – írja Tevan.
Kis Miklós öröksége máig hat. A korábban a lipcsei Anton Jansonnak tulajdonított antikva betűtípusról mára bebizonyították, hogy valójában a magyar nyomdász alkotása. A századforduló kifinomultabb könyvkészítői szívesen használták, így például az Arts and Crafts mozgalomba sorolható, amerikai Daniel Berkeley Updike. Névrokona, a regényíró John Updike, aki nagy figyelmet fordított könyvei megjelenésére, elvárta, hogy az elegáns Janson-antikvával szedjék regényeit. Ma ez többek között az amerikai Architectural Digest és Philosophy Now nevű folyóiratok betűtípusa.
Negyvennyolc nyomdászai
Landerer és Heckenast neve mindenki számára ismerős az 1848-as elbeszélésekből, de e két személy élettörténete talán kevésbé ismert. Landerer Lajos tekintélyes, politikailag is aktív pozsonyi nyomdászdinasztia sarja volt, húszas éveiben vette át a család pozsonyi és pesti nyomdáinak vezetését. Miután az 1838-as árvíz során, ahol egyébként hősies segítségnyújtásával tűnt ki, súlyos anyagi károk érték, társult a Kassán született könyvkereskedővel, Heckenast Gusztávval, aki korábban átvette a politikai okokból Lipcsébe menekülő Wigand Ottó könyvüzletét, s aki az első pesti kölcsönkönyvtárat is alapította.
Mint Komlós Aladár írja, Heckenast „érdekes példája a német kultúrájához ragaszkodó s ugyanakkor Kossuth-párti művelt hazai németnek […] mindvégig németül beszél és ír ugyan, háza otthona, sőt központja a hagyományos német polgári műveltségnek, de házában gyakran megfordul Deák, Jókai, Vörösmarty és Bajza is, mert a reformkor magyarrá teszi”.
A vállalatvezetők Nyugat-Európát is beutazták, hogy meghonosítsák a legkorszerűbb nyomdai technológiát. Landerer és Heckenast nyomdája adta ki a Kossuth által szerkesztett Pesti Hirlapot.
Sokan rebesgették, hogy Landerer a bécsi titkosszolgálattal állt kapcsolatban, és Kossuth megbízása azt szolgálta, hogy ellenőrizhessék a tevékenységét. A titkosszolgálati kapcsolatra látnak bizonyítékot abban is, hogy Landerert 1849 után nem érte súlyos retorzió.
Mindezek dacára valószínű, hogy Landerer őszintén szimpatizált a forradalmi eszmékkel. Joviális, közkedvelt figura volt, szemben a hűvös és óvatos Heckenasttal, akire fösvénysége miatt is sokan dohogtak. Ismeretes módon március 15-én Landerer maga ösztökélte arra az egyetemi ifjúságot, hogy foglalja le egy gépét, és állítólag nagyobb mennyiségű papír megrendelésével készült erre az eshetőségre.
Heckenast nem volt jelen a tizenkét pont kinyomtatásakor. A nyomda által kiállított Kossuth-bankók és forradalmi napilapok miatt perbe fogták, de tovább vezethette a céget, immár – Landerer vidékre vonulása és 1854-es halála után – egyedül. A megtorlás és a Bach-féle abszolutizmus éveiben egyike volt azoknak, akik életben tartották a magyar literatúrát. Olyannyira azonosult a hazafias magyar állásponttal, hogy Vértesi Arnold szerint később „kiengesztelhetetlen gyűlöletet táplált a kiegyezést létrehozó Deák-párti vezérférfiak ellen”.
Fontos megjegyezni, hogy nem csupán a magyar irodalomtörténetnek jelentős alakja: Heckenast jelentette meg Grillparzer vagy Hebbel mellett kedvenc szerzőjének, az osztrák biedermeier irodalom nagyjának, Adalbert Stifternek a műveit. Élete végén Pozsonyba vonult vissza, kiadója pedig Franklin Társulat néven működött tovább.
Így látta a „világ legunalmasabb írója” a magyar pusztát | Magyar Krónika
A pesti Heckenast Gusztáv adta ki az osztrák irodalom egyik legnagyobb alakjának, Adalbert Stifternek a műveit, akit egyesek olvashatatlanul unalmasnak, más …
A technológiai robbanás
A 19. században a polgárosodással az információigény is folyamatosan nőtt, ami erősítette a sajtó szerepét. Ebben az időben született meg a modern értelemben vett újságírás az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban, valamint igazán ekkor vált a sajtó irodalmi helyett üzleti vállalkozássá. A nyomdatechnika is rohamos fejlődésnek indult: a legjelentősebb újításnak a hengeres körforgó (rotációs) gép, a linotípia, valamint az automatikus szedés és soröntés feltalálása számított. Hogy a léptékváltást érzékeljük, érdemes a tengerentúlra tekinteni, ahol a New-York Tribune 1886-ban elkezdte használni a linotip gépet, és elérte a milliós példányszámot.
Magyarországon a kiegyezést követően beszélhetünk szabad sajtóról. Tisza Kálmán miniszterelnöksége idején ugyan szűkösebb keretek közé szorították, egészen a háborúig virágzott a magyar lapkiadás. A sajtószabadság mellett nem feledkezhetünk meg az iparszabadságról sem, amelynek köszönhetően az 1880-as években a pesti nyomdák száma meghaladta a háromszázat.
Először a belvárost lepték el a műhelyek, majd Lipótváros következett, a század végére pedig a Nagykörút és a Rákóczi út kereszteződése vált egyfajta nyomdacentrummá.
A lapkiadás és a nyomdai munka összefonódott, a sajtóipar legnagyobb nyomdái között találjuk a Franklin Társulat mellett a Légrády Testvérek, a Pallas, a Pesti Lloyd-társulat, a Pesti Könyvnyomda vállalkozást.
A nyomdai élet virágzásáról árulkodik, hogy Magyarországon a század második felétől síknyomtató gépeket, a század vége felé pedig már rotációs gépeket is gyártottak. Utóbbi eszközt a Pester Lloyd alkalmazta először 1873-tól, ekkor még külföldi gyártásút. A századforduló vízválasztónak bizonyult: pontosan 1900-ig zajlott kézzel a szedés, az év végétől húsz szedőgép vette át a munkát országszerte.
Az összetéveszthetetlen Kner-stílus
A gyomai Kner Nyomda alapításának körülményeit pontosan ismerjük: Kner Izidor 1882-ben 75 forint alaptőkével, lakószobájukból egy részt deszkafallal leválasztva nyitotta meg műhelyét. A berendezés mindössze egy tizenkét fiókos betűszekrényből, szerény betűkészletből és egy kis méretű nyomdagépből állt. A vállalkozás elindítását takarékszövetkezeti kölcsön és a település főszolgabírójának támogatása segítette, de a vándorútról megtérő ifjú mester nem csupán ezekre támaszkodhatott, ősei nemzedékekre visszamenően „könyves emberek”, könyvárusok és -kötők voltak. Gyoma pedig édesapja, Sámuel választása volt, a szorgalmas könyvkötő iparos a század közepén telepedett le a mezővárosban.
Kner Izidor tehetséges szakember volt, és remekül eligazodott az üzlet világában is. A közigazgatási nyomtatványokat katalógusba rendezte és a rendelés megkönnyítése végett eljuttatta a hivatalokhoz – ez volt az első nagy invenció –, majd jött a neves grafikusok tervezte báli meghívók és táncrendek mintatárának országos terjesztése. A piaci rések lefedése megtoldva ügyes marketinggel a 20. század elejére a legnagyobb vidéki nyomdává tette a vállalkozást: egyre bővült az infrastruktúra, és már csaknem száz fő dolgozott a gyomai üzemben.
A sikeres vállalkozó az idő tájt vészjósló orvosi diagnózist kapott: készüljön fel rá, hogy fél éven belül elveszíti szeme világát, és egy éven belül meg fog halni.
Első dolga a szakmai-üzleti utód kijelölése volt, ezért legnagyobb gyerekét, a mezőtúri gimnázium internátusában lakó, tizenkét éves Imrét hazahívta nyomdászinasnak. A kórisme tévesnek bizonyult, a fiú 1904-ben mégis külföldi tanulmányútra indult, hogy Lipcse egy neves intézetében könyvművészeti és nyomdaipari képzésben részesüljön. Hazatérésével kezdődött a nyomda második virágkora, a kiemelkedő tehetségű fiú tizenhét évesen az üzem műszaki vezetője lett, a színes nyomtatásról írt tanulmányt, de elsősorban a tipográfia érdekelte, e téren folyamatosan képezte magát.
Kialakította az összetéveszthetetlen Kner-stílust, később pedig a Kozma Lajoshoz fűződő negyedszázados barátság és munkakapcsolat révén kifejlődő, az építészeti, nép- és iparművészeti elemeket egybeolvasztó könyvművészete a szakma csúcsára repítette, elég csak az 1921-es, a magyar irodalom alapműveit kiadó, ma gyűjtői értéknek számító Kner-klasszikusok sorozatára utalni.
Kozma Lajos nem csupán a barokk ihlette könyvdíszeket és a família családi villáját tervezte meg, de a cég emblémáját is, amely a ma részvénytársaságként működő nyomdavállalat logójában is látható. A vándor könyvárus figurája a Kner ősöket idézi meg, és a sikeres nyomdászcsalád történetét is, amelynek a második világháború vetett véget. Kner Imrét internálták, örökösének szánt fia, Mihály 1945 decemberében, mikor bizonyossá vált, hogy családját hiába várja vissza Auschwitzból, öngyilkos lett. Következett az államosítás, a szocialista állami vállalati működés időszaka.
Jó harminc éve ismét magánkézben van az üzem. „Múltunk öröksége, hogy a jelenben jövőt építünk” – írja a vállalkozás a honlapján, jelezve, hogy mint jogutód őrzi a Knerek szellemi és tárgyi örökségét.
A cikk Persovits József nyomdászattörténeti könyvei (Hess András / Chronica Hungarorum, Vándornyomdászok Magyarországon a 16. században, Misztótfalusi Kis Miklós, Kner-könyv) felhasználásával készült.
Nyitókép: Fortepan
