Miért gyűjt valaki régi könyveket? Egyszerű a válasz: mert örömet szerez – Interjú Borda Lajossal

A Borda Antikvárium negyvennyolc éves működése alatt nemcsak a politikai rendszer cserélődött le, de mintha az internet megjelenésével egy másik kulturális korszakba léptünk volna át. Az önök munkájára hogyan hatott ez a változás?

Alapvetően megváltozott a könyvekhez való viszony. Régebben a szöveg birtoklása volt fontos. Bizonyos szövegeket szerettek volna megszerezni az emberek, és ezek között voltak maradandó munkák, egyházi, filozófiai, matematikai és természettudományos írások, emellett pedig napi használatban lévő kiadványok, újságok, tankönyvek, egyebek, amelyeket alaposan el is használtak az olvasók.

Idővel persze kezdték a könyvet műtárgyként is értékelni, ami visszavezethető arra az örök emberi késztetésre, hogy széppé tegyük az anyagot, a használati tárgyakat, de alapvetően a szöveghordozó funkció volt a meghatározó. Az internet megjelenése ebben hozott változást. Ma gyakorlatilag mindenhez hozzáférhetünk a neten. A 20. század nagy részében még általános volt, hogy vadásszuk a könyveket, mert csak úgy tudunk elolvasni bizonyos szövegeket, ma ez nincs így. Marad a könyv mint műtárgy.

Vajon mi hajt valakit, hogy régi könyveket gyűjtsön?

Nagyon egyszerű a válasz: az, hogy örömöt szerez. Az életben az a szép, hogy sokszor nem racionális. A felhalmozás vágya természetesen mindig is ott munkált az emberben. De mi választja el a felhalmozót a gyűjtőtől? Kezdő gyűjtőként, amikor már szép számú kötetre tettem szert, sokat gondolkodtam azon, amit én Don Giovanni-effektusnak nevezek. Annyi biztos, hogy egy igazi könyvgyűjtő a kvalitásra is figyel, nem csupán a mennyiségre.

De az is érdekes kérdés, miért van oly nagy értéke mondjuk egy első kiadásnak. Határozott választ nem tudnék adni, de van valami misztikum a dologban, ami miatt egyes emberek nagy összegeket költenek arra, hogy egy-egy mű első kiadása a birtokukban legyen. A német könyvészet még az első kiadás első és második nyomtatása között is különbséget tesz. Például Schillertől A haramiák című dráma első kiadásának első nyomtatása körülbelül 5000 eurót ér, a második körülbelül 500-at, jóllehet csupán néhány szedésbeli eltérés a különbség. Azt, hogy mi határozza meg egy könyv értékét, egyébként nehéz pontosan megmondani. A kor önmagában nem tényező. Van olyan 16. századi könyv, ami két korsó sör árába kerül.

A könyvnyomtatás hőskorában is értékesnek tartották az első kiadásokat?

Az, hogy nagy becsben tartjuk a régiségeket, viszonylag új keletű dolog. A 15–16. században nem volt jellemző.

A bibliográfus Borsa Gedeon mutatott nekem egy könyvet, amelyet ezerötszázvalahányban nyomtattak ki, de később a címlapon a dátumhoz hozzáírtak két X-et, hogy friss megjelenésnek tűnjön, mert azt szívesebben vették.

Később ponyvanyomtatványok címlapjára egyenesen azt írták ki, hogy „nyomtattatott ebben az esztendőben”, így aztán évekig el tudták adni őket új könyvként. Régen az is jellemző volt, hogy gondolkodás nélkül szétvágtak kódexet. Például a 14. századi magyar nyelvemlék, a Königsbergi töredék egy szétvágott magyar nyelvű kódex részlete, amit egy könyvkötő felhasznált, arra fűzte fel a nyomtatott íveket, és így maradt fenn.

Mikor kezdett könyveket gyűjteni? Volt valamilyen családi előzménye a bibliofíliájának?

Nem. Zűrös gyerekkorom volt, apám korán elhunyt. Még műegyetemistaként kivezényelték Drezda romeltakarításához. Keveset beszélnek erről, ahogy arról is, hogy a romeltakarítóknak legalább a fele harminc- és negyvenéves kora között meghalt rákban. Édesanyám ismerte apámnak egy évfolyamtársát, akinek ugyanez a sors jutott, az ő neje pedig a Központi Antikváriumban dolgozott. Én akkoriban az ELTE összehasonlító élettani tanszékén dolgoztam fotósként, elég sok szabadidőm volt, be-bejárogattam a Múzeum körúti könyvüzletekbe. Az illető hölgy kollégája volt Glória, a majdani feleségem, az árverési osztályon dolgozott. Nélküle ma bizonyára egy öreg clochard lennék.

Hogyan kell elképzelni az akkori antikvár könyvkereskedelmet?

Ma egy átlagember ki van zárva a bibliofil könyvgyűjtés világából, de akkoriban egy átlagos fizetésből értékes köteteket és egyéb műkincseket lehetett gyűjteni. Hogy mi volt ennek a magyarázata?

Gondoljunk csak bele: volt itt első világháború, Trianon, második világháború, jobboldali és baloldali diktatúrák, Pestet is szétbombázták. Az eredeti tulajdonosok nagy része elpusztult vagy külföldre ment.

A műkincsözön egészen a hetvenes-nyolcvanas évekig nem apadt el. Ebben az állam is hathatós szerepet játszott. Külkereskedelmi vállalatot hoztak létre a műtárgyak eladására, hogy valutához jussanak, a nyugati kereskedők pedig fillérekért vásárolták össze a ritkaságokat. Volt mit lerabolniuk.

Mi volt a módja annak, hogy maszek antikváriumot nyissanak a hetvenes évek végén?

Nem volt könnyű menet. Glóriának egy Hoffmann Ferenc nevű ember volt a főnöke. Amolyan „Titán elvtárs”. Kommunista szleng volt ez, azokra a káderekre használták, akik miatt föntről leszóltak, itt van X. Y., legyetek szívesen alkalmazni, „ti tán” tudjátok használni. Hoffmann, aki hithű kommunista volt, de a belső leszámolás nyomán a vorkutai gulágot is megjárta, kárpótlásként lett az Állami Könyvterjesztő Vállalat osztályvezetője. Nem értett a könyvekhez, de ragyogó üzleti érzéke volt, ő szervezte meg az első árveréseket is, és mindig kiállt az alkalmazottai mellett. Az ő segítsége sokat számított.

Három antikvárium volt magánkézben Budapesten: egy a Corvin téren, egy a Várban és egy a Kiss János altábornagy utcában. 1977-ben már lazábbak voltak a viszonyok, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése is támogatott minket, de így is akadályokba ütköztünk. Először is helyiséget kellett kérvényezni. Akinek nem volt helyisége, nem kapott iparengedélyt, akinek viszont nem volt iparengedélye, az nem kapott helyiséget. Ki volt ez találva. A XIII. kerületi előadónak ráadásul az volt a rögeszméje, hogy akváriumot nyitunk, egyfolytában arról faggatott, mit csinálunk majd a halakkal. Végül a Balzac utcában megnyithattuk az üzletet.

Honnan szereztek könyveket az üzletnyitáshoz?

A piarista rendháznak még a világháború alatti bombázásban elpusztult a könyvtára, éppen akkoriban dolgozták fel szakszerűen a megmaradt könyveket. A többszörösen meglévő kötetek, duplumok jelentették a könyvállományunk alapját, de polgári könyvtárakból is ma nevetségesnek számító összegekért lehetett felvásárolni értékes darabokat.

A Balzac utcából egy Madách téri lakásba, majd Zebegénybe költöztek, s immár virtuális antikváriumként működnek. Közben pedig a könyvkiadásba is belecsaptak.

A mintaképünk Közép-Európa legnagyobb nyomdásza, a 15–16. században élő, nürnbergi Anton Koberger volt. Az ő tevékenységében az hozott minőségi változást, amikor már nemcsak nyomdászként működött közre az értékteremtésben, hanem a hozzá bevitt szövegeket mint kiadó válogatta meg. Ő jelentette meg a híres Schedel-féle világkrónikát is, amely tele van zseniális illusztrációkkal, például Buda látképével. Egyes metszeteket a keresztfia, Dürer készített a könyvbe.

Ezzel kapcsolatban elmondok egy jellemző történetet. Augsburgban működött egy másik kiadó, amely megirigyelte Schedel sikerét, és a krónikát harmad- vagy negyedakkora méretben megjelentette. Hiába voltak az utóbbi kiadásban sokkal kisebbek és sokkal rosszabb minőségűek a metszetek, a vevők természetesen az augsburgi krónikát vásárolták, mivel – mondok egy számot – tíz arany helyett fél aranyba került. Az embereknek az alacsony ár számított, ahogyan ma is, nem szeretik megfizetni a minőséget. De minden korban volt egy szűk réteg, amely hajlandó volt pénzt áldozni rá. Ha nem ők tartják is fenn szellemi értelemben a világot, mint ahogy azt a harminchat igaz ember zsidó története és sok más hasonló, több kultúrában megjelent legenda tartja, bizonyosan hozzájárulnak.

Hogyan alakult ki a könyvkiadójuk profilja?

Fontosnak tartottuk, hogy még kiadatlan szövegeket jelentessünk meg. Nem kell persze lebecsülni a Kincskereső kisködmön százhuszadik kiadását, de lehetőségünk volt rá, hogy addig nem publikált értékeket adjunk közre. Javarészt olyan könyveket, amelyek nem kelendők, így például könyvészeti szakkönyveket vagy vallásos bibliográfiákat. Vallásos ponyvanyomtatványokat gyűjtöttem egyidőben, nagyon szép és érdekes szövegek is vannak köztük. Nem a Rejtő-regények értelmében vett, hanem az eredeti jelentés szerinti ponyvák ezek: a vásárokon kiterített ponyván árulták őket. Tíz éve sajnos már nem tudok új tételeket beszerezni. Az embereknek eszükbe sem jut, hogy értékesek lehetnek, kidobják őket, mert nem látványosak, rongyosak.

A kiadó történetének legnagyobb vállalkozása minden bizonnyal A Bolondok Hajója megjelentetése volt. Miként talált rá Sebastian Brant 15. század végén megjelent szatirikus művére?

A Deák téren működött egykor az NDK-kultúrcentrum, ahol nagyon olcsón lehetett megvenni német klasszikusokat, Bach-kantáták librettóit és még sok minden mást. Az egyik kötet, amit megvettem, A Bolondok Hajója volt. Akkoriban már gyűjtöttem a könyveket, így már csak természetes, hogy nagyon megtetszett a mű első mondata: „A legnagyobb bolond a könyvgyűjtő.” Egy szatirikus-allegorikus költeményről, a hagyományos középkori világkép egyik utolsó összefoglalásáról van szó, ami a német kultúra egyik alapműve. Nürnbergben szobrot is állítottak neki, más országokban viszont nemigen ismerik. A magyar szellemi közegbe sem férkőzött be, pedig hasonló szövegek, például Erasmustól A balgaság dicsérete, közismertek.

Foglalkoztatott, hogy ki kellene adni a művet, az antikvárium sikerével pedig lehetőségünk is nyílt rá. Már csak fordítót kellett találni hozzá. Márton László e munka kedvéért ásta bele magát a korai újfelnémet nyelvbe, hogy az eredeti szöveget ültesse át magyarra, amely egyébként a mai német olvasó számára sem érthető: a közkézen forgó kiadásokban a kanonizált, lutheri németre fordították át a költeményt. Sok-sok év munkájával el is készült Márton László remekbe szabott fordítása.

Miért döntöttek úgy, hogy az eredeti kiadáshoz készített Dürer-metszetek helyett Orosz István rajzaival illusztrálják a kötetet?

Nem akartuk a könnyű utat választani. Hantai Márton, a Párizsban befutott festő, Hantai Simon testvére ajánlotta Orosz Istvánt, mondván, ő úgy tud rajzolni, mint Dürer. Csodálatos rajzokat készített, amelyek, ha jobban megvizsgáljuk őket, mind koponyát ábrázolnak, elvégre egy haláltáncról van szó. Tizedekben kezdtük el megjelentetni a művet, de az érdektelenség miatt abbamaradt a sorozat. Végül egy kötetben adtuk ki a teljes szöveget, és ötven számozott példányban megjelentettünk egy kétnyelvű, bibliofil kiadást is bőrkötésben.

Ennek külön története van. Közép-Európában nem lehetett elég jó minőségű bőrt beszerezni hozzá a cserzési technika meg az állatokkal való rossz bánásmód miatt.

Haiman György adott egy tippet: a harmincas években ismert egy londoni céget, amely talán segíthet az ügyben. Kiderült, hogy még létezik. Megkerestük, és egy németországi lerakathoz tanácsoltak, ahová franciák szállítottak Marokkóból származó bőröket. Igen ám, én viszont sárga bőrbe szerettem volna köttetni a kiadványt.

Azzal a feltétellel vállalták a színezést, hogy egy egész szállítmányt, harminc bőrt átveszek. Belementem. A németeket végül hidegen hagyta a kötet, de a British Museum vásárolt belőle, ahogy a többi könyvünkből is.

Hogyan látja, milyen nívón áll ma a magyar könyvtervezés?

A tipográfia egy szakma. Nem intézhető el annyival, hogy beütünk egy szöveget a szövegszerkesztőbe, és kész. Ma divat szidni a Kádár-rendszert, teljes joggal egyébként, de abban az időben nagyon szép könyvek jelentek meg. Olyan grafikusok, mint Lengyel Lajos vagy az említett, Kner-unoka Haiman György, akik még a háború előtt kezdték a pályájukat, továbbvitték a könyvtervezői örökséget. Haimannal még volt szerencsém együtt dolgozni. A harmincas években ő fordította le Stefan Zweig Könyves Mendel című novelláját. A halála után azzal tisztelegtünk előtte, hogy kiadtuk hat változatban az elbeszélést, mindegyiket más tanítványa tervezte és illusztrálta, így Orosz István vagy Bányai István, aki New Yorkban futott be nagy karriert, és Zoom címmel egy világhírű, mulatságos könyvet is megjelentetett. Említhetném Zigány Editet vagy Kiss Istvánt is, akik más könyveink tervezésében is munkatársaink voltak.

Visszatérve a kérdéshez: ma jellemzően látványkönyvkiadás folyik. Szemrevaló könyvek jelennek meg a piacon, mutatós címlappal, jó minőségű papíron, de a szöveg elrendezése gyakran kontárságra vall. Sokszor spórolni akarnak a betűméreten, ezzel pedig fárasztóvá, örömtelenné teszik az olvasást.

A Bolondok Hajója mellett más szépirodalmi műveket is kiadtak. Milyen szempontok szerint választották meg a szövegeket?

Márton László ajánlására kiadtuk egy másik fordítását, a középkor híres epikai művét, Gottfried von Strassburg Tristanját. Weöres Sándor az egyik kedvenc költőm, tőle a Fantaisie orientale és a Találkozásom Sevcsenkóval bibliofil változatát jelentettük meg. Nagyon szeretem egyébként a Magna Meretrix című versét is. Nagy fájdalom számomra, hogy a hazaszeretet egyre inkább gúny tárgyává válik. Sokszor idézem magamban a vers utolsó sorait: „Mint aki bolondház rabja, / ha meggyógyul, odahagyja, / de aki bolondot ápol, / ott lakik és el nem pártol.” Kosztolányinak egy figyelmeztetése is eszembe jut, amit egy magyarságához hűtlenné lett emigránshoz intézett: „Gondolj szép ikes igéinkre!”

Erősen konzervatív ember vagyok, de esztétikai ügyekben nem politikai szempontok szerint ítélek. Olyan emberektől is jelentettünk meg szövegeket, akik világnézetileg távol állnak tőlem.

Parti Nagy Lajos Petőfi Barguzinban című versét autóvezetés közben hallottam. Nagyon szellemesnek találtam, és rögtön azon kezdtem el gondolkozni, hogyan lehetne ezt a nem túl hosszú verset könyvben publikálni. Felvidéki András tervezte a kötetet. Hadd jegyezzem meg, egy nagy álmom van, amit még szeretnék valóra váltani. Kifejezetten szeretem A kékszakállú herceg várát. Balázs Béla írta az opera csodálatos szövegét, kis túlzással ez az egyetlen librettó, ami szól is valamiről, nem csak valami bugyuta történet. Nem véletlen, hogy Bach például nem írt operát, pedig nagy keletje volt a műfajnak az ő korában. Ha Bartók világhírűvé tette a Kékszakállút, Balázs is megérdemelné, hogy kiemeljük a Fiumei Úti Sírkert Munkásmozgalmi Panteonjából. Rendkívül tehetséges ember volt, méltatlan, hogy Komócsin elvtárs mellett nyugszik. Kerestem már az illetékeseket, de eddig nem jártam sikerrel.

Soha nem zavarta, hogy bár a Borda-könyvek elnyerték a Szép magyar könyv verseny díjait és számos más szakmai elismerést, a nagyközönség kevéssé talált rájuk?

Ugyanazt mondhatom, amit a könyvgyűjtéssel kapcsolatban: azért adok ki könyveket, mert örömöt jelent nekem. Ilyen egyszerű. Soha nem érdekelt a profit. Mi nem utazunk sehová, a pénzt, ami az antikváriumi eladásokból befolyt, a könyveink kiadására költöttük. Hogy egy-egy kiadványt esetleg nem vesz meg senki, ráfizetünk? Nem baj. Csináljuk, mert szeretjük csinálni, és biztosak vagyunk abban, hogy idővel többen lesznek, akik megbecsülik az értékteremtő fáradozásainkat. Végül is: Szent Ferenc kezdetben madaraknak prédikált, aztán jöttek emberek is, egyre többen.