Még ma, a szakadatlan változások korában is nehezen felfogható, milyen sebességgel változott a nyugati világ az előző századfordulót megelőző és követő egy-két évtizedben. Sokan kultúrsokként élték meg, ahogyan az életükbe belopakodtak, beszivárogtak vagy éppen berobbantak a kor vívmányai: a gépek, az óriási gyárak, a villamos, a vasút, a távíró, a fonográf, az elektromos világítás, az automobil, sőt a repülőgép. A sokkhatás abból fakadt, hogy mindezt megelőzően évszázadokon át alig változott a világ. Az 1900-ban élő európai emberek jelentős hányada a postakocsi korában született, hogy aztán a repülő korában fejezze be életét.

A képzőművészek mint hivatásuk szerint érzékeny emberek élénken, de ellentmondásosan reagáltak a fejleményekre. A lelkesedők közül néhányan elindították a futurista mozgalmat, amely a nagyvárosban, a gyárban, a mozgásban találta meg a témáit, sokszor magát a sebességet, a robogást ábrázolva. De megjelent mindennek az ellenkezője is, a modernitás előtti idők művészetének és életmódjának ideállá emelése.

Az utóbbi irányzat legismertebb magyarországi képviselői az 1901-től két évtizeden át fennálló gödöllői művésztelep közösségének tagjai, mindenekelőtt az alapító Körösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor voltak, hozzájuk később közel egy tucat művész csatlakozott. Számos művük alapján gyakran magyar preraffaelitáknak is mondják őket, a párhuzam azonban sántít.

Így éltek a művészházaspárok Gödöllőn | Magyar Krónika

A többnyire Grassalkovich-kastélyáról híres Gödöllőn igen aktív, izgalmas történetű művésztelep működött a múlt század elején, húsz éven át.

Az angol preraffaelita, vagyis a Raffaello előtti művészeti ideákat követő mozgalom fél évszázaddal korábban alakult, logikusan következik tehát, hogy nem az 1900-as évek modernitásával szemben fogalmazta meg magát, hanem az akadémizmussal, a szigorú képzőművészeti normák eluralkodásával, sőt tulajdonképpen mindazzal szemben, ami az érett reneszánsz korszakát követő művészeti irányzatokban szerintük normává merevült.

Vannak persze közös vonások is, mint például az a törekvés, hogy a művészetet és a kézművesmesterségeket újra egységként kezeljék, úgy, ahogyan – hitük szerint – a Raffaello előtti korokban fogták fel őket. Art and craft, művészet és mesterség egységét hirdették az angolok, és ugyanezt tették a festmények és szobrok alkotása mellett bútorokat, háztartási eszközöket tervező, sőt készítő gödöllőiek is.

Országos hírnevet szerzett a szövőműhelyük, amelyben helyi lányokat és asszonyokat tanítottak a szőnyegszövés és a francia gobelinszövés technikáira. A kárpitok terveit maguk készítették, a kész munkákat értékesítették. A magas színvonalú szövést annyira komolyan gondolták, hogy szövőmesternek megnyerték a svédországi születésű Leo Belmontét, aki immár Belmonte Leóként a festészeti tevékenységbe is bekapcsolódott.

Gödöllői utópia – a Nemzeti Galéria kiállításáról | Magyar Krónika

Magyarországon angol szociális művészetnek is nevezték a 19. század közepén kibontakozó  preraffaelita mozgalmat, amely fél  évszázaddal később jelentős hat …

A preraffaelitákkal közös vonás a szépség megragadására való törekvésük is. Bármennyire meglepőnek tűnik elsőre, a szépség művészi megjelenítése sokszor nehezebb feladat, mint a groteszké, a csúfé vagy a rémítőé. A szép, ha nem jól ragadják meg, könnyen közhelyesbe, sőt giccsesbe fordul, a drámaiságot végképp nehéz vele ábrázolni.

A gödöllői művészek azonban úgy gondolták, hogy képesek legyőzni ezt az akadályt. Nem kétséges, hogy a most választott képünk alkotójának fölényesen sikerült elérnie a célt.

Körösfői-Kriesch Aladár festménye, a Zách Klára története I. szép. Ezzel a fent elmondottak szerint nem pusztán esztétikai megállapítást teszünk, hanem a művészettörténet folyamában is elhelyezzük az alkotást. Körösfői-Kriesch művészi bátorsággal nyúlt hozzá a választott témához, éteri magasságokba emelte az amúgy valóságos horrorba forduló történetet (lásd keretes írásunkat).

Ez még a boldog békeidők kora, amit a franciák belle époque-nak, szép kornak neveznek: a kortársak előtt éppúgy rejtve maradtak a készülődő szörnyűségek, mint ezen a képen. Bizonyos, hogy Körösfői 1911-ben semmit nem sejtett e szörnyűségekből, a témaválasztása mégis zavarba ejtően jövőbelátónak tűnik.

A jelenet Arany Jánostól való, a Zách Klára című versből: „Megyen a királyné, / megyen a templomba; / Szép virágok, deli szűzek / Mind követik nyomba.” A királyné csalfán az olvasójáért küldi Klárát, az úton azonban a csábító Kázmér várja a szabódó lányt. Elkészült egy második kép is a történet folytatásával, de annak kompozíciója már nem annyira magával ragadó, nem tökéletes esszenciája a gödöllői szellemnek, mint az első. Térjünk is vissza ahhoz.

Zách Klára halála

Zách (Záh) Felicián, a nagy hatalmú, ám félig-meddig kegyvesztett felvidéki főúr 1330 húsvétján Visegrádon rátört a családja körében ebédelő Károly Róbert királyra, őt könnyebben, a királynőt és a védelmükre kelő urakat súlyosabban, de nem halálosan megsebesítette kardjával, a királyfiak sértetlenek maradtak. Záchot a jelenlévők és a berohanó katonák összekaszabolták. A király harmadízigleni bosszút állt, Zách fiát, idősebb lányát és annak férjét kivégeztette, gyermekeiket rabszolgának adta, kisebbik lányát, Klárát megcsonkíttatta, amibe az belehalt. A Képes krónika, amely megőrizte a történtek emlékét, a merénylet okára nem ad magyarázatot. Egy közel kortárs olasz feljegyzés, majd további híradások szerint a királynő öccse, Kázmér herceg, a későbbi Nagy Kázmér lengyel király elcsábította Zách Klárát, és ez vagy éppen a történtek eltussolása bőszítette fel az apját. A Bánk bán bő évszázaddal korábbi történetére hasonlító elbeszélés kevéssé tűnik hitelesnek, Arany János balladája nyomán azonban így épült be a történelmi emlékezetbe, Körösfői-Kriesch Aladár is ezt festette meg.

Ha a művelt néző a jelenetet látva a Raffaellónál csak kevéssel idősebb Botticellire asszociál, aligha téved. Sem a preraffaeliták, sem a gödöllőiek nem tagadták meg a reneszánsz művészetet, sőt Giottót például kifejezetten nagyra tartották. Körösfői alkotása inkább a művészi manírt igyekezett elkerülni, tudatos naivitással, helyenként tiszta, homogén felületekkel, másutt az amatőrökre jellemző aprólékossággal hozta létre azt a látványt, amely a szépségével rögtön megragad.

Mindnyájan tudjuk, hogy a múlt nem volt soha ilyen éteri, ez a kép nem a valóság, hanem a képzelet ábrázolása. Mint ilyen, egyedülállóan sikeres művészeti teljesítmény. Bármelyikünk szívesen fogadná az otthonába, hogy egész életében ott függjön a falán. Márpedig ez – ha nem is az egyedüli, de – fontos értékmérő a művészetben.