Találkozások az örök városban

Karácsonyeste Ferenc pápa megnyitotta a római Szent Péter-bazilika szent kapuját, jelét adva ezzel, hogy megkezdődött a katolikusok negyedszázadonként ismétlődő szentéve, a kegyelem, a bűnöktől és a büntetéstől való szabadulás ideje. A nagy, díszes kapun kerekesszékkel áthaladó egyházfő törődöttnek látszott. Szentbeszéde elmondásakor azonban már nem tűnt erőtlennek, sőt, a jubileumi év kapcsán a keresztény örömről, a „könnyed és éber”, az Úrral való „találkozásra kész szívről” beszélt, és a mindenkire váró megbocsátás reménységéről. A szentév a zarándoklatok ideje, a katolikusok fővárosában a négy legnagyobb bazilika csak ilyenkor nyitva álló szent kapuiból egyen át kell haladnia a búcsú elnyerésére vágyó hívőnek. De hol vannak ezek a kapuk, és mit kell tudni róluk? – teheti fel a kérdést az útra kelő.

Zarándokútikönyvet ígér Török Csaba egyetemi tanárnak, az esztergomi bazilika plébániai kormányzójának a jubileumi esztendőre megjelent, Róma című kötetének borítója. Műve elsősorban a szentévi utazására induló katolikus hívőnek íródott. Az olvasó azonban jóval többet kap: az a benyomása támadhat, hogy a szerző mindent és még annál is többet tud Rómáról, tudását pedig csaknem négyszáz oldalon jól áttekinthetően és érdekfeszítően adja át. Találkozásra kész szívvel járni Rómát nem csupán annak nem árt, aki a búcsúnyerés reményével érkezik oda, hiszen számos magyar emlék fűzi a városhoz hazánkat. „Ki tudja, hány ezer és tízezer honfitársunk nyomába lépünk, amikor zarándokként megérkezünk az Örök Városba!” – jegyzi meg a kötet végén a szerző. A könyv múlhatatlan érdeme, hogy a római magyar vonatkozásokat részletesen, mégis lényegre törően ismerteti. (Weisz Teodóra)

Török Csaba: Róma. Magyar Kurír, 2024

Besorozva embernek

1934-ben jelent meg az Ádámcsutka, s ha lehet hinni az internetes antikváriumoknak, külön kötetben azóta nem adták ki Szép Ernő regényét. Nehezen érthető, miért nem. Nem találták volna elég „komoly” könyvnek? Könnyű, korfestő próza lenne ez csupán? Igaz, tragikus fordulatokat ne keressünk az Ádámcsutkában. Szép Ernő többet ad nekünk, mint holmi tragédiát. Ő páratlan erejű mondatokat ad, azokkal taglóz le. A témák apró-cseprők. Az újságírás napi robotja, amely elveszi az időt, energiát a magasabb írói hivatástól. A színházi élet, hiúság, törtetés, talmi csillogás, szépségek vására. Séták a Margitszigeten és egyéb fővárosi parkokban, hulló falevelek és sarjadó rügyek ismétlődő, de örökkön rejtélyes csodája. Az öregedés, az elmúlás nyűgei, fájdalmai. Többek között ezeket az ügyeket veszi sorra negyvenhárom éjszakai jegyzetében Szép, a rá jellemző melankolikus humorral.

Egy unatkozó, érett úriasszony és egy színinövendék csitri között őrlődik elbeszélője, a pesti bohémek léha életét élő, egyszerre blazírt és hiperérzékeny, negyvenhatodik évét betöltő Miska. Őrlődne inkább, ha képes lenne még a szerelemre. De Iboly, a csacska Iboly – milyen elragadóan megrajzolt karakter! – nyújt neki valamit, ami a szenvedélynél és a gyönyörnél is értékesebb: alkalmat a lemondásra.

Olyan szép valami történt velem. Regényt kéne belőle írni, halk, hű könyvet, amilyet olvasni szeretek

– kezdődik a regény, és Szép ezt a kívánságát be is váltja. E rövid ajánlóban csupán egy idézetre van még hely. Idézem hát a regény egyik tételmondatát: „De sokáig tartott, míg elhittem, hogy végérvényesen élek, be vagyok sorozva embernek, be kell rendezkednem ezen a világon, mint az éves lakásban.” Egzisztencialista fejtegetések nem mennek mélyebbre. Pláne nem ilyen frappáns tömörségűek. Most, hogy a Magvető Zsebkönyvtár sorozatban újra megjelent az Ádámcsutka, talán bevonul az őt megillető helyre: a magyar irodalom számontartott remekművei közé. (Leimeiszter Barnabás)

Szép Ernő: Ádámcsutka. Magvető Kiadó, 2024

Román zászló az Országház tetején

Magyarország román megszállásáról legtöbbünknek Bandholtz amerikai tábornok jut eszébe, aki megvédte a fosztogató román katonáktól a Magyar Nemzeti Múzeum kincseit. Esetleg láttunk már néhány fotót a Budapest utcáin vonuló-ücsörgő, francia sisakot viselő román katonákról, de részleteiben kevesen ismerik ennek az időszaknak a megpróbáltatásait. Ezen elhallgatott, sokszor félremagyarázott, legendák által homályosított időszak bemutatására tesz kísérletet Perczel Olivér történész a Jaffa Kiadónál megjelent munkájában. A világháborús vereséget követően a Monarchia szétesett, az antant által létrehozott és támogatott utódállamok katonái masíroztak be Magyarország területeire, hogy minél előnyösebb helyzetből diktálják a fegyverszünet feltételeit.

„[N]evetségessé tennénk magunkat, ha nem foglalnánk el Budapestet. Az 5-ök meghajlanak majd a kész tények előtt. Nem állhatunk meg anélkül, hogy a pénz- és véráldozatok után ne mi diktálnánk a fegyverszünet feltételeit” – írta Párizsból Alexandru Vaida-Voevod, a román békedelegáció tagja Iuliu Maniunak, a magyarországi megszállt területeket irányító kormányzótanács vezetőjének. A román csapatok elfoglalták a fővárost, sőt a Dunántúl északi részét is megszállták. Román zászló lobogott a királyi palota, valamint az Országház tetején is, ezzel is érzékeltetve a lakossággal, hogy legyőzetett. A szerző – egyfajta előzményként – az ország első román megszállásának kísérletétől, az 1916-os erdélyi betöréstől kezdi az események felgöngyölítését, majd 1918-ban veszi fel a fonalat, és területenként mutatja be a megszállás történéseit. Többek között román forrásokkal is alátámasztja, hogy Magyarországot felsőbb vezetői utasításra fosztották ki szisztematikusan, illetve rendkívüli alapossággal ismerteti, milyen atrocitások történtek országszerte. (Pap Lázár)

Perczel Olivér: Egy megszállás anatómiája – Román világ Magyarországon 1918–1920. Jaffa Kiadó, 2024

Zuglói randevú

Fővárosunk legfrekventáltabb zöldterülete, a Városliget, paloták a Stefánián, piac a Bosnyák téren – nagyjából ennyit ismer Zuglóból egy kerületen kívül élő. Aki ennél többet tud, megemlíti a Dózsa György utat, esetleg Istvánmezőt vagy a Rákos-patakot. Zugló természetesen az említetteknél sokkal több érdekességet és titkot rejt. Igaz, nem adja könnyen magát, úriasszonyhoz illő módon csak akkor fedi fel értékeit, ha megdolgozik érte az ismerkedni vágyó. Elvárja, hogy vissza-visszatérjünk, időt töltsünk vele, kitartóan ostromoljuk kérdéseinkkel. Majkó Zsuzsanna Zuglói sétakönyvével a telefonunkon igazán élvezetes lehet az ismerkedés. Az ingyenesen letölthető kiadvány 18 fejezetben vezet minket körzeteken, utcákon, házakon át, bemutatja Zugló múltját és jelenét, jól ismert és felfedezésre váró szépségeit.

Miközben a kerület egy-egy apró darabjáról olvasunk, feltárulnak előttünk a múlt század fordulatai, viszontagságai is. Jó példa erre az Erzsébet királyné útja 8. alatti telek, ahol 1896-ban még a millenniumi kiállítás állatvásárát tartották, később ügetőpályává alakították, a húszas évektől pedig motorversenyeket is rendeztek. 1933-tól ugyanitt télen korcsolyázni, nyáron teniszezni lehetett. 1944-ben a sportpálya területét gyűjtőtáborként használták: a környéken elfogott zsidókat szállították ide. 1945 óta a BVSC kezeli a telket. Hasonló, korokon és ideológiákon átívelő utazást tehetünk, ha elolvassuk a Hermina Amália főhercegnő tiszteletére épített Hermina-kápolna, a magasházáról ismert Kassai tér vagy a falusias hangulatú, kontyolt tetős házakból álló Vitéztelep történetét. Bármelyik helyszínre látogatunk el, az az érzésünk támad: aligha ismerjük Zuglót, és ez talán így van jól. Míg próbáljuk meghódítani, egyre jobban belehabarodunk. (Gacsályi Sára)

Majkó Zsuzsanna: Zuglói sétakönyv. Zuglói Cserepes Kulturális Nonprofit Kft., 2024. Letölthető a helytortenet.cserepeskft.hu oldalon

Lelki utakon Petőfi nyomában

Szálinger Balázs a kortárs irodalmi középnemzedék egyik legjelesebb képviselője. Számos verseskötete jelent meg, írt több színdarabot és bábjátékot is. Elsősorban költő tehát, de volt 2020-ban egy prózakötete, az Al-dunai álom, amely egy 2018-as utazás naplószerű története. Ez a mű tekinthető a szerző vadonatúj kötete, a Mintha repülnék közvetlen előképének. Több okból is. Egyrészt azért, mert a Vaskapuban töltött egy hónapról szóló könyv is naplóformában volt megírva, másrészt azért, mert a feleségével közös első gyermekük érkezése feletti boldogság járta át a kötetet.

Az új könyvet pedig a család széthullásának traumatikus élménye lengi be. De a Mintha repülnék-nek nem ez a közvetlen tárgya, mindez csak (markáns) vízjelként van jelen. Szálinger „gondolt egyet”, és nekiállt bejárni Petőfi Sándor 1845-ös felvidéki csavargásainak helyszíneit. Hogy miért, arra ő sem tudja a pontos választ:

Sokszor kérdezték tőlem, mit akarok ezzel az úttal. Írni egy útinaplót? Vagy ez csak egy Petőfi-rajongó irodalmi körtúrája lejegyzetelve? Akárhányszor rátértem magamban a kérdésre, mindig félbehagytam a gondolkodást. Hiszen én vagyok a saját helyzetemben. Csapongás, ötletszerűség, kallódás, hallgatás, szégyen, lelkesedés, önzés, bűntudat, fölöslegességérzés, a felelősség megtalált gyönyöre, ez mind én vagyok – Petőfi 1845-ös útja leginkább csak apropó. Néha több, néha kevesebb. Néha fölém nő, és úgy segít, néha visszahúzódik. Petőfi megadja az irányt, ezen tehát nem kell gondolkodni, de nem mondja meg, mit gondoljak. Tudok rajongani érte, kíváncsi vagyok az ismeretlen vidékre – legfőképpen pedig gondolkodom. Van min.

Szálinger könyve egy útirajz és egy belső utazás keveréke a rá jellemző fanyar, éleslátó iróniával. (Győrffy Ákos)

Szálinger Balázs: Mintha repülnék – Petőfi nyomán a Felföldön. Szerzői kiadás, 2025. A könyv ezen az oldalon megrendelhető

Jegyzetek az életbátorságról

Polcz Alaine a halálról tanítva is az életre hangol, ha pedig a szeretete tárgyai, alanyai mögött felsejlő viszonyrendszerről ír – legyen szó a puliszkáról, Erdélyről, Nemes Nagy Ágnesről, Mészöly Miklósról vagy Weöres Sándorról –, akkor az életműve egyik kulcsfogalmát jelentő életbátorságra. Valamiféle lajstromra számíthatna az olvasó az eredetileg 2004-ben megjelent Kit szerettem? Mit szerettem? címe alapján, de a „hogyan” az igazán lényeges. A tavaly újra kiadott kis kötet nem más, mint az alkonyi belső időben is konok szeretettel, életderűvel megírt emlékezések, feljegyzések gyűjteménye azoknak, akik halni, tehát élni tanulnának a front poklát megjárt asszonytól, a magyarországi hospice-mozgalom elindítójától.

Most is kézen fogja olvasóját, úgy mesél. Nem is elég egyszer elolvasni ezeket a jegyzeteket. Csak a Weöres Sándorról szóló fejezetekből is intim titkok derülnek ki például egy Szigligeten elcsattant csókról, a Bóbita című vers rejtett jelentésrétegeiről, „Sanyika” Alaine iránt érzett szerelméről, a kitartó vonzalomról, amiről Weöres még egy tévéfelvételen sem feledkezett meg említést tenni. Mégsem ezek az irodalomtörténeti izgalmak tartják fogva igazán az olvasót, hanem itt-ott leszúrt, hosszú hatóidejű mondatok. „Mindenki a saját halálát éli.” Például. (Klementisz Réka)

Polcz Alaine: Kit szerettem? Mit szerettem? Jelenkor Kiadó, 2024