1. rész

Mindannyiunk családjában vannak olyan események, bátor tettek, amelyekre az utódok is büszkék lehetnek, de olyan emlékek, tragédiák is, amelyeket legszívesebben elfelejtenénk. Azonban minden történetnek meg kell adni az esélyt arra, hogy tanítson, szórakoztasson, elgondolkodtasson vagy épp kapcsolódási pontot nyújtson. Kultúrtörténeti morzsák ezek, melyekről nem tudhatjuk előre, kinek jelentenek majd felcsipegetni való lelki táplálékot. Ki találhat majd a történetekben egy-egy olyan szálat, mely segítségével ő maga is rákapcsolódhat a leírt események keszekusza gombolyagára. Mi magunk is ezekből a történetekből épülünk fel. A szereplőik az őseink. Ők azok, akik a jelenünket is meghatározzák, ahogyan a mi jelenünk is hatással lesz majd leszármazottaink életére.

Nagyapám, Bóka András János Budapesten született 1937-ben. Tehetséges és intelligens ember volt. Lehetett volna vegyészmérnök, tanár vagy akár zenész is.

Sok mindenné válhatott volna, ám ő a rendszerváltozás utáni Magyarország első szabadon választott református esperese lett Baranyában.

Gyerekként átélte a második világháborút, nyolcévesen tizenhat repeszt operáltak ki a testéből. 1956-ban másodszor látta romokban Budapestet. Egy „renitens” baranyai lelkész, aki Bibliát csempészett Erdélybe Ceaușescu rémuralma alatt, és aki a délvidéki menekülteket sem hagyta sorsukra a délszláv háború idején. Sok minden lehetett volna. Végül tíz gyermek édesapja és harminchárom unoka nagyapja lett. Egy közülük írja ezeket a sorokat.

Kezdetben azt gondoltam, ez az anyag pusztán a nagyapámról fog szólni, de ahogy elkezdtem lejegyezni azt a 13 órányi hangfelvételt, melyet a halála előtti két évben készítettem vele, ráeszméltem, hogy a korábban említett okokból, bár nagyapám vagy ahogy mi, unokák hívtuk Apó (a későbbiekben a „nagyapám” kifejezés mellett, aktuális korától függetlenül is így hivatkozom majd rá), minden sztoriban ott van, mégsem csupán róla, hanem mindnyájunk múltjáról írok. Nemcsak az én családom, hanem minden olvasó múltjáról. Mindenki találhat párhuzamot, hasonló mintázatot vagy akár konkrét kapcsolatot egy-egy személlyel, hellyel, eseménnyel vagy értékrenddel, s ezáltal részese lehet a történetnek.

Apó gyermekkoromban valahogy mindig megközelíthetetlennek tűnt. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy amíg ő a dolgozószobájában munkálkodott, nekünk mindig csendben kellett maradni. Amikor pedig végzett bokros teendőivel, majd leült a nappaliban egy újsággal és pipára gyújtott, szintén nem mertem zavarni. Mikor hivatalos ügyei elszólították az újpetrei parókiáról, sokszor beszöktem a dolgozószobájába, és üldögéltem nehéz bőrfotelében. Elvarázsolt a rengeteg könyv, valamint a sok külföldi és történelmi ereklye, mely a plafonig érő, a szoba teljes hosszában végighúzódó polcrendszert és a falakat borította. Akkor még nem értettem, mi lehet az sok írni- és olvasnivaló, az a rengeteg munka, amivel Apó foglalkozik.

Bereczky Ildikó, Harkány nyugalmazott református lelkipásztora így írt nagyapámról halála után:

„Bóka Bandi halálára, aki »mindvégig állhatatos maradt« – Bürüstől Újpetréig! Micsoda »karrier«; a legkisebbektől a legkisebbekig! S közben nem ácsingózott kis- és nagyvárosba – ahova a többiek előbb-utóbb továbbléptek – még akkor sem, amikor a rendszerváltás első szabadon választott esperese lett nagy tudásával, intelligens, kedves, missziói lelkületű egyéniségével! Akkor egyszerűen Újpetrén volt az esperesi hivatal. Ott, ahol Ildikó »paradicsomkertet« teremtett a hatalmas családnak, minden külföldi és hazai vendégnek, akárhonnan estek is be a kapun. Ott, ahol senki nem maradt finom, meleg étel nélkül, ha kellett szállás, méretes ruha és jó szó nélkül! Ott, ahol a »renitens baranyai papok« összedughatták a fejüket, kereshették a magyar igazságot, kipanaszkodhatták magukat, lázadhattak, sírhattak, tervezhettek, missziói stratégiákat gyúrhattak össze romokból és reményekből. Ott, ahol az iskolától az öregotthonig mindenről születtek megvalósítandó víziók. Ott, ahol minden dolgozathoz lehetett forrásanyagot találni. Ott, ahol az irodában évtizedek alatt modern teológiai könyvtár gyűlt össze – mint annak idején Filep Lajos és Csikesz Sándor parókiáján.

Ott, ahol Kákicsi Kis Géza szellemisége éltette a reményt; »ha eredményt akarsz elérni, olyanra vállalkozz, ami lehetetlen!« Ő volt az utolsó, aki még tudott volna beszélni a hatvanas évek »hősi« korszakáról, ami az első próbálkozási kísérlet volt a magukra hagyott faluk megmentésének. Többek között ő volt az, aki nyakába vette a délvidéki menekültek sorsát, segítését, aminek utólagos terhe is alig volt elhordozható. Ő bábáskodott esperesként a pécsi refi beindításánál. Ő volt az, aki példát adott hűségből, tudásból, örömből, szenvedésből, jóakaratból, reménység ellenére való reménységből. Többet kellett volna vele beszélnünk, de elmulasztottuk…

Baranyában egy év kettőt ér! Bandi fáradhatatlannak tűnt. Rendes szolgálati éveire rádolgozott még egy évet, még egy évet, aztán lassan gyengülni kezdett, a szíve nem bírta, és mély gyász is siettette elmenetelét. Bóka András, a budapesti 56-os srác, tíz gyermek édesapja, baranyai lelkész és esperes, 82 éves korában, betelve az élettel, értékes életet hagyva maga mögött ment – már »odaát« lévő szerettei után – gondviselő Urához!

Hiányozni fog!”