Salamon, a magyarok királya, aki azonban a királyi méltóságra igen méltatlan és az említett Henrik királynak rokona volt, László nevű földijétől a királyságtól megfosztatott és bezáratott, és az helyette a királyi méltóságra emeltetett.
Konstanzi Bernold krónikája, 1100 előtt
A modern kori történelmi emlékezetben a magyar középkorból egyértelműen Szent István alakja magasodik ki. A késő középkorban nem így volt, a haza hősének, athleta patriaenak Szent Lászlót tekintették. A későbbi királyok pénzérméin az ő bárdos alakja egészen a 16. századig ismételten megjelent, a király legendája pedig a középkori templomfestészet leggyakoribb témája, ami egyértelműen a legenda élő jelenlétére utal. Mindez nem alaptalan, László sikeres uralkodó volt, Szent István után az első, aki a környező hatalmaktól függetleníteni tudta az országot, szuverén módon vehetett részt a nemzetközi politikában.
A trónon egymás után következő három Vazul unoka, Salamon, Géza és László lényegében kortársak voltak, közülük a legfiatalabb az első, az 1053 körül született Salamon, András király fia. Béla király fiai, Géza és László egy évtizeddel voltak idősebbek nála, 1044 körül látták meg a napvilágot. László a gyerekéveit apjával és testvéreivel Lengyelországban töltötte, aztán apja magyarországi dukátusában, majd amikor a fivére király lett, saját jogán kormányozta a maga dukátusát. Mindez azért is lényeges, mert így kivételesen széles körű tapasztalatokat szerzett a kormányzásról.
Sorozatunk előző része itt olvasható:
A folyton kompromisszumokat kereső Géza 1077-ben bekövetkezett halála után nem volt kérdés, hogy az országnagyok őt választják. Azonnal erélyesen látott a kormányzáshoz. A belügyekben folytatta a fivére politikáját, amelynek alakításában korábban aktív tanácsadó szerepet játszhatott, újabb törvényekkel erősítette a jogrendet és az egyház helyzetét. A kor legfontosabb európai kérdésében, az invesztitúraharcban logikus módon a pápa mellé állt, hiszen Salamon, aki jog szerint továbbra is Magyarország királya volt, Henrik császár táborába tartozott, a sógora volt.
László számára természetesen a házassága is politikai célokat szolgált. Egy bonyolult, a pápát és a francia uralkodót is érintő kombináció részeként Rajnai Rudolf német ellenkirály leányát, Adelhaidot vette feleségül. Ez a számítása nem vált be, Rudolf Henrikkel szemben végül vereséget szenvedett. A pápa melletti kiállása viszont hosszú távon is sikeresnek bizonyult, így Rudolf veresége László pozícióit nem gyengítette a nemzetközi politikában. A királyi párnak három leánya született, közülük egynek a nevét ismerjük, de azt nagyon is: ő Árpádházi Szent Piroska, bizánci nevén Iréné, Komnemosz János császár felesége.
A Salamon és László között éveken át tartó szembenállást 1080-ban Salamon adta fel, birtokok és pénz fejében lemondott a trónról, és a nála lévő koronát is átadta. Kínálkozik a föltételezés, hogy László az apjától örökölt görög koronát ekkor egyesíttette volna a Salamonéval, a történészek azonban ezt számos okból nem tartják valószínűnek.
Az egyezség a két király között mindenesetre létrejött. A valamivel később íródott krónikák úgy tudják, hogy a magyarországi birtokaira visszavonult Salamon összeesküvést szőtt László ellen a trón visszaszerzéséért. Valószínűbb azonban, hogy a feszültség a régi és az új király között magától kialakult. Egy ilyen kényes helyzetben egy rossz utalás, egy félreértett megjegyzés is egyhamar elmérgesítheti a viszonyokat. László a hatalom birtokában mindenesetre lépett, Salamont Visegrádon börtönbe vetette, és ezzel rövidre zárta az ügyet. Azért csörgő rabláncokra, apró ablakos, szűk cellára nem szükséges gondolnunk, inkább egyfajta háziőrizetről lehetett szó, de azért rabság volt az.
Ami nem is tartott túl sokáig. A nagy nyugati uralkodóházak mind szent elődökkel büszkélkedtek, és László, a messzire tekintő uralkodó elérkezettnek látta az időt, hogy a magyar uralkodóház tekintélyét hasonlóval emelje. Minthogy az invesztitúraháborúban a végül Canossát járó Henrik császárral szemben végig VII. Gergely pápát támogatta, joggal gondolhatta, hogy immár kérhet is cserébe valamit, ami ráadásul a pápának egy fillérjébe sem kerül. Rómában kezdeményezte Gellért püspök, István király, Imre herceg, valamint a zobori remeték, András és Benedek szentté avatását. Gergely megadta a hozzájárulását, és 1083 második felében egyenként lefolytatták a nagyszabású szentté avatásokat.
A ceremónia alkalmat adott Lászlónak, hogy kegyelmet adjon Salamonnak, aki végleg eltávozott az országból. Úgy tűnik, hogy először az Erdélyt támadó Kutesk besenyő vezér udvarában tűnt fel, de mivel László serege vereséget mért a besenyőkre, elhagyta azt. Későbbi, nem megbízható források szerint egy másik besenyő vezérhez csatlakozva bizánci területek támadásában vett részt, 1087 körül itt vesztette életét. Gyermeke nem volt. A Vazul fiak és a Vazul unokák közt négy évtizeden át dúló, véres csatákkal és nagylelkű megegyezésekkel tarkított hatalmi harc ezzel lezárult.
Salamon tehát lelépett a színről, ami László mozgásterét jelentősen megnövelte. VII. Gergely 1085-ben elhunyt, és bár a magyar uralkodó továbbra is a német császár jelöltjével szemben állított pápajelöltet támogatta, a Róma iránti elköteleződése csökkent. Ez tette lehetővé, hogy 1090-ben, miután sógora, Zvonimir horvát király meghalt, beavatkozzék az addig pápai érdekszférának tekintett Horvátország trónutódlási küzdelmeibe, amelybe Bizánc, a névleg bizánci függésben lévő Velence és a délolasz területeket birtokló normannok is becsatlakoztak. László gyorsan cselekedett. Formálisan a húga, Ilona özvegy királyné hívására megszállta Horvátországot, és annak élére az unokaöccsét, Géza király fiát, Álmos herceget állította. A hódítást nem sikerült teljessé tennie, mert Kapolcs vezér vezetésével keletről nagy kun sereg támadt Magyarországra. László a Marostól délre érte el a fő kun sereget, amelyre súlyos vereséget mért, majd a második sereget is legyőzte.
Az új hódítás gyökeres fordításhoz vezetett László külpolitikájában. Megromlott a viszonya az új pápával, II. Orbánnal, ugyanakkor követváltásig javult a kapcsolat IV. Henrik császárral. Bár ez a hódítás még nem bizonyult tartósnak, Álmosnak már 1095-ben távoznia kellett, László utódának, Kálmánnak egészen 1918-ig tartóan sikerült megszereznie a horvát koronát.
Utolsó éveiben László az összes szomszédjával aktív külpolitikát folytatott, ami rendszerint a különböző trónviszályokba való katonai beavatkozásokban öltött testet. Mindennek eredményeként egyfajta pufferzónát hozott létre a Kárpát-medencét kitöltő ország körül, amellyel megteremtette a belső területek békés fejlődésének feltételeit.
A maga korában hosszúnak számító, 18 évig tartó uralkodása utolsó éveiben László a két unokaöccse közül Álmost jelölte ki utódául, Kálmán herceget pedig papi pályára küldte, rövidesen püspököt csinált belőle, amivel föltételezése szerint ki is zárta az utódlásból. A király a cseh hadjáratból hazatérően 1095-ben meghalt. Testét először az általa alapított somogyvári bencés apátságban temették el, majd átvitték Nagyváradra, hol a sírja a középkori Magyarország egyik legfontosabb zarándokcélpontja lett. Mára elpusztult bronz lovas szobrát a Kolozsvári testvérek 1360 körül készítették, a ma Győrben őrzött, 15. századi ereklyetartó hermája a magyar kultúra egyik legféltettebb kincse.
Következik: Kálmán, az írástudó