A K. dosszié címen megjelent beszélgetéskötetében Kertész Imre meglepőnek nevezte azt, hogy milyen kevés érvényes magyar irodalmi alkotás született az 1940–45-ös időszakkal kapcsolatban. Kertész Márai Sándor műveit, Szentkuthy Miklós visszaemlékezését, a Frivolitások és hitvallásokat és Hamvas Béla Karneválját említette, illetve az interjúkészítő Hafner Zoltán felvetésére Cseres Tibor Hideg napokját és Szép Ernő Emberszagát is ilyen műnek minősítette (Karinthy Ferenctől a Budapesti tavaszt és Déry Tibor Emlékeim az alvilágból című művét viszont „nómenklatúra-irodalomnak” nevezte).
Titoktudóknak | Magyar Krónika
Élt egy író Budapesten, átellenben a Budagyöngye Bevásárlóközponttal, akit mindig is kevesen olvastak, de azok rajongással. Ő volt Pfiszterer, írói nevén Szentkuthy Miklós. Általa és róla szól a Frivolitások és hitvallások című beszélgető önéletrajz.
Somlyó György Rámpa című kötete nem került szóba a beszélgetés során. Talán elkerülte volna Kertész figyelmét az inkább költőként, műfordítóként ismert Somlyó holokausztregénye? Elképzelhető, hiszen a Rámpával 1984-es megjelenésekor és azóta is méltatlanul keveset foglalkoztak. Másrészt az azért elég valószínűtlen, hogy ne került volna Kertész kezébe az a könyv, amely hasonló témát dolgoz fel, mint az ő főműve. Lehet, hogy koncepcionális gondjai akadtak volna vele? Hiszen a Rámpa tudatfolyamregény, s ekként – gondolhatta Kertész – talán túlságosan is benne állt abban az irodalmi hagyományban, amit ő a 20. század eseményei által meghaladottnak ítélt: az egyéni gondolat- és érzésvilág ábrázolásának tradícióját folytatta.
A Sorstalanság elvégre arra volt kísérlet, hogy a teljes mértékben kondicionált, a személyes sorsától megfosztott embert mutassa be. Somlyó meg az oroszok érkezésének elbeszélésébe szőve fogalmazza meg a regény egyik tételmondatát:
A hiány, hogy kimaradtam a háborúból, hogy nem voltam része ennek az értem is folyó küzdelemnek, hogy nem osztoztam Európa fiatal férfiai óriási tömegének közös sorsában (miközben persze osztoztam a fiatal és nem fiatal emberek egy másik, nem kevésbé kiterjedt csoportjának sorsában, az áldozatokéban – de hiszen, íme azokéban sem osztozom –, akárhogy is:) egyszerre hiányzott az ő sorsuk, amelyet most mint egy hatalmas filmet éltem át, miközben a saját felszabadulásomat nem éltem át, de miközben persze egyre tudatosabbá vált bennem mégis a saját, semmi mással, senki máséval nem helyettesíthető sorsom.
Mégsem alaptalan a Sorstalansággal párhuzamba állítani Somlyó remekmívű regényét, hiszen mindkét mű arra törekszik, hogy a holokauszt botrányának egyetemes vonatkozásait ragadja meg. A Rámpa egyik legérdekesebb passzusában Somlyó a „végtelen végessé változtatására”, a kör négyszögesítésére tett kísérletként értelmezi az iparosított tömeggyilkosságot, ami (Kertész is hasonló meglátásra jutott) nem valamilyen barbárság, irracionális elvetemültség műve volt, hanem bizonyos értelemben a modernitás gondolati-technikai tendenciáit teljesítette ki:
Mindenki észlelhette, milyen nehéz, szinte megoldhatatlan feladat akár csak egy szoba padlójának teljes és végleges portalanítását »megoldani«; hogy a seprű és lapát legösszehangoltabb együttműködése is mindig hagy némi maradékot a kettő között, amely egyre fogy ugyan, mint a limesek felé közelítő számok, de azért ugyanúgy sose fogy el egészen és véglegesen. […] A Végső Megoldás e tökéletes elméleti rendszerében még akkora hézagot sem akartak hagyni, amilyen a seprű és a lapát között, vagy a matematika legegzaktabb tételezéseiben, vagy a klasszikus német filozófia legtökéletesebb rendszerépítményeiben is ott marad. Endlösung – ez a szó […] olyan, mint egy hatalmas lázadás a teremtés végtelenével szemben, a végtelen végessé változtatásának nagyszerű fából-vaskarikája, az élet korlátozhatatlan burjánzásának egyszeri és soha meg nem valósult megszakítása, egy kategória tökéletes meghatározása: létezővé tételével egyben likvidálása is, éppen likvidálása által létezővé tétele…
Emellett mindkét regény – ha más hangsúlyokkal és más gondolati motívumok mentén is – a személyiség megkérdőjelezésének, elvesztésének tapasztalatát fogalmazza meg.
A Rámpa (központi cselekményszálát tekintve) egyetlen nap történetét beszéli el, a személyiség felbomlását érzékeltető módon hol egyes szám első, hol második, hol meg harmadik személyben. 1944. november 28-án a józsefvárosi pályaudvarra hajtják a Gyár utcában fogva tartott zsidókat. Indulás előtt Somlyó birtokába kerül egy, a svéd követség által kiállított, biankó Schutzpass, védlevél. Éppen csak arra van érkezése, hogy rákanyarítsa a nevét. A pályaudvaron sorra telnek meg a marhavagonok. Somlyó beáll a védettséget igazoló bizottság – Ferenczy László csendőr alezredes, egy civil tisztviselő, illetve a pályaudvari közegben abszurd módon elegáns megjelenésű, egy Whistler-portréra emlékeztető Raoul Wallenberg – előtt sorakozó emberek közé: a tisztviselő egy könyvből olvassa a védett személyek listáját, ezzel veti össze az okmányon szereplő neveket.
Az a rámpa, ami elválasztja őt a már igazolt személyek csoportjától, nem csupán esetleges határ élet és halál között, de a létezés alapvető bizonytalanságának jelképe. S miközben várja, hogy rá kerüljön a sor, s latolgatja, mennyi idő adatott még neki, futó érzetek és benyomások, bölcseleti reflexiók és művészeti reminiszcenciák láncában megelevenednek 1944–45-ös emlékei. Az, ami azon döntő jelentőségű novemberi nap előtt történt, de az is, ami csak ezután következett.
Somlyó elmeséli, hogy éppen arra a napra szervezett randevút egy Györgyi nevű zsidó lánnyal, amikor a németek megszállták Magyarországot. Miközben Budapest közlekedési csomópontjait tankok szállták meg, ők hajón, majd siklón a Várba mentek, a Halászbástyán csókolóztak, hogy otthon aztán halálra vált arccal fogadják őket a rokonok. (A rádió pedig – mi mást – Géczy Barnabás szalonzenéjét sugározta, ahogyan Párizs megszállásakor is, mint arról egy korábbi cikkünkben írtunk.)
Ő volt a magyar Paganini a háborús Berlinben | Magyar Krónika
Géczy Barnabás hegedűművész Budapestet és az Operaház koncertmesteri pozícióját hagyta ott, hogy Németország legnépszerűbb szalonzenésze váljon belőle. A második világháború után azzal vádolták, hogy túl szoros kapcsolatot ápolt a náci diktatúra vezetőivel.
Az író feleleveníti első és utolsó szerelmi együttlétük kudarcát is – a rájuk váró szörnyűségek tudata sürgette őket, hogy egymáséi legyenek:
Ha a te abban a pillanatban fellángolt (és ahogy ott ültél, pillanatról pillanatra lángolóbb) szerelmed valójában talán csak a szüzesség elvételének szinte mitikus vágya volt, s azé az ugyancsak mitikus vagy atavisztikus vágyé, hogy női karokból indulj a veszélybe, ha már oda kell indulnod, a Györgyiben ugyancsak fellángolt szerelem voltaképpen talán csak ennek a fonákja, párja, kiegészítő színe, animus-t kiteljesítő animá-ja volt: hogy annak adhassa oda a szüzességét (és szerelmét), akinek szabad elhatározásából adhatja, s akit boldogíthat vele, a boldogítás elementáris női ösztönének ebben az ezredévek által megszentelt és kivételezett helyzetében.
Györgyi nem élte túl a vészkorszakot, tragikus végzete Somlyó megmenekülésének kulcsa lett („Halála az életed”): november 28-án, amikor egy csodás névhasonlóság, illetve Wallenberg közbeavatkozása nyomán igazolták őt a pályaudvaron, és védett társaival együtt az alig biztonságosabb, a nyilas pártszolgálatosok vérengző önkényének kitett Pozsonyi útra vezényelték, Györgyit az egyik védett házból agyvelőgyulladással mentő szállította kórházba. Az éppen érkező Somlyó is helyet kapott az Üllői útra robogó kocsiban – egyben pedig esélyt arra, hogy felszívódjon a pesti belvárosban.
Barátok, ismerősök otthonaiban húzta meg magát, napról napra vészelte át az üldöztetés időszakát – egyszer egy nyilassá átvedlett gimnáziumi osztálytársa, bizonyos Fercsik tartóztatta fel az utcán, majd kis gondolkodás után „Futás, te szemét!” felkiáltással elengedte. Hogy miért kegyelmezett meg neki egykori hódolója, akit az önképzőkörben gyatra verseiért kemény kritikában részesített? Somlyó csak találgatni tud, s elmeséli azt is, hogy a háború után egy Múzeumi körúti antikváriumban viszontlátta Fercsiket, de nem vitte rá a lélek, hogy odamenjen hozzá, számonkérje őt.
Az ostrom idején Somlyó hamis papírokkal átszökött Budára. Itt is gyakran kellett búvóhelyet váltania. Közben egy nyilasház pincéjében is megfordult, de iratai és a szerencse kihúzták őt szorult helyzetéből. A harcok utolsó szakasza egy hegyvidéki villa pincéjében érte, ahol származásuk vagy politikai szerepvállalásuk miatt üldözött emberek húzták meg magukat, a villa fölött korlátlan uralmat gyakorló, a ház közepén felállított „ágytrónusáról” élet és halál felett ítélkező katonaszökevény, Öcsi önkényeskedéseit tűrve. Az ő viselkedése kapcsán írja azokat a sorokat, amelyek a saját életének nem éppen büszkeségre okot adó periódusára utalnak: a Rákosi-rendszer irodalmi kiszolgálója volt.
Öcsi valójában féltékenységből akart kitaszítani téged ebből az immár egyedül kínálkozó menedékből. […] De persze a közjóval, a többiek biztonságával indokolta elhatározását. […] Ideológia pedig – a közjóra hivatkozó –, úgy látszik, minden magánérdek vagy éppen képzelt magánérdek takarására felhasználható. Azoknak, akiknek tehetségük van hozzá. Akiknek éppen ehhez van tehetségük. Sőt, vajon nem minden közjóra hivatkozó ideológia forrása ilyen-e? Tudod jól, hogy ez a kérdésfeltevés az emberiség egyik legpesszimistább kérdésfeltevése. De hát itt és most, az emberiségnek e legpesszimistább megítélhetőségét is túlszárnyaló pillanatban, a budai pince kettős rejtekén, kettős börtönén, miért ne merülhetne fel benned? Meglehet, lesz életednek más pillanata is, amikor egyáltalán nem fog majd felmerülni benned, a kelleténél is kevésbé, túlságosan is kevéssé fog benned felmerülni. Úgy látszik, a történelem szükségképpen az illúziók és ellenillúziók váltóárama között reszketteti az embert.
Somlyó az ostromot követő napokról is érdekesen ír, regénye zárlata pedig a Szókratész védőbeszédének gondolatait, illetve az ismert talmudi gondolatot – „Aki egyetlen emberéletet megment, azt az Írás úgy tekinti, mintha az egész világot megmentette volna” – idézve a túlélő örök kétségeit fogalmazza meg. Ekkor nyer értelmet a kötet egyik mottója, Tadeusz Różewicz lengyel költő sorai: „Huszonnégyes éves vagyok / megmenekültem / amikor a vágóhídra vittek.”
Ha a védlevél jelentette kivételt élvezve megmenekült attól, hogy a halálba küldjék, ezzel nem valamilyen alapvető erkölcsi törvényt sértett meg? Hiszen: „A kivételek lehetősége szinte megoldhatatlan dilemmát jelentett magának a hagyományos zsidó gondolkodásnak a számára. Valamint egyénileg minden valamirevaló emberi etika számára általában.” Ha a túlélő, a „fordított túsz”, megmentette az életét, megmentheti-e azt, ami értelmet ad az életének, ami az énje lényegét alkotja?
Vajon a magad egyetlen életének mint egyetlen emberéletnek megmentése is »megmenti-e az egész világot«? Vagy mégis: csak önmagadat? Azt könnyű és egyszerű elfogadni, hogy aki egyetlen embert meggyilkol, olyan, mintha az egész világot gyilkolta volna meg. De vajon megfordítva is? a próbája is igaz-e? És kiváltképp: önmagunkra alkalmazva? Veled együtt megmenekül-e a világ, vagy akár a világnak egy szikrája is, ha a többiek, társaid elpusztulnak? Még az a »világ« is, amelyet magadban hordasz, amelyet külön-külön is mindannyian magunkban hordunk, megmenekül-e azzal, hogy te megmenekülsz? Nem ez volt-e éppen a zavarba ejtő és oly irracionálisnak látszó szókratészi mondat – »megölni megölhetnek, de ártani nem árthatnak nekem« – értelme, amit jó előre feljegyeztél magadnak? Valóban: nem magadnak ártasz-e azzal, ha nem hagyod, hogy megöljenek?
