Nincs harmincéves, szemüveges, szőke, törékeny, de ez csak a látszat. Ez a lány ezer kilométert lovagolt Mongóliában, nyerget alig látott lovakon, meredek sziklafalon kapaszkodott fel és le lovával Patagóniában, és nekivágott, hogy lóval, ló mellett sétálva átszelje az ausztrál kontinenst. Lovagolt esőerdőben, óceánparton, autópálya szélén, és ha kellett, vele együtt úszott át széles, édes- és sós vizű folyókat, apró cápák és ráják otthonát. Aztán vizesen visszaült a nyeregbe, és ment tovább.
Hüledezhetünk, de ő csak a vállát vonogatja: nem kell túlmisztifikálni a dolgokat. Azt sem, hogy hónapokat tölt elhagyatott területeken. Ma már az ember a világ szinte valamennyi pontján egy telefonhívásra van a szüleitől, egy Ubertől és a segítségtől. Még Mongóliában is, ahol tíz nap alatt, szó szerint váltott lovakkal teljesítette az ezer kilométeres távot.
„A mongol derbi a mindennapi lovasok Everestje. Csak annak való, aki elfogadja, hogy nem tud mindent kontrollálni. Az egyik lónak a sebessége, másiknak az iránya szabályozható. Ezzel az árral kell együtt menni. Amikor beérünk egy állomásra, ott kell lovat kell cserélni, előtte szigorú állatorvosi vizsgálat van, és aki nem jó állapotban hozza vissza a lovát, büntetést kap. Én így lettem kilencedik, pedig harmadik lehettem volna. Az utolsó előtti állomáson gyorsan akartam lenyergelni a lovat, mert láttam, van esélyem, és a többiek is biztattak. A lovam megriadt, kitört, felment a pulzusa. Így kaptam négy óra büntetést. A rajtnál sorsolt lovat kaptunk, az állomásokon már választhattunk. Ha rámutattam az egyikre, és láttam, hárman mennek oda kihúzni a sorból, már tudtam: rosszul döntöttem.”
Minden versenyző kap GPS-t, de azon csak az állomások vannak beprogramozva, az útvonalról mindenki maga dönt. Arról is, hogy az egyik bázison tölti az éjszakát, vagy a szabadban.
„Öt kiló holmit lehetett vinni, abba sátor nem fér bele, csak hálózsák. Vittem magammal energiazselét, a bázisokon volt rizstea és húsos lángos. Két nadrággal indultam, a lovaglónadrágom rögtön az elején elázott, kitettem száradni, majd ottfelejtettem. Egy olcsó leggingsben csináltam végig az egész derbit, és tovább is kitartott.”
Zsófi és a lovak közös története azzal kezdődött, hogy tatai otthonukhoz közel volt egy állatorvosi rendelő, ott lehetett lovat látni, simogatni. Ezután vitték el a szülei lovagolni, és azóta ez a legbiztosabb pont az életében. A lovakkal harmonikus a kapcsolata, emberekkel ritkán az. Érzékenysége az előbbiben segíti, az utóbbiban sebezhetővé teszi. A versenyeken néha csapatokba rendeződve tesznek meg távokat, de olyankor is több konfliktusa van a többiekkel, mint a lovakkal. Valahogy másként érez, másként reagál, más tart problémának. Az állatokkal való bánásmód és hozzáállás tekintetében is az új lovasgenerációhoz tartozik. Azok közé, akik számára a teljesítménynél van fontosabb.
„Nem sikerorientált, hanem kapcsolatorientált vagyok a lovakkal. Néhány verseny nekem is fontos, de nem annyira, hogy emiatt feláldozzam a lovam mentális és fizikai egészségét. Sokan ezt kinevetik, néha lenézik, mármint azok, akik az erőszak kultúrájában szocializálódtak. Régen, amikor a lovak háborúba vitték az embert, érthető volt ez a fajta rugalmatlanság, de már nem vagyunk arra szorítva, hogy elnyomjuk a lovak hangját.”
Érettségi után Írországba ment egyetemre és dolgozni, onnan Izlandra, Görögországba, de Kirgizisztánba is eljutott. Bárhová utazott, ott mindig dolgozott.
Lovas túrákat vezetett, belovagolt, csikókat szoktatott nyereg alá. Jó szakemberre mindenhol szükség van. Dél-Afrikában benevezett egy 370 kilométeres távlovasversenyre, majd jött az elsőként tesztüzemmódban megrendezett Gaucho Derby Argentínában.
„Ez volt a tesztverseny, rajtunk próbálták ki, mennyit bír egy versenyző. Patagóniában hegyre fel, hegyről le mentünk, közben bibliai szél fújt, esett a hó. Finoman szólva sem volt biztonságos, de engem nem zavart. Pedig itt is volt törés, hipotermia, helikopteres mentés, ezek a versenyek nagyon kitett helyzetek. A mongol derbin egy lány kis híján végzetesen kiszáradt, mert nem akarta elveszíteni azt a két percet sem, amíg megtölti a kulacsát.”
A pandémia kint érte Argentínában, jó időre ott ragadt. Dolgozott egy helyi estancián, vagyis farmon, találkozott magyarokkal, majd amikor lehetett, hazajött. Itthon volt a lova, Natasa, de az sem mindennapi, miért éppen őt választotta.
„Amikor megvettük, 13 éves volt, teljesítmény és eredmények nélkül. Okozott már súlyos balesetet, sportlóként rég lemondtak róla. De én láttam benne fantáziát. Egy évig rá sem ültem, nem lehetett, mert azonnal hanyatt vágta magát. Valami komoly trauma érhette. Miatta kérdőjeleztem meg a régi lovazós stílust. Mert nála az egyszerűen szóba sem jöhetett. Kapcsolatot kellett építeni, hogy ne robbanjon rögtön, hanem jelezze, ha valami zavarja, higgye el, hogy én értek ezekből a jelzésekből, és reagálok rá. Viszonylag jó származású ugró ló volt, néhány versenyre eljutottunk még ketten, de nem sokkal később a kehessége megakadályozta, hogy folytassuk. Elfogadtam. Adott két gyönyörű csikót, aztán elment. Túlságosan korán. De a legjobb éveit velem töltötte.”
Corrt, a szeleburdi, rettenthetetlen és végtelenül bizakodó telivért Ausztráliában fogadta örökbe. Gyakornoknak ment Brisbane-be, nem messze a munkahelyétől nyugdíjazott versenylovaknak kerestek új gazdákat.
„A barátnőmnek kerestünk lovat, Corr meg kiszabadult a boxból, és végigvágtázott a telepen. Tudtam: ez a sárga ló kell nekem… Hogy miért? Ezt ugyanúgy nehéz szavakba önteni, mint más választást. Ő kellett, ennyi. Corr-ral, a barátnőmmel, az ő lovával meg egy brumbyval, vagyis ausztrál vadlóval indultunk el, hogy Ausztrália keleti partja csücskéből átsétáljuk a kontinenst. Tényleg sétáltunk, csak 400 kilométer után ültem lóhátra. Ez nem verseny volt, azért csináltuk, mert ezt akartuk. Aztán ezer kilométernél megtörtént a baleset.”
Éppen egy bikát kerültek ki, aki nekik támadt, Corr megriadt, kitépte magát, elrohant, vele a másik két ló is. Corrt egy marharács állította meg, szörnyű sérüléseket okozva a lábán. Úgy tűnt, az állat műthető, megmenthető, így Zsófi visszarepült Írországba dolgozni, hogy előteremtse az állatorvosi költségeket.
„Haza akartam hozni. Nem hajóval, azt a lovak nem viselik. Repülőn. Egy vagyon, igen, de én ezért dolgozom, erre költök, így élek. Nekem megérte volna fél évig azért dolgozni, hogy velem legyen itthon, még úgy is, hogy többé nem lovagolható. Meg akartam köszönni az együtt töltött időt, azt, hogy a lovam volt, és ez most birtoklásnál jóval mélyebb szint. Végül mégis el kellett altatni. Ez a veszteség arra juttatott, hogy addig kell együtt lenni azzal, akit szeretünk, amíg lehet. Itthon is vannak lovaim, hazajöttem. Könyvet írtam, dolgozom több helyen, végzem az edzői iskolát, újra elkezdtem egy egyetemet, és a párommal nemrég kezdtük kialakítani a saját tanyánkat.”
Homor Zsófia a Facebookon vezeti a Nem elég a vágta nevű blogot a lovas élményeiről, és saját kiadásban könyvet írt a mongol derbin szerzett élményeiről A derby öröksége címmel. Már készül a második könyve, annak a helyszíne: Ausztrália…
