Örökébe lépett a fia, Zolta; apjához hasonló erkölcsére, azonban elütő természetére nézve.
Anonymus: Gesta Hungarorum, Pais Dezső fordítása
Az Árpád halálától Taksony színrelépéséig, a 900-as évek elejétől a 950-es évekig a korabeli forrásokban nincs egyértelmű tudásunk arról, hogy ki töltötte be a főfejedelem tisztségét. Egy olyan korból, amikor már sokan írtak az Európát bekalandozó magyarokról, és számos vezér nevét is följegyezték, a főfejedelemről szóló híradás hiánya vagy bizonytalansága is információ. Nem kétséges, hogy valaki mindig betöltötte ezt a tisztséget, de valószínű, hogy a kérdéses időszakban a magyar törzsek a korábbiaknál és a későbbieknél önállóbb életet éltek. Ennek a jelenségnek az egyik lehetséges magyarázata, hogy nem érezték magukat fenyegetve, a külső ellenséggel szemben nem volt szükség szoros összefogásra, maguknak a főfejedelem alá rendelésére. Mindez azonban, amint későbbiekben szó lesz róla, nem jelentette azt, hogy az egyes törzsek a többitől függetlenül bocsátkoztak volna kalandozásokba. A magyarság a 10. század elején kifelé egységes népként vett részt Európa életében.
Sorozatunk előző része:
Árpád utódlásáról mindenekelőtt Anonymus tudósít, gestája szerint a fia, Zolta követte őt. A gesta leírása Zoltáról – „kicsit selyp és fehér bőrű volt, puha és szőke hajú, középtermetű, harcias vezér” – nyilván költött, amint az a sugalmazása is, hogy gyermekként került volna hatalomra.
A történeti kutatás egyre inkább arra a nézetre hajlik, hogy noha magának Zoltának a személyében nincs nincs okunk kételkedni, valójában nem ő volt a főfejedelem, hanem talán Szabolcs.
A különböző forrásokban további nevek is fölmerülnek. Árpád fiaként számolhatunk egy bizonyos Tarkacsuval (esetleg az ő fia volt a bizánci forrásokban szereplő Liüntika – Levete), Jelekkel, Jutocsával (az ő fia lenne a későbbi fejedelem Falicsi). Minden bizonnyal Tar Szerénd is Árpád-leszármazott, így formálhatott jogot a fejedelemségre a fia, Koppány, de a pontos leszármazást itt nem ismerjük.
A korabeli forrásokban tükröződik a hármas fejedelemség rendszere, de az egyes tisztségek valós tartalma nem egyértelmű. Mint ismert, a szakrális fejedelem, a künde tisztsége az, ami az Árpád-leszármazottak között öröklődött. Ennek az öröklésnek a rendje azonban, éppen a források hiányos volta miatt bizonytalan. Korábban általános volt a föltételezés, hogy a vér szerinti rokonok közül mindig a legidősebb alkalmas férfi következett, ugyanakkor alkalmanként apa-fiú öröklést is tapasztalunk, ami aztán kizárólagossá is vált.
Konstantin bizánci császár a 9. század közepéről szólván még úgy tudja, hogy a tényleges, ma úgy mondanánk, operatív hatalmat nem a künde, hanem egy másik törzs fejedelmeként a gyula gyakorolta. Annak befolyása azonban a 10. században gyengülni látszik, noha tudjuk, hogy Géza fejedelem 970 körül az akkori gyula lányát vette feleségül. A rangban harmadik tisztség, szintén másik törzshöz tartozóan a talán főbíróként értelmezhető harka volt. A korszak egyik legnagyobb hatalmú magyar vezéréről, Bulcsúról tudjuk, hogy harka volt, a tisztség tehát, legalábbis Bulcsú idejében valódi hatalommal járt.
A 10. század első fele egyértelműen a kalandozások kora. A már a 9. században lezajlottakkal együtt jelenleg negyvenhét hadjáratról van tudomásunk, de a szám egészen biztosan magasabb volt, szinte évenkénti rutinnak mutatkozik a kivonulás. A támadások kisebb része dél felé irányult, a többség nyugatra. Biztosan tudjuk, hogy déli irányban elérték Konstantinápoly falait, ennek emléke a Botond-legenda. Nyugat felé a magyar csapatok valószínűleg eljutottak az Atlanti-óceán partjáig, a Pireneusokon túl támadták a cordobai emirátus területeit.
Noha, mint emítettük, ekkor gyengült a központi hatalom, a jelek arra vallanak, hogy a hadjáratokra minden esetben a törzsek erejét összehangolva került sor. Egy hadjáratban átlagosan ötezer fő, tehát a föltételezett teljes magyar hadi létszámnak nagyjából a negyede vett részt, a harcosok számát meghaladó számú lóval. Bár már a korai időkben is előfordult, hogy a támadókat megfutamították, a magyar harcmodor sokáig rendkívül sikeresnek bizonyult. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a
magyarok olyan civilizációból érkeztek, ahol minden nép ismerte és magas szinten gyakorolta ezt a harcmodort, hiszen amelyik nem tette, azt eltörölték.
Az európai népek viszont fölkészületlenek voltak rá, mindenekelőtt a magyar csapatok mozgékonyságára és a tömeges nyilazás átütő erejére. Közel fél évszázadukba került a megfelelő harcmodor elsajátítása, de azzal aztán véget is vetettek a kalandozásnak.
A hadjáratok elsődleges célja nem a zsákmányszerzés volt, noha az is szerepet játszott. Sokkal inkább a rendszeres adó kikényszerítésére törekedtek. Ez még akkor is igaz, ha valamelyik nyugati uralkodó hívására csatlakoztak annak hadjáratához. Az adó elsődlegességét igazolja, hogy ahonnan rendben megérkezett, akár bolgár, akár bizánci, akár német területről volt szó, oda évekig nem indult új hadjárat, az adó elmaradása viszont szinte biztosan kiváltotta az új támadást. Ez a gyakorlat egyúttal arra is bizonyíték, hogy a magyar törzsek egyetértésben hadakoztak, a megállapodásokat együttesen tartották be.
A sorozat következő részének témája: Falicsi és Taksony.
