Öreg alkimistakinézetű gazda. Így írta le a festő Rippl-Rónai József a szakállas, mindig hosszú posztókabátban járó Zsolnay Vilmost, aki a 19. század végére a monarchia legnagyobb kerámiaüzemévé és világhírűvé tette a gyárát.
Ahogy a Coca-Colának vagy az Unicumnak, a Zsolnaynak is van féltve őrzött titka, ez pedig annak a bizonyos eozinmáznak az összetétele, amelyet Zsolnay Vilmos Wartha Vincével és Petrik Lajossal kísérletezett ki. Azok a tálak, vázák, szobrok, melyeket ezzel a jellegzetes, kékes csillogású mázzal vonnak be, olyanok, mintha rejtélyes módon magát a fényt is rájuk festették volna. Ezért nevezték el ezt az anyagot a hajnal istennőjéről, Éoszról.
Ha nem is titkos, de legalább annyira jellemző a márkára a sajátos festéstechnika. A többi hazai porcelángyárban általában nyolcszázhúsz fokon égetik rá a porcelánra a festéket, a Zsolnayban ennél sokkal magasabb hőfokon. Gyakorlatilag színezett mázat használnak, és a mintákat az ember nemcsak látja, de az ujjaival ki is tudja tapintani. Ezt a festési technikát szintén az alapító idején kísérletezték ki.
Érdekesség, hogy az öreg Zsolnay idejében a festőműhelyben csak férfiak dolgoztak, majd fordult a kocka, vagy inkább változtak az idők, és nők vették át az ecseteket. A mintákat papíron tervezik, majd tussal rajzolják a tárgyra. Következik a festés, utána az égetés, végül az aranyozás.
Zsolnay Vilmos sikerre született. Egyszerre volt tehetséges és szorgalmas, makacsul kíváncsi és rendíthetetlenül maximalista. Már kereskedőként csúcsra járatta a Pécs centrumában álló áruházát. Az apai örökségből neki jutott az üzlet, Ignác bátyjának pedig a Lukafáról Pécsre telepített fazekasműhely. Vilmos az évek során többször kisegítette testvérét és az üzemet, mire végleg átvette a gyárat. Akkor már elmúlt negyvenéves, de habozás nélkül vetette bele magát a kémia, a különböző technológiák, égetéstechnikák tanulmányozásába, a nyersanyagok tulajdonságainak megismerésébe. Nyilván azt is látta, hogy az iparosodás, a fellendülő gazdaság miatt sok és sokféle igény lesz kerámiatárgyakra, vagyis a befektetések nagy eséllyel megtérülnek majd.
Edényeken kívül csempéket, dísztárgyakat, szigetelőeszközöket, csöveket, egészségügyi eszközöket is gyártottak, és alig van olyan jelentős korabeli épület, melyet ne díszítettek volna a Zsolnaynál készült elemekkel. A pirogránitot, ezt a hőálló és terhelhető anyagot is ebben az időszakban fejlesztették ki a pécsi üzemben.
Volt a pillangós vagy a búzavirágos étkészlet, ugyanez kávéskészletben – mindez elérhető áron. A Zsolnay azért volt különleges, mert főúri és gazdag külföldi megrendelői mellett mindig gondolt a hétköznapi emberekre. A múlt században alig volt olyan háztartás, ahol ne akadt volna legalább egy Zsolnaynál készült fehér tál, vagy a jellegzetes rózsaszín kollekcióból egy tejesköcsög, boroskancsó, kuglófsütő. A magas minőség itt elképesztő mennyiséggel egészült ki.
A pécsi üzemben többgenerációs nagycsaládok is dolgoztak, mert biztos volt a megélhetés, jelentős a szociális gondoskodás. Zsolnay mindhárom gyermeke is a cégnél maradt, leányai, Teréz és Júlia tervezőművészek voltak, az apjánál jóval bohémabb Miklós pedig kereskedő. Az ifjabb Zsolnay tagja volt a főrendiháznak, díszmagyarja gombjai nem drágakövekből, hanem Zsolnay-eozinból készültek. A gyár államosítását ő sem érte meg, az már a következő generáció idején történt. A legendás nevet a gyár a rendszerváltozás után kapta vissza, és a mai napig világszínvonalú darabokat készítenek a műhelyekben. A régi Zsolnay tárgyak pedig keresett cikkek az antikvitásokban, az árveréseken.
