Húsvétvasárnap Jézus feltámadását ünnepeljük. A nagyszombatról vasárnapra virradó éjszaka különleges népszokása volt a Krisztus-keresés. Ahogy neve is utal rá, a falu apraja-nagyja együtt kereste a feltámadt Krisztus szobrát, amelyet az egyik falubeli előzőleg a legtávolabbi határmenti keresztnél rejtett el.
A templom bejáratánál összegyűlt tömeg énekelve járta végig a falubeli és a határban lévő kereszteket, mindegyiknél imádkoztak a bűnösök megtéréséért, a természeti csapások távolmaradásáért és a jó termésért. Mikor megtalálták a szobrot, valóságos diadalmenetben vittek vissza a templomba, majd körmenetben a temetőbe tértek, ahol mindenki a szerettei sírjánál imádkozott.
A Magyar néprajzban olvashatjuk, hogy a húsvéti határkerülés vagy határjárás a középkorban egész Magyarországon elterjedt szokás volt. Jézus föltámadásának hírét vitték körbe, bejárták a földeket, hogy a természet is részese legyen az Úr győzelmének, a természeti csapások távol maradjanak, és bő termés legyen. Nemcsak gyalog, de lóháton is haladtak, közben énekeltek és imádkoztak is.
Bálint Sándor Karácsony, húsvét, pünkösd – A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából című kötetében azt az imádságot is megtaláljuk, amelyet a Székelyföldön mondtak a határkerülés közben:
Úristen, áldd meg határunkat, szőlőhegyeinket, kertjeinket! Áldd meg falunkat, hajlékainkat! Áldd meg hazánkat, nemzetünket! Küldd el hozzánk az igazságot, a törvényt, adj jó elöljárókat! Távoztass el mezeinktől jégesőt, sáskát, árvizeket, falunktól a tüzet, idegeneket! Adj bő termő esztendőt és békességet! Úristen, halld meg imádságunkat!
A határkerülés szokása az ősi mágikus körbefoglalásból ered, amelynek rítusa során körbekerítették a települést és földjeit, hogy távol tartsák tőle a veszedelmeket. Érdekesség, hogy néhol a határjárók menet közben a határbeli kutakat és forrásokat is sorra kitisztították.
A húsvéti ételszentelés
A húsvéti eledeleket – jellegzetes régi nevén a kókonyát – megszentelték; elődeink hitték, hogy így az étel megvédi őket a hosszú böjt után a mértéktelenség kísértésétől is. A megszentelendő tojást, sonkát, kalácsot, tormát, sót kosárba rakták, majd terítővel letakarták. Miután a kosarak tartalmát a pap megáldotta, siettek vele haza a templomból, mert úgy vélték, hogy aki a leggyorsabban ér haza, annak a családja elsőként végez majd az aratással.
A megszentelt ételeket nem lehetett akárhogyan elfogyasztani, és maradékok felhasználásnak is megvolt a módja. A kókonyából elsőként a templom előtt várakozó koldusoknak ajándékoztak, majd a méhekhez vitték, keresztet vetettek vele a kasra, ezek után foghatott csak neki a család az elfogyasztásának. Szokás volt, hogy a megszentelt húsvéti eledelből „katonákat”, vagyis a hozzávalók rétegzésével falatkákat készítettek. Ezekből az elsőket a tűzbe és a kútba vetették, hogy a ház biztonságban és a víz romlatlan maradjon. Vigyáztak, hogy a szentel étel nehogy a földre essen, mert hitték, hogy amennyi darabka szentelt hús esik a földre, annyi iccével kevesebb zsírja lesz a disznónak, és ahány szem morzsa hull le a szentelt kalácsból, annyival kevesebb búza terem.
A megváltott emberlét húsvéti öröme
Jézus Krisztus az emberiség megváltására jött a földre, a Szentírás Isten bárányának nevezi. „El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, aminthogy kovásztalanok is vagytok! Hiszen húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták. Ünnepeljünk tehát, de ne a régi kovásszal, sem a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalan kenyerével” (Kor. I. 5, 7–8). Az Isten báránya ábrázolását látjuk középkori emlékeinken, mint Csempeszkopács Árpád-kori Szent Mihály-templomán.
Bálint Sándornál olvashatjuk, hogy a középkor derekáig a megváltásban „a megváltott emberlét húsvéti öröme uralkodik: Isten fia alászállott a poklokra, majd harmadnap feltámadott, és ezzel diadalmaskodott a halálon, sátánon. Az archaikus középkor reprezentáns jelképe még nem a feszület, hanem az égi dicsőségben trónoló Krisztus-király, a Sion hegyén álló apokaliptikus Bárány”.
A tojás, az újjászületés archaikus jelképe
A legrégibb húsvéti eledelek közé tartozik a tojás, ami az élet, az újjászületés archaikus jelképe. Ahogy a tojásból kikel az új élet, úgy támad fel Krisztus a sírjából az emberek megváltására. A pirosra festett tojás vörös színe Krisztus emberiségért kiontott vérére emlékeztet. A húsvéti tojás a keresztszülők hagyományos ajándéka volt keresztgyermekeiknek, szokás volt az is, hogy a férj kettévágta a megszentelt tojást, és egyik felét ő, másik felét felesége ette meg – ezzel biztosítva, hogy ketten együtt mindig rátaláljanak a helyes útra. Elődeink hitték azt is, hogy akik a szentelt tojásból együtt ettek, ha a későbbiekben egyedül eltévedtek az erdőben, elég volt a másikra gondolniuk, és máris megtalálták a hazavezető utat.
A megszentelt tojáshoz számos rítus is kapcsolódott. A jó termés érdekében az első meghúzott barázdába tették és beszántották a földbe, beletették a vetőzsákba és arról vetették a magot vagy egyszerűen csak elásták a földben. A villámcsapástól is védett, ha átdobták a házon, és ott ásták el, ahol épp leesett. A húsvéti tojással játékokat is játszottak, a tojásütés, koccintás, kókányolás során a fiúk az ajándékba kapott tojásokat összeütötték, akié összetört, veszített.
Gonoszűző torma, oltalmazó sonkacsont
A népi hiedelem szerint a torma erős íze, könnyfacsaró illata elriasztja a gonoszt. Elődeink a hagymának és a sónak is archaikus gonoszűző erőt tulajdonítanak, és hitték, hogy ezt az erőt a megszentelés csak fokozza. A szentelt sóból félretették, és a későbbiekben dagasztáskor a tésztába tették, hogy jó kenyér süljön. A húsvéti sonkát óvatosan ették, hogy a csontot nehogy eltörjék benne, a néphit ugyanis a kókonya maradékának, a sonkacsontnak, a tojáshéjnak és a kalács morzsájának is oltalmazó és gonoszűző erőt tulajdonított.
A megőrzött szentelt sonkacsontot a kémény füstjárójára tették, hogy elriasszák vele a tüzet, a padlástető alá rakták, hogy óvja a házat a jégveréstől, a rosszul termő fára akasztották, hogy az bőséges termést hozzon, vagy az istállóba tették, hogy védje az állatokat a boszorkányoktól és a búzavetésbe dobták, hogy a jégverés és üszög ne ártson neki. A szentelt tojás héját a szántóföldre szórták, hogy távol tartsa a kártevőket, szétszórták az utcákon, tereken, hogy óvja a települést a rontástól. A szentelt kalács maradéka tűzvésztől védett, a megégetett szentelt morzsa füstje pedig a tüzes sebet gyógyította.
Kiemelt kép: Húsvétvasárnapi ételszentelés Csíkszereda fõterén. MTI/Veres Nándor
