Kezdjük egy kis szótörténettel. A beat kifejezés az ötvenes évek végén tűnt fel először a magyar sajtóban, jellemzően a Kerouac- és Ginsberg-féle, magát végletesen levertnek vagy fáradtnak (beat tired, vö. „mint akit agyonvertek”), más szómagyarázat szerint üdvözültnek (beatific) érző beatgenerációt és annak tagjait, a beatnikeket bemutató cikkekben, mint amilyen talán az első fecske, Horváth Richárdnak a Magyar Nemzetben 1958 júliusában megjelent, Negatív emberek című írása volt, amely a polgári kultúra csődjének tüneteként értelmezi a beatkultúrát:
A 14–15 éves Rock and Roll enthuziaszták összekeverednek és kapcsolódnak a sötét utcák csavargóival. Próbálják »élni« a saját, a »magunk« életét, ahogy ők mondják. Ezt keresik akkor, amikor lopott autókon száguldanak városról városra, barátaikhoz. Ezt keresik az alkoholban, a marihuánában és a könnyű nőkben, a jazz részegítő dallamában, amik kitöltik napjukat és amiket megpróbálnak ideálként és magasabbrendűként feltüntetni, és itt-ott elvileg is igazolni. […] Mint régi fekete misék és orgiák népe, keresik a gonosz arcát és rettegik, de vele mégis folyton kacérkodnak.
A cikk szerzője egyébként minden valószínűség szerint a Katolikus Szó főszerkesztője, a Magyar Nemzet szerkesztőbizottságában is helyet kapó, hírhedt békepap volt, akinek kiközösítéséről két paptársával együtt éppen 1958-ban döntött a Szentszék – Horváth, a belvárosi ferences templom igazgatója ennek dacára, a hívek olykor élesen kinyilvánított ellenszenvét is tűrve folytatta papi tevékenységét, országgyűlési képviselőként, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának, később az Elnöki Tanácsnak a tagjaként pedig talán a legprominensebb személy volt a Kádár előtt meghódoló magyar egyházi elöljárók közül. (Horváth utólagos megítélése, mint Pethő Tibor cikkéből kiderül, vegyes.)
De térjünk vissza etimológiai vizsgálódásunkhoz. A beat mint zenei fogalom a fenti jelentésben vett, ellenkulturális mozgalomként jelentkező beattel nem áll közvetlen kapcsolatban: a big beat nevű, a rock and roll és a rhythm and blues amerikai hatásaira építkező, de Angliában az ötvenes-hatvanas évek fordulóján megjelent, ritmusvezérelt (beat mint ütem) zenei stílusra vezethető vissza.
Az első cikk a magyar sajtóban, ami ebben a jelentésben használta a szót, 1963 augusztusában jelent meg, hol máshol, mint a Magyar Ifjúságban: a Kamaszok, bakfisok, sztárok című szöveg Elvis Presley, Johnny Hallyday, Paul Anka, Sylvie Vartan, Françoise Hardy és egyéb, a tévében, rádióban, színházban, újságokban, lemezeken hódító kamaszsztárok sikerének bemutatása mellett rámutat: „Érdekes, hogy a folyamat, ami Amerikában kezdődött, s aminek eredményeképp kialakult a big beat, az új szórakoztató zenei irányzat, a sajátos rock and roll ritmussal jutott diadalra, s terjedt el világszerte.”
1963 októberében a Pártélet folyóirat A testvérpártok életéből rovatában közölt, Harcban a lengyel kultúra szocialista irányzatáért című cikk már megbotránkozott hangon állapította meg:
Nálunk is léteznek tehát további »új áramlatok« az irodalomban és a filmművészetben, a komoly és a szórakoztató zenében, nálunk is létezik a »big-beat«, a »nem ebből az országból való« különösen »felbőszült« fiatal trampok, akik megjelennek a filmvásznon és egyes könyvek oldalain. Különösen visszataszító ez a fiatalok alkotásában, melynek sok esetben sajnos semmi köze sincs városi és falusi ifjúságunk igazi életéhez, munkájához és érdekköréhez, gondjaihoz és vágyaihoz.
Ezek azonban még csak szórványos említések voltak. A beat szó igazán a „liverpooli beat”, vagyis a Beatles sikere nyomán honosodott meg a magyar köznyelvben. 1964-től – ismeretes módon ez év februárjában lépett fel az együttes az Ed Sullivan Showban, s robbant ki világszerte a Beatles-őrület – se szeri, se száma a big beattel avagy beattel foglalkozó magyar cikkeknek, a műsorújság tanúsága szerint a magyar rádió is ekkortól kezdett beatmuzsikát játszani (noha a Radio Luxembourg vagy a Szabad Európa Rádió zenei adásai már korábban is eljuttatták a vasfüggönyön túlra az újfajta könnyűzenét).
Mindezt csupán azért mondtuk el, hogy lássuk, néhány év leforgása alatt milyen forradalmon ment át az ifjúsági kultúra. S ez a forradalom a szűkebben vett szórakoztatás keretein is túlcsapott. Alig három évvel azután, hogy a beatzene itthon is tényező lett, 1967. április 2-án Abonyban Zöldi Sándor káplán kezdeményezésére megtartották az első beatmisét. A miséről pedig nem más számolt be, mint az akkor a Pest Megyei Hírlap újságírójaként dolgozó Nádas Péter.
„Jövő vasárnap gitármisét tartunk a fiataloknak. És egyben kérjük az idősebbeket, fogadják ezt megértéssel” – hirdették ki húsvétkor az abonyi templomban, nem kis megrökönyödést váltva ki a hívek körében. Zöldi Sándor Nádas leírása szerint „nem kövér és nem sovány, nem fiatal és nem öreg, nem szép és nem csúnya reverendás férfi” volt, az egyházi férfiak jellegzetesen emelt hangján beszélt. „Úgy kezdődött, hogy a Szabad Európában hallottam egy misét; nyugat-németországi bencések egy néger spirituálé dallamára magyarul énekeltek […] elkezdtem gondolkodni, hogyan lehetne valami ilyesmit csinálni –, de jobban. […] Aztán néhány hónap múlva, hogy ezt hallottam, egészen véletlenül meglátogatott három konzervatóriumi növendék. Az egyik leült a harmóniumhoz, a másik a kezébe fogta ezt a gitárt és énekeltek […] még aznap este átmentünk a fiúkkal a templomba és tartottunk egy próbamisét. Néhány asszony volt ott, megkérdeztük tőlük, hogy tetszett. Az egyik azt mondta: »Olyan szép volt, mintha a kisjézusnak bölcsődalt énekeltek volna«” – mesélte Nádasnak.
A káplán a gitármise elhangzása után interjút rögtönzött egy idős asszonnyal és egy nyolcadikos fiúval, Nádasnak ennek felvételét is lejátszotta.
Hát énnekem nagyon tetszett, különösen azért, hogy az ifjúságé vót, mi már eléltük az életünket és hiszünk az istenben, ők is higgyenek, ez szükséges a fiatalságnak, nagyon is szükséges. Nekem az tetszett, hogy olyan sok fiatal volt, hogy honnan jöttek azok össze!
– mondta az idős asszony, a fiú pedig szintén tetszését nyilvánította ki.
„Nem mindenkinek volt ez a véleménye, voltak, akik nagyon odavoltak érte és rendkívül tetszett nekik, voltak, akiknek csak azért tetszett, mert egy olyan beat-zenét hallottak, ami eddig még nem befutott, de ugyanakkor nagyon klassz… Mások elgondolkodtak rajta és ügyesnek találták, megint mások, olyan régi katolikusok, akik a papám szerint vallásosabbak a pápánál is, fel voltak háborodva, hogyan szabad ilyesmit csinálni!” – magyarázta a fiú, ám kételyeit is megfogalmazta azonban a műfaj jövőjét illetően: „A beat-stílus haladó, de ugyanakkor halandó is, tehát nem olyan, mint a dzsessz, mert a dzsessz-mise, ha azt ma meghallgatják és tetszik, az 50 év múlva is elfogadható lesz és nagy lesz, a beat-stílus viszont most nagy… És éppen ezért nem szabad túlzottan hozzákötődni, mert a beat-stílus előreláthatólag, mint minden tánczenei stílus, egyszer megdől, hogy helyet adjon valami másnak. Most, hogy ha az egyházi beat-misék is megdőlnek, hát az nagyon kínos lenne…”
Az Új Ember hamarosan reagált a Pest Megyei Hírlap riportjára, többek között a következő észrevételekkel egészítve ki Nádas általuk egyébként „tárgyilagosnak” és a „nemzeti összefogás szellemét sugárzónak” minősített riportját: a szövegeket és zenét egyházi szakemberek jóváhagyták, a beatmise áhítatot keltő jellege folytán egyértelműen elkülönül más népszerű zenéktől, az abonyi mise megmutatta, hogy Istent beatzenével is lehet dicsérni. Emellett fontosnak tartották kiemelni, hogy
Zöldi Sándor édesapja nyerte a rádió Ki mit tud 60 éven felül? vetélkedőjének szavalódíját, egyik testvére pedig a nagy sikerű vietnami riportfilm alkotója.
(Valószínűleg arról a Dávid című riportfilmről van szó, amelynek Kis József a rendezője, Zöldi István pedig az operatőre volt.)
Érdekesség, hogy Zöldi Sándor édesapja József Attila egykori osztálytársa volt, mint az Kamarás István és Körmendi Ferenc Religiózus beat? című, az Új Forrásban megjelent tanulmányában olvasható, a beatmiséval kapcsolatos sok más információ mellett. A mise zenéjét a tizenhat éves Szilas Imre konzervatóriumi tanuló szerezte. Szilas az 1965-ös Ki mit tud?-on feltűnt, spirituálékat játszó Petrovics testvérek társaságának tagja volt. Bach és más komolyzenei szerzők rockosításával kísérletezett, majd az egyik Petrovics fiú ötlete nyomán belefogott egy húsvéti beatmise megírásába. Hamarosan kapcsolatba kerültek Zöldivel, akit már a piarista gimnázium diákjaként, később szeminaristaként is vonzott zene, 1956 után pedig a börtönt is megjárta.
A beatmisének az abonyi bemutató után hamar híre ment, 1968-ban a Mátyás-templomban is bemutatták – igaz, mint Nádas Péternek egy újabb cikke rámutat, meglehetősen balesetveszélyes körülmények között. A templomot ugyanis éppen akkor újították fel, állványerdőbe érkezett a beatmisét meghallgatni kívánó fiatalok tömege, többen fel is másztak az állványokra. „A szó szoros értelmében olyan szorosan álltak az emberek a sűrű és piszkos állványzat között, hogy mozdulni sem lehetett. Sőt, lélegzetet venni sem, hiszen az építkezés miatt a templom légtere is lecsökkent, azáltal, hogy az állványokat pallók borítják. És a templom három, ennyi emberhez képest szűk kapuján, a két oldalkapun és főkapun keresztül egyre többen zsúfolódtak be. […] szeretném megkérdezni, nem felelőtlenség-e egészségét és esetleg emberek életét kockára tenni »egyházi célok« érdekében? Vagy akármilyen cél érdekében” – tette fel a kérdést Nádas.
Szilas Imre 2019-ben a Magyar Kurírnak arról nyilatkozott: a Népszabadság és a Népszava gúnyolódóan számolt be beatmiséjéről, a konzervatórium vezetője arra szólította fel, hogy hagyjon fel a beatmisék komponálásával, de az egyházban is sokat támadták. A Mátyás-templomban Tóth János plébános állt ki mellettük, akit a bemutató után nem sokkal elhelyeztek a templomból. Szilas végül 1972-ben disszidálni kényszerült, Amerikában telepedett le. Ennek előzményeit így idézi fel: „a kezembe került egy rendőrújság. Belelapoztam. Az egyik oldalon megláttam a nevemet. A cikk a beatmisékről szólt, és le volt írva benne, hogy az ilyen elemeket, mint Szilas Imre, ki kell irtani a társadalomból. Ez engem nagyon megdöbbentett. Az újságot szépen visszatettem a helyére, nem szóltam senkinek, az ismerősömnek sem. Akkor gondoltam először arra, hogyha alkalmam lesz rá, ki kellene mennem ebből az országból, mert elképesztőnek tartottam, hogy így vélekedjenek valakiről, akinek egyetlen »bűne« az, hogy templomban zenél.”
Nyitóképünk illusztráció. A Monori Művelődési Ház, beategyüttesek minősítő vizsgája. Bényei Nautilus együttes. Fotó: Fortepan / 142121
