Könnyen mondjuk azt rá valakire, hogy elfeledett szerző. Mert joggal állíthatjuk például az egyik korábbi Olvasmányvadász-cikkünk tárgyáról, a népi-nemzeti hagyomány és nyugatos modernség között lavírozó Vargha Gyuláról, hogy feledésbe merült poéta – de neki azért van bizonyos utóélete, lakóhelyén, Üllőn róla van elnevezve a könyvtár, munkahelye, a Központi Statisztikai Hivatal és a református egyház is ápolja emlékét.
Turcsányi Elek emlékét viszont nem ápolja az égvilágon senki. Ha valaki, hát ő tényleg elfeledett költő. Talán nem is ismerkedtem volna meg vele, ha Füst Milán leveleit olvasgatva nem bukkanok rá a nevére. Történt, hogy 1958-ban a Franciaországban élő Gara László levélben kérte Füstöt, ajánljon neki verseket egy magyar költészeti antológia számára. „Én, Barátom, nem vagyok irodalomtörténész, számomra tehát nem kötelező, hogy annyi minden kacat tessen nekem, mint a történészeknek – válaszolta Füst. – Továbbá: én már öregember vagyok s minthogy az évszázadok múlásával egyre többet tanúltam irodalomértés dolgában, tehát egyre kevesebb mű tetszik nekem. […] Úgy látszik, Macaulay álláspontján vagyok, aki azt mondotta volt, hogy szép verset már sokat írtak a világon, de olyat, amelyet alkotásnak lehetne nevezni, olyat csak keveset.”
Füst az örök érvényű magyar versek között nevezte meg Turcsányi két versét is: az Engedd meg, hogy visszaszaladjak-ot és a Téli utazást.
Turcsányi Elek 1889-ben született. A Nyugat és más lapok rendszeres szerzője volt, Karinthyék barátja (nekik csak „Turcsi”), életében két kötete jelent meg. A V. kerületi elöljáróságon fogalmazóként, majd tanácsjegyzőként dolgozott. 1944 novemberében önkezével vetett véget az életének. A Farkasréti temetőben temették el. „Kitűnő tisztviselő és ezen túlmenően kedves, szeretetreméltó ember [volt]. Írói tehetségét elismerés övezte: halkszavú, mélyen szántó költői alkotásai megragadták az olvasó lelkét. Hivatali munkahelyén közmegbecsülést élvezett: munkatársai és az ügyes-bajos közönség egyaránt szerették” – számolt be temetéséről a Fővárosi Közlöny.
„Nem lehet előlük megmenekülni” – Déry Tibor visszaemlékezése szerint ezt mondta neki Turcsányi, amikor 1944-ben, már a német megszállás után találkozott vele. A költő jó körülmények között élt, nem volt zsidó származású, nem volt kitéve közvetlen üldöztetésnek, de minden reményét elvesztette abban, hogy jobbra fordulhat a helyzet. Egy ismerőse esetét mesélte el neki, aki az Anschluss után a nácik elől menekülve végigbolyongta Európát, míg Magyarországon el nem kapták a németek. És Turcsányi az elsők között hallott a gázkamrákról is. „Te is el fogsz pusztulni” – jósolta Dérynek, aki többet nem látta őt. (Déry állítása szerint a költő édesanyjával együtt lett öngyilkos. A lapok gyászrovatainak tanúsága szerint viszont özv. Turcsányi Lajosné októberben halt meg, fia egy hónappal később. Talán anyja elvesztésének fájdalma is az öngyilkosság felé terelhette őt?)
A háború után született irodalomtörténetek írói megfeledkeztek róla. Előfordult, hogy verseit előadták a háború alatt meghalt mártírköltők műveit bemutató szavalóesteken, olykor-olykor megemlítették, megemlítik őt a sajtóban (legutóbb Kőrizs Imre a Magyar Narancs hasábjain), de emléke többé-kevésbé elenyészett. Igaz, 1984-ben Gazdátlan énekek háza címmel a Szépirodalmi Könyvkiadó kiadott egy válogatást verseiből, novelláiból, kritikáiból. A kötetet Szilárd Gabriella szerkesztette. (Valószínű, hogy az ő egyik tiszteletpéldányára tettem szert, ugyanis ez a dedikáció olvasható benne: „Apámnak szeretettel, Gabi. Pilisborosjenő, 84. augusztus 5.”)
Szilárd abban látja Turcsányi jelentőségét, hogy ő volt a magyar irodalomban az egyetlen szerző, aki végérvényesen a szecesszióval jegyezte el magát – a kortársak (a Cholnoky fivérek, Babits Mihály, Szomory Dezső, Csáth Géza és mások) művészetében a szecesszió csak részleges hatásnak bizonyult.
A versek jelentik a kötet legnagyobb revelációját. Turcsányi Elek figyelemre méltó költő. Az Engedd meg, hogy visszaszaladjak a leghíresebb verse, ha mondhatunk ilyet. Mint láttuk, Füst Milán, de mások is a 20. századi magyar líra legszebb alkotásai közé sorolják. És joggal teszik ezt. Nagyon egyszerű versről van szó, dalszöveg is lehetne akár. De ez az egyszerűség megtévesztő. Talán senki sem fogalmazta meg ilyen szelíd-szépen, ilyen pátoszmentes, mégis megejtő melankóliával az örök kívülálló, a megvetett különc sorsát, aki álmait, eszményeit kergetve véglegesen elszakad a valóságtól.
Csillagot lop a poéta, birtokába kerül, ami rendes esetben birtokolhatatlan, mindent felperzsel. Mikor azonban mások elé tárná ezt a kincset, kiderül, hogy üres a zsebe. Csak a felmutatás ígéretét szegezheti szembe a világgal. A meg nem értett zsenik dala. De még inkább: a bizonytalan, zavaros tehetségeké, mint amilyen Turcsányi Elek is volt, s akiknek az örökös visszaszaladásban, csókot nem adásban, bizonygató megfutamodásban telik az élete.
A hold, a sandaképü hold,
Ma megölelt és rám hajolt.
A fákon apró lángok égtek:
A csillagok a fákra léptek.
A csillagok a fákra léptek:
A fák az úton összeégtek.
*
Egy csillagot kezembe vettem,
Nem égetett, zsebembe tettem.
Hazáig hoztam ezt a kincset,
Itt vettem észre csak, hogy nincs meg.
Tán nem szereztem igaz úton,
Hogy elvesztettem így az úton.
S te azt hiszed, hogy ez csak álom,
De elhozom, ha megtalálom.
Engedd meg, hogy csókot ne adjak,
Engedd meg, hogy visszaszaladjak.
A Tudom, hogy nem vagyok, ez a jellegzetesen dekadens hitvallás ugyancsak antológiadarab lehetne. Szilárd Gabriella jelzi: a descartes-i racionalizmus alaptételét – „gondolkodom, tehát vagyok” – írja újra Turcsányi, egyben Ady „átesztétizált halállíráját” idézi. De konkrétan mintha a Sem utódja, sem boldog őse „vagyok, mint minden ember, fenség”-ére, hovatovább az égő csipkebokorban megnyilvánuló Isten „vagyok, aki vagyok”-jára is felelne. A lírai beszélő hegyeket megmozgató erőfeszítés nyomán, és akkor is csak pillanatokra képes arra, ami látszólag a leginkább magától értetődő dolog: azonosulni önmagával, „énként” fellépni. (Valami síron túli irónia cseng ki ezekből a sorokból: Turcsányi mintha jó előre beharangozta volna irodalomtörténeti nemlétét…)
Az élet álarcát felöltöm,
De halott szívvel, vértelen,
S megyek feléd egyetlen élő
Igazság: Értelem!
Nem üldözök már délibábot,
Illúzióim nincsenek;
Ha a remény kibontja fátylát,
Tudom, hogy incseleg.
Se szeretőm, se jóbarátom,
Egyetlen társam a magány;
Ülök remények, évek, álmok
Kihült ravatalán.
De néha még felöltöm arcod,
Élet, s megindulok feléd;
Így mozdulnak meg néha erdők,
A Karsztok és az ég.
Ilyenkor mímelem, hogy élek;
Beszél a száj, a szem ragyog;
Én mindenkinél konokabban
Tudom, hogy nem vagyok.
A halál értelmetlenné teszi az emberi erőfeszítéseket, az eredményekben és sikerekben még oly gazdag életet is: „Gondolsz-e rá, nagy álmok törpe rabja, / Hogy utad csak az útnak egy darabja, // S az úton, mely a végtelenbe vész el, / Utad talán csak néhány centiméter” (Örökké! Mindörökké!). A létezés nem más, mint valami irracionális, eszement törtetés, az örökös, céltalan mozgás tehetetlensége, mint azt a „tébolyult életvonat” képében láttatja: „Ki tudja, hogy mi fűti őt, / Tán gyilkos fájdalmak heve, / Ezért látjuk rohanni őt / A végtelenbe így bele; / Ezért kering ilyen vadúl / Ezért ugat, nyerít, üvölt, / Szivén a lét fájdalma dúl; / A lété, melyet meggyülölt” (Fekete vonat).
Alapérzése, hogy az életét elszalasztotta, s ami kevés örömben részesült, az is menthetetlenül a múltba süllyedt. Nem marad számára, csak a kínzó, a dolgok valódi értékére későn ráébresztő nosztalgia: „Szerelmes szerpentincsaták / Csókillatú örök csodái, / Csak várjanak nagyobb csodát / Az élet álmos ostobái – / Az élet egyre mostohább, / Csodátlanabb és ostobább” (Távolodó).
Ebben és más verseiben az alliterációk vad orgiája és persze Turcsányi fő költői jegye, a kéjelgően könnyű rímelés mintha az elérhetetlen, bevehetetlen Élet incselgő, fájdalmas szépségét érzékeltetnék.
Ha a ráció nem nyújt támaszt és vigaszt, az ember csak az őrületben lelhet ihletre és megszabadulásra: „Irígye minden esztelennek / A tébolyt hívom társamúl; / Napom talán új lángra gyúl / Bomló tüzén az értelemnek” (Öböl felé!). Vállalja az életidegenséget, életetikát csinál belőle, az elszakadásnak, kivonulásnak már a szecesszió szóban is benne rejlő igényét fogalmazza meg: „De felüzent hozzám a völgy a mélyből, / Hogy szökjem el – ez volt az üzenet – / A tapasztalatok hegyéről” (Üzenet). S az élet másfajta megéléséhez kapcsolódik az a bámulatosan maníros túlérzékenység is, amit jól példáz ez a verskezdés: „E két fekete ház / A homlokom alatt / A fehér könnyasszonyoknak a háza” (A könnyek háza). A tisztes polgári iparkodással szemben az örök álmodozás és merengés az eszménye, mely bár tunya tétlenségnek tűnhet, valójában a megismerés valódi esélyét és szabadságát szolgáltatja: „Szállsz pillantásom: szent batár, / Ki kényes testem ringatod, / Míg más szemeknek kinpadot / Ácsol az ócska szemhatár” (Ó, pillantásom: szent batár).
Turcsányi Elek prózái munkái tele vannak egzotikus motívumokkal, rémes-lidérces hallucinációkkal, irracionális-misztikus sejtelmekkel, nem hétköznapi színekkel (főként arannyal és lilával), meghökkentő metaforákkal és hasonlatokkal.
Szilárd Gabriella szerint Turcsányi azt a jellegzetesen 20. századi neurózist merevíti állóképekké, ami Franz Kafka remekműveinek is ihletője volt.
Ezek az állóképek azonban kevésbé emlékezetesek, mint a versei, inkább a századelős egzisztenciális nyugtalanság tapasztalatát közvetítő prózai kísérletként, mint kiérlelt szövegként értékelhetők. Találunk azért izgalmas darabokat köztük. Mint A halott Valdemár lelke című szöveget, amely a Szinházi Élet egy 1919-es riportja szerint Turcsányi első sajtóban megjelent írása volt.
„Turcsányi Elek, az Esztendő és Nyugat kedves költője, akinek csillagokról és szép szemekről szóló versét betéve tudja minden fiatal leány, néhányszor eredménytelenül kísérletezett a Pesti Hírlapnál” – olvashatjuk. Végül Csáth Géza mutatta be a Nyugat munkatársainak Turcsányit, aki nevezett novelláját átadta Osváth Ernőnek. Az szokása szerint hetekig várakoztatta ítéletével a pályakezdő írót, végül azonban – mikor Turcsányi a lelkére hatott, hogy kínzással ér fel számára minden várakozással töltött nap – lehozta a szöveget, amely a lap szerint „általános föltűnést keltett és azóta egy iskolai irodalomtörténetben is megjelent, mint iskola-példa a dekadens irodalom legszélsőbb szélsőségeire”.
Vajon hogyan fogadták a diákok a szöveget, melyből ilyen mondatok idézhetők: „Valdemár, amint említette, tudta, hogy halott, és ezzel megtette az első lépést a Lényeg felé”? A szóban forgó halott égbe emelkedvén készen állna rá, hogy beleolvadjon az Egybe, ám megigézi őt a hátrahagyott Élet képe: „mert Valdemár, a lényeg, búsult és siratta Valdemárt, a halottat […] Valdemár pedig nagy szeretettel apró, szomorú szobrokat csinált. Viaszsárga, beesett arcú, hanyatt fekvő, kicsike valdemárokat. Egyet, kettőt, hármat, tízet, százat. És sírt és sírt és sírt egyre.”
A prózai blokkban ez a zseniális nyitómondat hat ránk talán a legerősebben: „Tegyük fel, hogy létezik valahol egy ember, akit Polikárpnak hívnak.” Az így bevezetett novella röviden jellemzi is ezt a feltételezett személyt, „mindez azonban egy cseppet sem fontos. A lényeges az, hogy őt Polikárpnak hívják”. Már csupán e keresztnév jelzi, hogy Turcsányi az életszerűség minden igényét eltolja magától. S a „Tegyük fel”-formula folytonos ismételgetésével hangsúlyozza is, hogy írásművészete egyfajta örökös, irreális mondvacsináltság jegyében áll.
Ez a mondvacsináltság pedig – tehetnénk hozzá általános megállapításként – esztétikai korlátját adja a szecessziós műveknek, de ez adja bájukat is.
Polikárp együtt lakik barátjával, Nikánórral. Éhenkórász írók mindketten. Nikánór halálos beteg lesz. Polikárp halott barátja fölött mond gyászbeszédet. Turcsányi mintha magát parentálná el, egészen kísértetiesek ezek a sorok: „Sajnos, nekünk még az a vigasztalásunk sem lehet meg, hogy Nikánór szellemét majd művei fogják az utókor számára megőrizni. Meg kell elégednünk azokkal a töredékekkel, melyek Nikánór szellemi hagyatékaként reánk maradtak. Csillogó művek ezek! – fájdalom, mégis csak töredékek.” A beszédet barátja utolsó kívánsága szerint úgy fejezi be, hogy fél lábra állva kukorékol. Hogy Nikánór miért kéri ezt? Mert Polikárp nagyszerűen tud kukorékolni. Bővebb magyarázatot nem kapunk.
A beszéd befejezése közbotránkozást kelt, Polikárp azonban hisz abban, hogy helyesen cselekedett. „Én nagyon szerettem Nikánórt, és e szeretetemet mi sem bizonyítja jobban, mint hogy képes voltam érte magamat bizonyos értelemben feláldozni.” Az elbeszélő hiába igyekszik, nem tudja kiverni fejéből Polikárp esetét. Bármennyire utálatosnak is tartja őt, egyre csak az a kérdés jár a fejében: vajon igaza van-e Polikárpnak?
S vajon mi, 21. századi olvasók megértjük-e Turcsányi Elek igazát?
