A nagyböjt hamvazószerdától húsvétvasárnapig terjedő negyvennapos időszak, amelyet Jézus negyven napi böjtölésének emlékére tart a keresztény egyház. A Szentírásban olvashatjuk: „Jézus a Szentlélektől eltelve elment a Jordántól, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette az ördög. Ezekben a napokban nem evett semmit sem, de végül is megéhezett. Ekkor így szólt hozzá az ördög: »Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré!« De Jézus ezt felelte: »Írva van, nem csak kenyérrel él az ember.«” (Lk 4,1-5)
A nagyböjti étkezési tilalmakat elődeink szigorúan tartották.
A negyvenelés jegyében ebben az időszakban csak kenyeret, sót és száraz vagy főzetlen növényi eledeleket ehettek, és egy nap csak egyszer étkezhettek.
Bálint Sándor Karácsony, húsvét, pünkösd – A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából című kötetében olvashatjuk, hogy szokás volt a nagyböjt péntekjeit három, esetleg hét szem búzán megtartani. Ez azt jelentette, hogy a búzaszemeken és vízen kívül azokon a napokon semmit nem vettek magukhoz, mert hittek abban, hogy aki ezt betartja, meglátja Jézus képmását a búzaszemeken.
Az étkezési tilalmak betartására megelőző intézkedéseket is tettek. Kemencébe rakták és húsvétig betapasztották a füstölt húst és a szalonnát. A zsíros edényeket elmosták, és csak húsvétkor vették elő őket. Voltak, akik a kanalukat a tisztaszobában a szentkép mögé dugták, vagy az éléskamra kulcsát a kútba dobták erre az időre.
A hamvazószerda a nagyböjti időszak kezdeteként szigorú böjti nap volt. Az elnevezés az aznapi hamvazkodásra utal, amely során a pap a templomban az elmúlt évi szentelt barka hamujával kereszttel jelöli meg a hívek homlokát. A hamuval hintés a bűnbánat, a hamu az elmúlás ősi jelképe, a hamvazószerdán szentelt hamut szentelménynek tekintették.
Dömötör Tekla Magyar néprajz köteteiben olvashatjuk: elődeink hittek abban, hogy aki hamvazkodik, annak nem fog fájni a feje, ezért a templomból hazatérők összedörzsölték homlokukat az otthon maradottakéval, hogy azoknak se fájjon a fejük. A keresztszülők markukban vitték a templomból a hamut, majd meglátogatták keresztgyerekeiket, és rászórták a ruhájukra.
A hamvazószerda és nagyböjt első vasárnapja közötti hét a csonkahét. Csonkavasárnap szokás volt, hogy téltemetésként fáklyát égettek, tüzet gyújtottak. Ehhez kapcsolódott a sajbózás szokása.
A sajbó a német Scheibe (korong) magyaros formája. A falu legényei összegyűltek a réten, a fából készített sajbókat botokra tűzték és meggyújtották. A lányoknak lócákat vittek ki, hogy arra ülve nézhessék, amint a fiúk elhajítják a sajbóikat. Minden dobásnál azt kiáltották: „Sajbó, sajbó, kié ez a sajbó?” Feleletként először a szentek nevét mondták, majd a falubeliek neve következett. Miután az összes sajbót elhajították, a fiúk és a lányok közösen énekeltek.
Csonkavasárnaphoz számos más, tűzzel kapcsolatos szokást is kötődött. A fiatalok a szabadban tüzet gyújtottak, csicsókát, krumplit sütöttek benne. Hittek abban, hogy ezen a napon kalácsot is kell sütni, hogy a búza ne üszkösödjék meg. Az új termést a következő szertartással igyekeztek megóvni a természeti csapásoktól: egy szalmával átkötözött kereket meggyújtottak, majd leengedtek a hegyről.
A nagyböjt második vasárnapját böjtmásod-, a harmadikat böjtharmadvasárnapnak hívták. A negyediket guzsalyvasárnapnak nevezték utalva arra, hogy most már vége a szövés-fonásnak, kezdődik a mezei munka. Aznap hosszú metéltet ettek, hogy vékony szálú legyen az új kender. Az ötödik vasárnap a feketevasárnap volt, mert az asszonyok és lányok gyászba öltözve mentek a templomba. Szokás volt, hogy ahogy a templomi oltárokon látták, otthon is letakarták a szentképeket egy fekete kendővel.
A nagyböjt az elcsendesedés ideje, a péntekeket elődeink veszteglésben, azaz hallgatásban töltötték. Ezt a negyven napot szórakozási tilalmak is jellemezték, mégis kialakultak olyan szokások, amelyek lehetővé tették, hogy a fiatalok ezekben a hetekben is mulassanak, játszanak. Dömötör Teklánál olvashatjuk, hogy ezek közé tartozott a mancsozás, a métázás, a dólézás, a csülközés, a fogócskázás és számos más labdajáték, amelyeket rongy- vagy tehénszőr labdával játszottak. A mancsozást csoportosan játszották, egy magasba dobott golyót kellett a mancsozóbot nevű ütővel eltalálni, akinek nem sikerült, kiesett a játékból.
A mancsozóbotot a legények faragták a nekik tetsző lányoknak, ezért igyekeztek minél cifrábbat készíteni.
A csülközés vagy kecskézés során a kecskének nevezett, háromfelé elágazó, így három lábra állítható gallyat kellett eltalálni. A játék során a résztvevők hajítófákkal próbálták eltalálni a kecskét, és amikor valakinek sikerült, mindenkinek el kellett szaladnia az eldobott hajítófájáért. Igen ám, de az egyik játékos az őrt játszotta és űzőbotjával kergette a hajítókat. Akit megérintett vele, az lett az új őr.
A kutyasutuval, egy gerendákból készített, forgó alkalmatossággal a legények játszottak: egyikük ráült, a másik kettő pedig addig forgatta, míg el nem szédültek.
Jellegzetes böjti leányjáték volt a kanyargós vonulás, a karikázás, valamint a pilikézés. cickomozás, szinalázás nevű körjátékok, mivel ezekre a tánctilalom nem vonatkozott. A szederindázás során megfogták egymás kezét, és első pár feltartott keze alatt vonult át az egész sor.
Kiemelt fotó: Kivirágzott keresztfája című táncjáték. Fotó: Valuska Gábor / Müpa
