A minőségjelzős kapcsolatoknál a különírásból indulunk ki, általában akkor kell megspórolnunk a szóközt, ha az így létrejövő összetételnek más a jelentése, mint a különírt szókapcsolatnak. Például a kiságy a rácsos ágyat jelenti, nem a kis méretű fekvőalkalmatosságot, egy gyorsvonat akkor is az marad, ha megáll egy állomáson, a szürkegazdaságnak és a feketepiacnak pedig nincs színe. Ez persze ökölszabály, ráadásul attól még, mert valamit egybe kell írni, még a szókapcsolatos jelentés is igaz lehet rá: a kisbolygó csakugyan kisebb, mint amin élünk, a lapostányér valóban lapos, a rá való szarvaslapocka néhai gazdája pedig nagy vad is volt, nemcsak nagyvad.
Tankönyvi példa lehetne az eltérő írásmóddal is kifejezett jelentéskülönbségre a cigány zene és a cigányzene. A szájbőgő, kanna, kanál és más ritmushangszerek által meghatározott előbbi muzsikát lehet roma zenének is nevezni, a leginkább hegedűn, nagybőgőn és cimbalmon játszott cigányzenét viszont még a legpolkorrektebb szerző sem fogja a romazene megnevezéssel illetni. Érdekes módon az amerikai futballnál a helyesírási szótárak készítői nem fedezték fel a hasonlóan nagy jelentéskülönbséget. Pedig a rögbiből kifejlődött, nem kis részben kézzel játszott sportág meglehetősen különbözik attól, amit Európában fociként ismerünk. Persze az amerikaiak is játsszák a „normális” labdarúgást – még ha a hajdani 300 fős BVSC–Stadler-meccsek hazájából egyesek hajlamosak is kissé lesajnálóan tekinteni rájuk –, úgyhogy a jelentésmegkülönböztetésnek alapos indoka van. A „szövegkörnyezetből úgyis kiderül” érv pedig sántít, hiszen akkor eleve minek a jelentésmegkülönböztető egybeírás intézménye? Nem is beszélve arról, hogy a sisakos-tojáslabdás sportág megnevezését vélhetően még a szótárkészítők sem két főhangsúllyal, hanem eggyel ejtik. Sebaj, talán majd a következő kiadásban egybeugrik a két szó, ahogy az egyértelműen egybeírandó feketedobozt javították 2015-re, vagy ahogy a korábban téli gumi formában írt kifejezés is összetapadt a legújabb szótárban. De így is maradt nekünk egy csomó ellentmondás: görögdinnye és török mogyoró, franciasaláta és tatár bifsztek.
Mint az utóbbi példa is mutatja, néha nem egyértelmű, hogy van-e jelentésmódosulás, hogy a szóösszetétel önálló kategóriát, típust, fajtát jelöl-e. És a helyesírási szótárak sem mindig foglalnak állást. Ott van például a rövid pályás kontra rövidpályás esete. Az előbbi forma hívei azt mondják, nincs semmi látnivaló, az úszók, korcsolyázók és más sportolók adott esetben egyszerűen rövidebb pályán versenyeznek, nincs érdemi jelentésváltozás. Az egybeíráspártiak viszont azzal érvelnek, hogy az összetétel egészen konkrét pályatípusokra utal: az úszók 25 méteres, azaz fél olimpiai medencényi hosszon versenyeznek, a gyorskorcsolyázók pedig a hokihoz és műkorcsolyához is használt 60 × 90 méteres jégen kialakított 111,12 méteres ovális pályán. Hogy melyik tábor érvei meggyőzőbbek, mindenki eldöntheti maga.
Itt jön képbe a szaknyelvi helyesírás, a helyesírás azon területei, amelyeket az általános szabályzat nem érint. Ezek nem külön szabályzatok, az akadémiai előírásokat egészítik ki, noha egyeseket felülírnak közülük. Például a kémiai szaknyelv alapján a szervetlen vegyületek nevét kötőjellel tagoljuk, és hiába járul a kifejezéshez újabb szóelem, nem alkalmazható a mozgószabály, ez indokolja a károsanyag-kibocsátás és a szén-dioxid-kibocsátás különböző írásmódját. (A szénhidrogén viszont egybeírandó, mert szerves vegyület. Gyanítom, nem egyedül nekem okoz gondot, hogy egy-egy vegyület melyik kategóriába tartozik, ráadásul az újabb és újabb anyagok megjelenésével elmosódtak a határok szerves és szervetlen közt, úgyhogy csak elrettentés gyanánt idézem a szaknyelvi előírást: a szerves vegyületeknél az utótagok közvetlenül, az előtagok pedig kötőjellel kapcsolódnak. Minden laikusnak sok sikert hozzá!)
No de vissza fő témánkhoz, a melléknévi minőségjelzős szókapcsolatokhoz és összetételekhez. Az egybeírás-különírás példáinak és ellenpéldáinak kimeríthetetlen tárházát adják a növény- és állatnevek. Ennek szaknyelvi bugyraiba átlagember nemigen merészkedik, a közepesen elvetemültek is legfeljebb az Osiris Kiadó-féle Helyesírásban olvassák el azt, hogy egybeírandók a nemi, illetve nemzetségnevek, és különírandók a melléknévi (vagy annak tekintett) faji jelzős fajnevek. Tehát ha netán úgy gondolnánk, hogy a szürke farkast, a barna medvét, a szürke marhát, a kék bálnát vagy a fekete rigót egybe kell írni, akkor ruhánkat megszaggatva gondoljunk arra, hogy ezek faj-, illetve fajtanevek – ha esetleg nem tudtuk volna álmunkból felébresztve. Ellenben a sárgarigó egy magasabb szintű csoport, több mint két tucat faj tartozik bele. Vagyis a minőségjelzős növény- és állatnevek leírásánál elég azt tudni, hogy az adott név milyen taxonómiai szinten van. Hogy ez mennyire nem evidens, arra jó példa, hogy a Helyesírás című könyv kékcápát és kaliforniaimákot ír, szakmai szövegek viszont különírva hozzák ezeket a neveket.
Arra is akad példa, hogy két vadidegen lény neve csupán a szóközben tér el: az indiaikender egy, az egyszikűekhez tartozó növénynemzetség neve, az indiai kender pedig a valódi kétszikűek közé tartozó kender nemzetség egyik faja vagy alfaja – besorolástól függően. Nem mindegy, melyiknek a termesztésébe vág bele az ember, ha netán nem válik be a közéleti pálya…
S ha esetleg ez a kuszaság nem kedvetlenítene el minket, akkor a végére még egy kis adalék. Az Allium cepa fajt egyszerűen hagymának vagy vöröshagymának szokták nevezni – azon elegánsan lépjünk túl, hogy az egybeírt forma ellentmond annak a gyakorlatnak, amelynek alapján a fekete áfonyát, a vörös áfonyát, a fekete ribizlit két szóba írjuk, de ez még nem példátlan. Arra viszont sehol nem lelhető fel magyarázat, hogy a fiatal növényt egybe, zöldhagymának kell írni, az ugyanehhez a fajhoz tartozó lila hagyma viszont egyedüliként két szóba írandó. Magyarázat sehol, csupán egy egyszerű szótári bejegyzés. Ez így keserű magában.
Nyitókép: Claude Monet Alma és szőlő című festménye. Fotó: Wikimédia Commons
