Az internetes bántalmazás sokszor csak a jéghegy csúcsa

Kik és milyen problémával keresik meg az alapítványt?

A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány segélyvonalain, csetszobájában és levelezőfelületén gyerekek és az értük aggódó felnőttek kérnek segítséget. Leggyakrabban lehangoltság, szorongás, félelem, magány, rossz hangulat, illetve kapcsolati problémák miatt hívnak. Ez utóbbi kategóriába tartoznak a kortársak közötti konfliktusok és bántalmazó helyzetek. A méréseink alapján a fiatalok mentális állapota már a 2010-es évek második felére romlott, a helyzet a világjárvány alatt súlyosbodott. Akkortól fokozódott az digitális platformok térnyerése is a kiskamaszok életében, hirtelen kellett szembesülniük a virtuális világ veszélyeivel. A platformok regisztrációs korhatárainál évekkel fiatalabb gyerekek számolnak be az adataikkal, képeikkel való visszaélésekről, kéretlen üzenetekről, fenyegetésekről. Jellemzően maguk az áldozatok kérnek segítséget, de gyakran fordulnak hozzánk a szülők is tanácsért.

Az internetes agresszió összefonódik a fizikai, verbális bántalmazással?

Igen, a tapasztalataink szerint ritka, hogy a kortársbántalmazás csak a virtuális térben történik. De van ilyen, és nagyon kínzó az áldozat számára a névtelen, derült égből villámként lecsapó támadás, mert azt sem tudja, hogy kivel áll szemben.

A hívóink többsége azonban arról számol be, hogy egy offline – leggyakrabban iskolai – történet nem ér véget délután négykor, hanem folytatódik a közösségi médiában, az online felületeken.

A bántalmazók a számítógépes játékokban is megtalálják azokat a helyzeteket, amelyek lehetővé teszik a bántást, kiközösítést, megalázást, akárcsak az offline világban, de az online terekben még annyi felnőtt felügyelet sincs, mint az iskolai folyosón.

Hogyan tudnak segíteni, ha valaki internetes bántalmazás ügyében telefonál?

Ez esetében a bántás eszköze lehet egy engedély nélkül elkészített vagy manipulált fotó, videó, bántó üzenetek, tartalmak az interneten. Technikai segítséget nyújtunk ezek eltüntetésében, a moderátorok elérésében. Nagyon jó a munkakapcsolatunk a Nemzeti Média és Hírközlési Hatósággal, amelynek gyerekbarát bejelentő felületét át tudjuk nézni az áldozattal. Fontos kérdés, hogy a bántalmazás sért-e valamilyen jogi kategóriát, ez esetben büntetőügy kerekedik belőle. Sok esetben az internetes rossz élmény csak a jéghegy csúcsa, ezért közösen vesszük sorra a kamasszal az eset előzményeit, összefüggéseit, hogy megoldásokon gondolkozhassunk.

És ha kirajzolódik a kép, hogy klasszikus kortársbántalmazással állnak szemben?

Egy ilyen helyzet mindig egy egész közösséget érint, ezért csak úgy lehet megoldani, ha az adott közösségben történik változás. Ezért megkérdezzük a hívót az osztályfőnökkel való kapcsolatáról, arról, hogy a pedagógus, iskolapszichológus, iskolai szociális segítő, illetve az iskolavezetés tud-e a történtekről. Ha nem, feltesszük a kérdést, hogy mi akadályozza, mire lenne szükség ahhoz, hogy a felnőtteket be lehessen vonni, és hogy tudnak-e a szülei arról, ami történt, ha nem, miért nem. Ha pedig már mindenki tud mindent, és próbálkoztak is változásokkal, mégsem oldódott meg a helyzet, akkor segíthet egy átfogó intervenció, például resztoratív technikával, amivel az egész közösség „újrahuzalozható”.

Sajnos azonban van olyan eset, amikor az iskolaváltás az egyetlen kiút, mert a közösség nem érti meg, hogy változásokra van szükség, és egy gyerek sem maradhat olyan helyzetben, amelyben bántják, és nem kap védelmet.

Van olyan eset, amikor jelezniük kell?

Vannak olyan súlyos esetek, amikor gyermekvédelmi jelzést teszünk, vagy konkrét segítséget szervezünk, de ehhez a hívónak le kell mondania az anonimitásáról. Évente nagyságrendileg száz ilyen esetünk van, ezekből látunk csak rá arra, hogy honnan keresnek meg minket. A számok azt mutatják, hogy a bántalmazás nem településszerkezet függvénye, de kistelepülésen nagyobb a gond, hiszen nincs hova menekülni. Mindenki ismer mindenkit, egy általános iskola van, ha elkezdődik a kiközösítés, rágalmazás, gyorsan elterjed nemcsak az iskolában, hanem annak holdudvarában is, erősítve azt az érzést, hogy ennek sosem lesz vége, ebből nincs menekvés.

A szülőknek milyen tanácsot tudnak adni?

Egy gyerekek életében két fontos színtér van, a család és az iskola. Ha otthon bizalmi a légkör, van tér és idő arra, hogy a szülők beszélgessenek a gyerekkel arról, hogyan érzi magát az iskolában, az első rossz érzések hamar kiderülnek.

A bántalmazás jellemzően beszólogatással, kiközösítéssel kezdődik, vagy akár csak azzal, hogy senki nem választja a gyereket párnak a csoportmunkában.

Ezen a szinten a pedagógusoknak is sokkal könnyebb közbelépni, de felső tagozatban már egyáltalán nem biztos, hogy tudnak róla, a középiskolában pedig végképp nem. A szülő feladata, hogy felhangosítsa a gyereke hangját, és jelezze, ha közösségi gondokat észlel. A család fontos szerepet játszik abban is, hogy egy gyerek megérzi-e, ha nincs rendben az, ahogy az iskolában bánnak vele. Az a gyerek, akit otthon soha nem vetnek alá semmilyen megalázó büntetésnek, akinek a szülei komolyan veszik a fizikai erőszak zéró toleranciáját, érzik a vicc és a bántás közötti határt, sokkal hamarabb és nagyobb önbizalommal, helyes önértékeléssel veszi észre, ha úgy szólnak be neki vagy úgy csinálnak belőle viccet, hogy az már bántás.

Hogyan segíthetik a szülők a gyereket abban, hogy érezze a saját határait?

A tágan értelmezett bántalmazásprevenció csecsemőkorban kezdődik, nagy a szülők felelőssége abban, hogy ők maguk tiszteletben tartják a gyerekeik határait, igényeit, szükségleteit. Ahogy nyílik számára a világ, mindig a gyerek életkorának megfelelően bátorítják arra, hogy lehet nemet mondani, határt kijelölni, mert senkinek sincs joga neki fájdalmat okozni, őt méltatlan helyzetbe hozni. Ha pedig vele – vagy mással – megtörténik ilyesmi, szóljon. Generációk nőttek fel azzal a paranccsal, hogy „ne árulkodj!”, ezért nehéz eljutni odáig, hogy merjen segítséget kérni.

Mitől válik valaki bántalmazóvá?

A kortársbántalmazást általában az váltja ki, ha egy gyerek akár a családjában, akár az iskolában folyamatos frusztrációnak van kitéve, őt magát is bántják egy másik színtéren, vagy olyan elvárásokkal, feszültségekkel terhelik, ami agressziót szül.

Gyakran azért lesz valakiből bántalmazó vagy a bántalmazó cinkosa, mert fél, hogy ha nem arra az oldalra áll, akkor belőle is áldozat lesz.

Ha egy közösségben nincsenek átlátható szabályok, a bántásoknak nincs következménye, akkor gyakorlatilag farkastörvények uralkodnak. A gyerek viselkedése gyakran egy diszfunkcionális rendszer tünete, ha kisgyerekekről van szó, akkor a családé. A gyerekek nem üres lapként kerülnek be az első intézménybe, hanem hozzák magukkal azt, amit otthon láttak arról, hogy mit kezdünk a rossz érzéseinkkel, a konfliktusainkkal.  Ebben nem lehet a szülők felelősségét elvitatni, de sok szülőnek nincs jó mintája, a segítségkérésben pedig a szégyen gátolja őket.

Szokták mondani, hogy bárkiből lehet áldozat, van mégis, aki veszélyeztetettebb az áldozattá válásra?

Fontos tudni, hogy mindig a közösségtől függ, hogy ki veszélyeztetettebb, mert az iskola hangadói – beleértve a felnőtteket is – szabják meg, hogy „kit szabad bántani”.

Az a diák, akin a tanár is gúnyolódik, vagy aki olyan másságot hoz be a közösségbe, amit az adott közösség többsége elítél, veszélyeztetett lesz.

Egy olyan ártatlannak szánt kérdés is, hogy „miért bántanak?”, a bántalmazott szégyenét erősíti, és azt sugallhatja, hogy valamilyen módon ő a felelős azért, ami történik. Keresni próbálja az okokat, amivel a saját önértékelését viszi még lejjebb. A bántásra ugyanis nem lehet megfelelő indok vagy ok. Abból kellene kiindulni, hogy senkinek nem lehet olyan tette, tulajdonsága, készséghiánya, ami bárkit feljogosít arra, hogy bántsa.

Mit tehet az iskola a gyerekek biztonságának megteremtéséért?

A gyerekek biztonságáért mindig a felnőttek a felelősek, nehéz a kortársbántalmazás ellen harcolni, ha a pedagógusok vagy a vezető megengedik magunknak, hogy akár csak szavakkal, de sértsék a másik méltóságát.

Ha a felnőttek érzik a felelősségüket, a személyes példaadásukkal is nagy hatást érnek el.

Az iskolák másik nagy esélye, ha olyan közösséget teremtenek, amelyben a gyerekek felelősséget viselnek egymásért. Mivel a bántalmazott jellemzően olyan helyzetben van, hogy nem tud kiállni magáért, a „védd meg magad”-nál sokkal jobban működik az a felszólítás, hogy „védjétek meg egymást”. Vegyétek észre, ha valakit bántanak, ne legyen menő a másikon gúnyolódni, a másikat lenyomni! Így a szemlélők segítőkké válnak és nem cinkosokká. A kutatások azt bizonyítják, hogy a legeredményesebb prevenciós programok a kortárssegítésen alapulnak.

Ha a gyerekek felelősséget éreznek egymás iránt, tudják, hogy mi az a helyzet, amit meg tudnak oldani, és abba bele is lépnek, de tudják azt is, hogy mikor kell egy felnőttnek szólni, a felnőtt pedig komolyan veszi a gyerekektől érkező jelzéseket, akkor a kortársbántalmazás és minden más közösségi probléma visszaszorul.

A legfontosabb, hogy a kortárs segítők mögött legyen egy felnőtt, hiszen a gyerekek biztonságának a felelősségét nem lehet a kortársakra hárítani. De ha egy kortársközösség érzi, hogy a felnőttek a toleranciát, az egymásra figyelést, a közös felelősségvállalást képviselik, akkor jó úton haladnak a hitelesebb, barátságosabb, biztonságosabb iskolai légkör felé.