Ez ugyanaz, mint a South Parkban a Sodosopa!
– ez volt az első gondolatom, amikor életemben először meghallottam a Gozsdu-udvar kifejezést. Az amerikai sorozatban a Sodosopa a város dzsentrifikált művész- és étteremnegyedét jelöli, magának a szónak pedig semmi értelme nincs, cserébe fülbemászó, könnyen megjegyzi az ember. Azt hittem, a Gozsduval hasonló a helyzet: van egy felújított bulinegyed a hétkerben, ahol a felső középosztály kirúghat a hámból, a pincér még viccből sem szólal meg magyarul, az elnevezést pedig az önkormányzat valamelyik kreatív munkatársa ötlötte ki egy rövidebb cigiszünetben. Mégis mit jelent, hogy Gozsdu?
Becsületemre legyen mondva: szegedi származású vagyok, nálunk a helytörténet a Boszorkányszigetről és az 1879-es árvízről szólt – és ezeket is untuk. Amikor pedig a fővárosba jöttem egyetemistaként, úgy voltam vele: a Gozsdunak úgyse én vagyok a célközönsége, és a tévedésem még jó pár évig kitartott. Aztán megláttam azt a magyar–román nyelvű emléktáblát, ami az udvarban áll. Így megtudhattam, hogy a Gozsdu szó igenis értelmes, Gozsdu Manót (avagy románul Emanuil Gojdut) jelöli. Ez az ember pedig egy olyan életpályát és identitásegyüttest képvisel, amivel az elmúlt száz évben sem a románok, sem a magyarok nem tudtak igazán mit kezdeni.
A macedoromán jogász és az első magyar nyelvű kereset
Gozsdu Manó egy jómódú kereskedőcsaládba született: ősei a mai Albánia területéről vándoroltak először Lengyelországba, majd hozzánk. Maga Emanuil 1802-ben látta meg a napvilágot Nagyváradon. Későbbi „kettős” identitása családi hátterének is köszönhető: édesanyja magyar nyelvű nemesi családból származott.
A fiatal Manó szakított a családi hagyománnyal: a kereskedelem helyett a jogi pályát választotta. Pozsonyban és Pesten volt jurátus, huszonkét évesen pedig már Vitkovics Mihály irodájában dolgozott ügyvédként. Az irodalommal itt kezdett szorosabb kapcsolatot ápolni. Vitkovics ugyanis a hazai szellemi élet olyan nagyságait látta vendégül házában, mint Kazinczy Ferenc, Virág Benedek vagy Berzsenyi Dániel, akikkel így Gozsdu Manó is személyes kapcsolatot alakíthatott ki.
Mielőtt azt gondolnánk, hogy ez egyenes út az elmagyarosodás felé, le kell szögeznünk: Gozsdu soha nem tagadta meg román gyökereit. A pesti kulturális életben a román kisebbség klubjai aktívan jelen voltak. E körök képviselői is szerveztek irodalmi szalont a Grabovsky-házban, Gozsdu ezeket az eseményeket sem hagyta ki. A korszakban nem volt egyedülálló, hogy egy-egy nevesebb értelmiségi egyszerre több nemzetiség kultúrájához kötődjön. Példaként említhetjük Gozsdu mesterét, Vitkovics Mihályt, aki irodalmi munkáit részint szerb, részint magyar nyelven írta.
Irodalmi műveket Gozsdu szintén szerzett magyarul, igaz, csak keveset: ezek a Szépliteraturai Ajándékban jelentek meg. Tevékenységének fontosabb része a jogászi munkához kötődik: őhozzá köthetjük az első magyar nyelven írt keresetlevelet. Korábban a törvénykezés nyelve a latin volt úgy Pesten, mint a többi magyar nagyvárosban. Gozsdunak ekkor már saját ügyvédi irodája volt, nyelvi ügyekbe pedig nem csak a jog területén avatkozott be. Egész életében szívügyének tekintette az egyház támogatását. Ennek köszönhető, hogy a pesti román–görög ortodox egyház jegyzőkönyveit ő kezdte magyar nyelven szerkeszteni. Korábban ez németül történt, mivel a szervezet prominensei nem tudtak megegyezni abban, hogy a görög vagy a román nyelv élvez elsőbbséget: kompromisszumos megoldás kellett. Gozsdu egyébként általában véve azok közé tartozott, akik a német igazgatási nyelv ellen foglaltak állást: nemcsak egyházi, de közügyekben is.
Mindeközben Gozsdu az egyik legismertebb hazai ügyvéd lett. A praxisából származó bevételeket és kapcsolatokat pedig vállalkozóként is kihasználta. És mielőtt felmerülne az a kérdés, hogy a jól ismert Gozsdu-udvar hol jön a történetbe: megnyugtatok minden olvasót, éppen ezen a ponton! Gozsdu ugyanis törekedett az értékálló befektetésekre, ezért vagyonát előszeretettel forgatta ingatlanokba. 1832-ben vásárolta meg Wilhelm Sebastian Király utcai házát, később a körülötte lévő telkeket is. Ezt a területet 1854-ben felparcelláztatta, és egy üzletsort alakított ki: a mai „udvar” elődjét. Meg kell jegyezni azonban, hogy a maihoz hasonló formáját csak a századfordulón, jócskán a névadó halála után nyerte el az épületegyüttes.
A vagyon nőtt, Gozsdu pedig a származását gazdagon sem feledte el: jelentős összeggel támogatta a Budai Egyetemi Nyomda román nyelvű kiadványait. A Calendarul Românesc és a Biblioteca Românească nevet viselő lapokba maga is írt. A pesti román közéletben betöltött jelentőségét jól mutatják az 1848-as események. Gozsdu Manó ekkor lépett először a politikai színpadra: a nemzetiség helyi szellemi elitje az ő házában gyűlt össze. A román–magyar viszonyt a forradalom és szabadságharc alatt hajlamosak vagyunk kizárólag „ellenségesnek” bélyegezni, de a helyzet komplexitását jelzi, hogy Gozsdu köre a Batthyány-kormányt támogatta. Ezzel egy időben pedig elítélték Rajasics szerb pártiárka viselkedését, aki a nemzetiségek elszakadását forszírozta.
Önazonos maradt a forradalom után
Bár Gozsdu támogatta Batthyányékat, ez nem tette őt persona non gratává az udvar szemében. 1849 novemberében, alig egy hónappal a volt miniszterelnök kivégzése után, az új kormány felajánlotta neki Bihar vármegye császári biztosi tisztségét. Gozsdu vélhetően több szempontból is kapóra jött: egyrészt nagyváradiként született bihari volt, másrészt egy köztiszteletben álló, vállaltan román identitású személy, aki a rebellis magyarokkal szemben megbízhatónak tűnt. Gozsdu azonban ezzel nem kívánt élni, és a saját alkalmatlanságára hivatkozva kitért a felajánlás elől.
Az elkövetkező tíz év közéletében kevéssé vett részt: inkább praxisa felé fordult, az 1850-es évek számára a hallgatás időszakát jelentették. A Vasárnapi Ujság – meglehetősen pátoszos hangvételű – beszámolója szerint érzelmileg nem hagyták hidegen az ekkori események:
A kik közelebbről ismerik Gozsdut, jól tudják, hogy nagy kedvelője a jó magyar zenének, de 1850. után nem egyszer tapasztalhatták, hogy a magyar zene véletlen hallatára rendesen könnyek csordulnak ki szemeiből.
A politikai visszatérésre 1860-ig kellett várnia: ekkor nevezték ki Krassó vármegye főispánjává, amit ezúttal elfogadott – ebben közrejátszott, hogy Ferenc József ekkor adta ki az októberi diplomát. A főispáni székben viszont még megmelegedni sem volt ideje: 1861-ben ugyanis az uralkodó feloszlatta az – újra egybegyűlt – országgyűlést. Magyarország kancellárja ekkor összehívta a főispánokat, hogy megtudja, ki hajlandó végrehajtani a kormány utasításait és ki nem. Gozsdu ekkor a következőt válaszolta a kancellárnak, Forgách Antalnak:
[H]a egy alkotmányos főispán egy nem alkotmányos kormány abszolutista intézkedéseit hajtja végre, az nem tekinthető alkotmányos főispánnak és mintsem, hogy ilyennek tekintessem, inkább lemondok.
A visszatérésre azonban nem sokat kellett várnia: 1865-ben „hazai pályán”, a Bihar vármegyei Tenke választókörzetében indult képviselőnek, a választói bizalmat pedig elnyerte. Kampányában egyébként kulcsfontosságú volt nemzettestvérei, a románok ügye. Előfordult olyan, hogy amikor a választók megéljenezték, a következőt válaszolta:
Gozsdu csak addig éljen, amíg a román népért él!
Bár identitása egyértelműen a románok felé húzta, gyakran hangoztatta, mennyire fontos, hogy a magyar és román együttműködjön. A magyar sajtó hasábjain e törekvése a korszakban szimpátiát váltott ki, a már idézet Vasárnapi Ujság például a következőképpen jellemezte őt 1861-ben:
Jelen válságos korszakunkban, midőn Európaszerte, de különösen Magyarországban oly felette fontos kérdés a nemzetiségi ügy okos elrendezése, kiváló figyelem tárgyai azon jeleseink, a kik […] helyzetöknél fogva mintegy a nemzetiségek képviselőiül vannak hivatva.
A román értelmiség körében viszont ez az attitűd gyakran ellentmondásosan vette ki magát: többen árulónak tartották. Gozsdu, hűen a húsz évvel korábbi önmagához, Deák Ferenc politikáját támogatta a kiegyezés idején, és a békés magyar–román együttélés egyik fő szószólója maradt. Ez mutatkozik meg egy főrendiházban tartott beszédében:
Az isteni gondviselés, maga a világ népeinek Istene tűzte ki a magyar és román nemzetnek azon rendeltetését, hogy együtt kell nekiek egy örökké tartó frigyben élniük egymással van dicső jövendőjük, egymással szemközt mindkettőjüknek veszniük kell.
A kiegyezés után karrierje viszont nem tartott sokáig. Bár 1869-ben kinevezték a legfőbb ítélőszék bírájává, ezt a pozíciót csak néhány hónapig töltötte be: 1870. február 3-án elhunyt. A Kerepesi temetőben helyezték végső nyugalomra. A személye körüli vitáknak viszont az egyik fontos része csak ezután kezdődött: mi legyen az örökséggel?
Egy örökség két nemzet közt
Gozsdu Manó vagyonos emberként halt meg. Érdekeltségei voltak például a Pesti Biztosító Társaságban, illetve a Concordia Gőzmalom Részvénytársaságban: e kettőnek az elnök tisztét is betöltötte. Érdekesség, hogy végrendeletében nemcsak akkori feleségére gondolt, hanem korábbi, elhunyt felesége rokonainak is rendezte az anyagi körülményeit. Az igazán fontos rész viszont az, ami ezután következik. A temetésre nem sokat szánt, a magyarul írt végrendeletben a következő áll:
Földi alakom eltakarítását kedves nőmre bízom, de kérem őt, hogy azt minél egyszerűbben és kevesebb költséggel vigye véghez és csak is egyedül a román ajkú papot alkalmazza […] Mindazon vagyont, mi adósságaim és a temetési költségek kifizetése után fennmarad: egészében a magyar és erdélyországi román nemzet azon részének adományozom, mely a keleti orthodox hitvallást követi.
A vagyon kezelésére egy magánalapítvány létrehozásáról rendelkezett: ennek intézőbizottságába a magyarországi román ortodox egyház elöljárói kerültek, továbbá a magyar kultuszminiszter delegáltjai, illetve néhány polgári személy, köztük Gozsdu anyai ági családtagjai. Az alapítvány vagyonát a nagyszebeni ortodox érsekség pénztára kezelte. Gozsdu körültekintően rendelkezett a vagyonkezelésről: az első világháború végéig problémamentesen működött az alapítvány. Csaknem fél évszázadon át támogatta a felnövekvő román értelmiséget ösztöndíjakkal, ezek időszaktól függően 3-500 forintra rúgtak. Az ösztöndíjat igénybe vevő diákok közt találjuk többek között keleti szomszédunk későbbi miniszterelnökét, Octavian Gogát.
Az igazi problémák a trianoni békeszerződéssel jelentek meg: az alapítvány vagyona (hetedik kerületi ingatlanok és néhány nagy értékű részvény) Csonka-Magyarországon maradtak, az operatív vezetés pedig Nagyszebennel Romániához került. Ráadásul megkérdőjelezhető volt a szervezet további funkciója, hiszen hazánkban az ortodox román népességnek mindössze töredéke maradt. A helyzet jelentőségét mutatja, hogy a békeszerződés egy külön cikkelye foglalkozott a kérdéssel – megjegyzendő, hogy ez a gondosság például az egyetemi alapokat illetően nem volt észrevehető a szerződés előkészítői részéről, így a Pázmány Péter Tudományegyetem helyzetét csak többéves jogászi munkával sikerült rendezni.
A szerződés elvben kötelezte hazánkat, hogy a Gozsdu Alapítvány vagyonát adja át Romániának. A magyar kormány azonban ezzel nem értett egyet, és a viszonossági elven kívánta rendezni a kérdést. Ráadásul 1936-ban felmerült egy családi követelés is: Gozsdu Manó anyai ágáról jelentkezett egy leszármazott, hogy részt kér magának a vagyonból, arra hivatkozva, hogy az alapítvány elvesztette eredeti célját. A magyar kultuszminiszter ezt a kérést elutasította, mondván:
Az alapítvány nemzetközi rendezés alatt áll, működése szünetel.
A magyar és a román fél között 1937-ben született megállapodás, ennek értelmében Magyarország köteles volt kiszolgáltatni harminc napon belül Romániának az alapítvány teljes vagyonát. A vagyon ekkoriban a sajtó becslései szerint mintegy 8 millió pengő értéket tett ki (ez mai árfolyamon több mint 100 milliárd forint).
A parlamenti ratifikálásra viszont román részről csak 1938-ban, magyar részről pedig 1940-ben került sor. A helyzetet tovább bonyolította a második világháború: Románia kiugrásával 1944 szeptemberében hadiállapot állt be a két ország közt, így az összes kétoldalú megállapodás érvényét vesztette. A Gozsdu Alapítvány magyarországi vagyonát végül 1952-ben államosították.
Azt hihetnénk, hogy a történet itt véget ért, de egy csavar még van benne: a 2000-es évek elején a Gozsdu-udvart felújították, és a rendszerváltás után újjáalakult román Gozsdu Alapítvány bejelentette igényét a telekre – végül a magyar miniszterelnöknek kellett rendeznie a kártérítés ügyét. A ház maradt magyar kézen, az erzsébetvárosi önkormányzat tulajdonában, a román miniszterelnök pedig eljött hazánkba, és emléktáblát avatott Gozsdu Manó tiszteletére. Ez a kétnyelvű emlékhely a mai napig megtalálható az udvarban.
Gozsdu emlékezetének sajátos tragédiája, hogy az az identitás, amit ő képviselt, legkésőbb az első világháború után eltűnt. Az ő elképzelése szerint hagyatékának
a közös magyar hazának, a keleti orthodox anyaszentegyháznak és a román nemzetnek javát
kellett volna szolgálnia. Ezt a gondolatot pedig a Trianon után létrejövő államok igazából máig nem tudják helyén kezelni.
