Február 2-a a gyermek Jézus templomi bemutatásának ünnepe. Gyertyaszentelő Boldogasszony napja karácsony – Jézus születése – után van negyven nappal, ez volt a gyermekágyra és a szülést követő „megtisztulásra” megszabott időszak, ahogyan azt a Szentírásban olvashatjuk: „Amikor elteltek a tisztulásnak a Mózes törvényében megszabott napjai, felvitték Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak.” (Lk 2,22) A szülők „áldozatot is be akarták mutatni, ahogy az Úr törvénye előírta: egy pár gerlicét vagy két galambfiókát”. (Lk 2,23)
Jeruzsálemben találkoztak Simeonnal, aki a Szentlélektől értesült, hogy addig nem hal meg, amíg nem találkozik Jézussal. A templomban a karjába vette a kisdedet, és így szólt: „Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül népednek, Izraelnek.” (Lk 2,29–32) A szentelt gyertya már az ókeresztény korban Krisztus jelképe volt, a viasz Jézus emberi természetére, a világosság pedig istenségére emlékeztet.
Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában olvashatjuk, hogy a szentelt gyertya egyike a legrégibb szentelményeknek. A Pray-kódex nyomán leírja, hogy a középkorban ezen a napon először a tüzet áldották meg, majd ennél a szentelt tűznél gyújtották meg a gyertyákat. Gyertyaszentelő Boldogasszony napjának miséjén a pap megszenteli a hívők gyertyáit, a szentelt, égő gyertyákkal szokás volt körmeneteket járni.
Dömötör Tekla Magyar néprajzában olvashatjuk, hogy a paraszti társadalomban a szentelt gyertya a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az embereket. Az újszülött mellett világított a keresztelőig, mert elődeink hittek abban, hogy védelme nélkül a gyermeket kicserélnék a gonosz szellemek.
A megszentelt gyertyát vitte magával a fiatal anya az egyházkelő vagy asszonyavatás szertartására.
E szokás szerint a gyermekágy végén az ifjú anya asszonybarátnőivel, a csecsemő keresztanyjával és a bábával templomba vitte a gyermeket. A szertartás során az édesanya egyházi áldásban részesült, gyermekével Szűz Mária oltalmába ajánlották, de a rítus jelezte a gyermekágyas időszak végét is. A csecsemő innentől kezdve a bölcsőjében aludt, az anya feloldást kapott a gyermekágy idején érvényes tilalmak alól. A szertartás napján otthon a családtagok a Boldogasszony poharával ittak áldomást.
Szentelt gyertya égett a nagybeteg mellett a gyógyulásért, de a haldokló kezébe is azt helyezték, „hogy annak fényénél múljon ki a világból”. Bálint Sándornál olvashatjuk, hogy a szentelt gyertya fénye mutatta a haldoklónak a mennyei utat, füstje pedig elűzte, távol tartotta a lélektől a gonoszt.
Elődeink a megszent gyertyának különleges erőt tulajdonítottak.
A gyertyaszentelőről hazatérve nagy gonddal helyezték el, a sublótban, ládafiában tartották, vagy szalaggal átkötve a falra, a szentképre akasztották. Szokás volt, hogy a szentelt gyertya egy kis darabját a kisgyerek nyelve alá tették, hogy hamarabb tanuljon meg beszélni, a gyertyát a nyakába kötötték, hogy óvja az egészségét. A gyertyaszentelésre sok helyütt szalagokat is vittek, hogy azokat is érje az áldás, majd a gyerekek hajába, nyakára, kezébe kötötték.
Hitték, hogy ha a gyertyát meggyújtják, védelmet nyújt az égzengés, villámlás és jégeső ellen, sőt, be is falazták az épülő házba, hogy óvjon a vihartól. A gyertyából egy csipetnyit a kilincsre tettek, hogy mindig békesség legyen a háznál, egy darabot beleolvasztottak a mécsesbe, amivel az istállóban világítottak, hogy az állatok is biztonságban legyenek. A tehén ellésekor a szentelt gyertyát is kivitték az istállóba, a borjú nyakába pedig szentelt szalagot kötöttek.
A gyertyával megveregették a gyümölcsfákat is, hogy szépen teremjenek. A gyertyát a viaszon keresztül a mézhez is kapcsolták, úgy vélték, ha szenteléskor nem alszik el a gyertya, akkor jó méztermés lesz, és a kaptárokat is végigsöpörték vele a bőséges méztermés érdekében.
A naphoz kapcsolódó időjárás- és termésjósló hiedelmek közül a legismertebb szerint, ha a medve előbújik a barlangjából, és a napsütésben meglátja az árnyékát, akkor visszatér, és még negyven napig folytatja a téli álmát, mert addig tart még a hideg. E jóslás alapja, hogy ha február 2-án jó idő van, akkor későn tavaszodik, ha azonban esik a hó, fúj a szél, már nem tart sokáig a tél.
Kiemelt fotó: Pixabay
