Noha nincs közvetlen összefüggés, a rendszerváltás óta lényegében eltűntek a magyar családi és ifjúsági filmek, és bár azóta volt néhány olyan felemás próbálkozás, mint A kőmajmok háza vagy a Sherlock Holmes nevében, illetve ezt a műfajt próbálta feléleszteni Dobó Kata is az El a kezekkel a papámtól! című fantasy-musicaljével, utóbbi talán többet ártott, mint használt az ügy szempontjából. Viszont érdekes módon hasonló alapszituációra épül a Véletlenül írtam egy könyvet is, hiszen ebben is egy serdülő kislány a főszereplő, aki elveszti az édesanyját, és nem nézi túl jó szemmel, hogy az apja ismerkedni próbál.
A holland Annet Huizing ifjúsági bestsellerének adaptációja azonban nem egy mesevilágban játszódik, hanem a jelenkorban, és nem egy gonosz mostoha próbál a család életébe beférkőzni, hanem egy szerethető asszony, és a problémák is egész másból adódnak. A gyermek arról álmodik, hogy majd híres írónő lesz, de a korabeli kislányok nem túl izgalmas mindennapjait élve nem sok érdekfeszítő témája akad. Amikor azonban összebarátkozik a szomszédban lakó idős szerzőnővel, az asszony a szárnyai alá veszi.
És olyan tanácsokat ad neki, hogy egy regény esetében nélkülözhetetlenek a konfliktusok, miként a nyitva hagyott epizódvégek is a feszültség fenntartása érdekében, ezeket az intelmeket azonban sajnos éppen a forgatókönyvírók nem fogadták meg. Bár akad néhány összezörrenés vagy érzelmi felcsattanás a filmben, a dráma szinte teljes mértékben hiányzik, többnyire súlytalanság lengi körbe a történetet.
Pedig lenne bőséggel mélyebb téma, amit jobban is kibonthatnának. Eleve a korai kamaszkor akkor sem egyszerű időszak, ha valaki felhőtlen, traumáktól mentes családban él, hát még, ha egy gyerek korán elvesztette az édesanyját, és emlékei sincsenek róla, ráadásul – akármilyen rokonszenves is, mégiscsak – idegen nő készül belépni az életébe az apja oldalán.
Ezeket a húrokat néha kifejezetten érzelmesen pendíti meg a film, legtöbbször mégsem éri el az emocionális hatást, mert a vibráló, játékos elbeszélésmód és a vizuális poénok szemmel láthatólag jobban érdekelték az alkotókat, mint a tartalmi mélység, ennek következtében pedig sokkal több időnk marad a logikátlanságokon törni a fejünket.
Jól érezhető például, hogy holland alapanyagból készült, hiszen noha az apa animációs filmrendezőként tevékenykedik, egy pofás családi házban lakik a gyerekeivel valószínűleg a pesti agglomerációban, egyedül tartja el a családját, és még nyaralni is eljárnak. Persze mindezt kimagyarázhatnánk azzal, hogy talán szép kis örökség ütötte a markát, azt azonban már nehéz megokolni, miként lehetséges, hogy a gyermekei még csak fényképen sem látták az anyjukat. Nem a múlt század első évtizedeiben járunk, a film most játszódik, és bár az anya nyolc évvel korábban halt meg, azaz uszkve tíz évvel a okostelefonok és a szociális média berobbanása után, mégsem lóg egy fotó sem a falon. Ez a nonszensz alapszituáció pedig a legfőbb drámai motívumot kezdi ki, nem elég, hogy a kislánynak női mintakép nélkül kell felnőnie, fotót sem látott az anyjáról, az anya egykori gimijébe kell belógnia ahhoz, hogy egyáltalán megnézze, hogyan is festett az arca.
Ha a cselekményt átültették volna a nyolcvanas évekbe, akkor túlléptünk volna mindezen, de nyilván fontos alkotói szándék volt a Z generáció legifjabb, de még inkább az alfa generáció tagjainak a megszólítása, így a kölykök mobilon csetelgetnek, a kedvenc daluk pedig a Bagossy Brotherstől az Olyan ő című sláger, még a kislány szívéért epekedő osztálytársa is oda van érte – noha szintén nehezen elképzelhető, hogy egy kamaszodó srác ilyen kedves pop-rockot hallgasson, és nem valami éppen divatos rappert, de ez már tényleg szőrszálhasogatás.
Minden hibája ellenére is alapvetően profi munkáról beszélhetünk: a kiállítása míves, a vizuális gegek jópofák, a poénok sokszor ülnek, a karakterek szerethetők, ha nem is túl eredetiek. A kislányt alakító, filmen először látható Demeter Villő hibátlan választás, valószínűleg egy hollywoodi kasztingon is átment volna, olyannyira vagány és élettel teli az alakítása, és a gyerekszínészek között az öccsét játszó Hárs Bonca és az iskolai szerelmét megformáló Kövécs Barnabás szintén ügyes; az idősebb generációból pedig Mátray László, Lovas Rozi, Tenki Réka, Rujder Vivien, Zsurzs Kati vagy Mucsi Zoltán a kisebb-nagyobb szerepekeit kisujjból hozzák.
És a rendezés is magabiztos és lendületes, így könnyen lecsúszik a másfél órás játékidő, akár egy shake egy mekis hamburger mellé, ezért ha a (szellemi) tápanyagtartalma nem is sokkal több, legalább könnyed és kellemes élményt nyújt.
Kiemelt kép: Véletlenül írtam egy könyvet. Forrás: JUNO11 Pictures
