Martha’s Vineyard egy sziget Massachusetts állam partjai mentén. Elsősorban nyaralóhely, alig tizenötezer állandó lakossal, eredetileg a vampanoag nevű indián törzs területe volt. Nyaralóhely, bár elég hideg arrafelé az Atlanti-óceán még a nyári hónapokban is.
Márai Sándor ír többször a naplóiban az óceánban való fürdőzéseiről. Kimetrózott és kibuszozott a nevelt fiával valahová a Long Islandre, ahol már nyílt óceán van, nem pedig öblök és lagúnák. A nyílt óceán nyers erejére vágyott, a nyers szagára, a hullámok elementáris erejére. Azt írja, az óceán hűvöse úgy átjárta a testét, hogy még órákkal később is érezte, amikor már Manhattan forró aszfaltján bandukolt komor gondolataiba merülve.
Ezt ismerem, ha nem is az óceánból, hanem a Dunából. Amikor a Duna hűvöse marad meg bennem sokáig. Gyakran megesett velem, hogy úszás után a fővárosba kellett vonatoznom, és még a Nyugati pályaudvaron is éreztem ezt a hűvösséget a testemben. Soha nem úsztam az Atlanti-óceánban, csak a kezemet merítettem bele Coney Islandben. November volt, csepegett az eső, kevesen kószáltak a parton. Az ott még nem a nyílt óceán, de majdnem. Alig három napot töltöttem New Yorkban, de ebből egy napot arra szántam, hogy Coney Islandbe menjek.
Többen mondták később, hogy elment az eszem, mennyi mindent megnézhettem volna a városban, erre az óceánt bámulom. De engem az a „mennyi minden” nem érdekelt, illetve amit láttam belőlük, az elég is volt.
Ha elutazom valahová, és onnan elérhető távolságban, mondjuk száz kilométeren belül van tengerpart, akkor mindig kénytelen vagyok felkeresni. Kénytelen vagyok, mert olyan ez, mintha egy rögeszme lenne, egy minden logikát nélkülöző döntés. Mi néznivaló van a tengeren, az óceánon? Pláne ősszel. Mit nézek az Északi-tengeren októberben vagy az Atlanti-óceánon novemberben? Mifelénk, a kontinens belsejében sokan úgy gondolják, hogy a tenger turistalátványosság. Vagy inkább egy jókora strand. És ha ez így van, akkor nyáron ér valamit az egész, a fennmaradó másik három évszakban teljesen érdektelen. Érdektelen desztináció.
Azt nem tudnám megmondani, mit nézek a tengeren. A tengeri tér egyszerűen lenyűgöz.
Nem várok tőle semmit, nincsenek terveim vele. Majdnem olyan, mintha nem érdekelne, mintha egy vékonyka peremen egyensúlyoznék a közöny és az elragadtatottság határán. Elragadtatottsággal átjárt közöny, közönnyel átjárt elragadtatottság. Ez az optimális tengeri tudatállapotom.
Azt is írja Márai – igaz, a Csendes-óceánról –, hogy ott megtapasztalta a „gravitáció csendjét”. Ez pontos, erről van szó, ezért megyek én is efféle helyekre, a gravitáció csendje miatt. A gravitáció csendje nem akusztikus tünemény, hanem térélmény. Mintha a világegyetem szerkezete tárná fel ilyenkor önmagát. És e szerkezet mélyén nem érzékelünk mást, csak a gravitáció csendjét, ami még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy „odakint” nincs is gravitáció. A gravitációhoz test kell, anyag kell. Anyagi mivoltomban kaphassak ízelítőt abból a csendből és térből, ami az anyagon túl vár. Ez tényleg szinte rögeszmés vágyakozás, ami jócskán felülírja az úgynevezett turistalátványosságokat.
Elbámészkodtam Coney Islandben, útitársam már végtelenül unta magát, de nem hagyott ott, nem akart egyedül visszametrózni a városba. Ha unja, hát unja, úgyis az unalom a kapuja az efféle élményeknek. Mert amire vágyom, az túl van az unalmon, az unalmon át vezet az út, nem lehet megúszni. Talán ő is átunatkozza magát a gravitáció csendjébe. De szemmel láthatóan nem sikerült neki, mert egy idő után nyaggatni kezdett, hogy induljunk már vissza. A Paul’s Daughter nevű parti büfében ittunk egy kávét. Asztalunkon egy seregély üldögélt, kitartóan figyelte, ahogy rágyújtok.
De hogy jön ide a Martha’s Vineyard nevű sziget? Soha nem jártam ott, New Yorkból Zürichbe tartva láttam a térképen a nevét, alig negyedórával a felszállás után. A térképen egy miniatűr repülő mozgott lassan egy pontokból álló vonal mentén. Rémlik, mintha egy hang be is mondta volna, hogy a gép most Martha’s Vineyard fölött jár. Márta szőlőhegye, ezek szerint így hívják ezt a szigetet. Angolul azért jobban hangzik. Később néztem képeket a szigetről. A középosztály paradicsoma, színes faházak, ápolt gyep, kissé zord partok, elvégre ezek már északi vizek. De hiába leskelődtem kifelé a gép ablakán, csak felhőket láttam, egybefüggő felhőzetet a látóhatár pereméig. Ez egész úton így is maradt, pedig tiszta időben még Grönland partjait is megpillanthattam volna. Mintha hét órán keresztül egy helyben lebegnénk, amit az utasok egy része szemmel láthatóan nehezen viselt. Főleg a gyerekek. Az utazásról ilyenkor lefoszlik minden sztereotípia, marad a tétlenség, és igen, az unalom. Kétszáz ember bezárva egy nyolcszáz kilométer per órás sebességgel repülő fémhengerbe tízezer méter magasan az óceán fölött, miközben úgy tűnik, mintha odakint nem változna semmi.
Ez a Martha’s Vineyard nem hagyott nyugodni, a név nem hagyott békén, fogalmam sem volt, miért. Önkéntelenül elképzeltem a szigetet anélkül, hogy bármit is tudtam volna róla. Láttam egy világítótornyot, aminek a tövében egy viharvert kőház állt, a ház körül veteményeskert, ruhák száradtak az öreg tölgyfák közé kifeszített kötélen. A világítótoronyban tíz másodpercenként felvillant az erős reflektor, amely éjszakánként messze kivetítette a sugarát a nyílt vizekre. Az öreg kőházban éltem a feleségemmel (aki nem a valóságos feleségem volt) és a gyerekeimmel (akik nem a valóságos gyerekeim voltak). Hirtelen emelkedtek ki ezek az arcok valahonnan, később még sokáig emlékeztem rájuk, de ma már nem tudnám felidézni egyiket sem.
Leéltem ott egy életet velük együtt, láttam őket megöregedni, de meghalni már nem, mert mire eljutott volna oda ez az egész, a gép leszállt Zürichben.
Kora reggel volt, talán hat lehetett. A repülőtér várója kongott az ürességtől, csak egy alakot láttam üldögélni a terem közepén, körülötte bőröndök és gitárok. Már messziről ismerős volt a göndör üstöke, és amikor elsétáltam előtte, bizonyossá vált, hogy ő bizony Pat Metheny, a kortárs jazz egyik legnagyobb alakja. Ott ült magában, nyilván épp útban egy következő koncert helyszínére. Eszembe jutott, mennyit hallgattam már életemben a lemezeit. És hogy ezt meg is mondom neki. Persze nem mondtam meg. Ahogy rám nézett, biccentett egyet, elvégre az én hátamon is gitár volt. Összefutnak a kollégák hajnali reptereken. Még a Martha’s Vineyardon eltöltött életem képeivel volt tele a fejem, azt sem tudtam igazán, hol vagyok. A váróterem óriási üvegtábláin át láttam az Alpok vonulatait, a hófödte gerincek mintha lángoltak volna a felkelő nap fényében. Vagy a világítótorony fénye volt az, már nem is tudom.
Kiemelt kép: Martha’s Vineyard a levegőből az amerikai védelmi minisztérium felvételén. Forrás: Wikimédia
