A települések központjában álló kisebb és nagyobb templomok a szakrális építészet főszereplői, mindenki ismeri és becsüli őket. Mellettük azonban sok száz kápolna is meghúzódik a közfigyelem árnyékában, újra- és újrafelfedezésre várva. Közülük az egyik legszebb Tiszanána Szent Józsefnek címezett temetőkápolnája.
Ez is elválaszthatatlanul Európa: a bennünk motoszkáló ambíció, hogy egyszer valamikor valahol templomot építsünk. Vagy legalább részese, szemtanúja legyünk egy építésnek. Hiszen a keresztény templom a mi európaiságunknak a leglényegéből való. Szó sincs arról, hogy bárhol másutt, lakásban, a szabadban, erdőn-mezőn ne lehetne imádkozni.
Templomra nem az Istennek van szüksége, hanem nekünk, hogy odabent a jobbik énünket újra és újra megtaláljuk.
Időről időre akadnak olyanok is, akik ezt az ambíciót valóra váltják. Mint például a tiszanánai nemes Balla fivérek, János és Ferenc, akik 1894-ben úgy határoztak, hogy a harmadik testvérük, a Nánán négy évtizedig plébánosként szolgáló József emlékére kápolnát emelnek a község temetőjében. Az egri érsektől elnyert engedély birtokában egyetlen év alatt, 1895-ben fel is épült a hat méter széles, tizenöt méter hosszú istenháza, amelynek tornya húsz méter magasba nyúlik. A templom alatti kripta az építtető család nyughelye.
Amikor elkészült, a kívülről is szép, nemes arányú épület belül korának egyik legszebb kápolnája lehetett. A 19. század végének uralkodó stílusirányzata, a historizmus jegyében kapta meg a belső díszítését, színes üvegablakai Róth Miksa budapesti műhelyében készültek, a kazettás mennyezet késő reneszánsz erdélyi templomokat idéz, az aranycsillagokkal ékes szentély kékje mintha a mennyországot példázná. Ez az egykorvolt millennium ragyogása, amely elhatott idáig, az akkor közel ötezer lelket számláló alföldi településig.
Fotógalériánk:
Az idő, a természet és az emberi mohóság azonban megviselte ezt az építészeti remekművet. A fagy kikezdte a homlokzat dísztégláit, a korábban magas talajvíz miatt a falak megsüllyedtek, a szentély boltozatán repedések jelentek meg. A legnagyobb pusztítást mégsem ez, hanem az emberek okozták. A 2000-es évek elején ismeretlen tettesek kifosztották a kápolnát, elvitték az üvegablakokat, az oltárképet, a bronz kandelábereket, a kelyheket. Nagy szerencse, hogy a pécsi Angster-műhelyben készült orgona megmaradt, az ónsípokkal a betörők nem törődtek. Ez a nemtörődömség arra utal, hogy nem alkalmi tolvajok lehettek, fölmérhették előtte a helyszínt, megrendelésre dolgozhattak. Az értékeknek mindenesetre nyomuk veszett.
A lényegen azonban a bűnözők nem tudtak változtatni. A ma is misézőhelyként működő kápolna a súlyos veszteségek ellenére is őrzi egykori varázsát. A belépőt megkopottságában is megragadja a látvány. Az ember megpróbálja átérezni az elmúlt százharminc év rengeteg örömét és bánatát, és az jut az eszébe:
boldogok a templomépítők, akiknek megadatik, hogy istenházát emeljenek a közösségüknek.
