Kora tizenéves voltam, amikor megjelent a Beatles Abbey Road című lemeze, amely egy mindent áttörő, egyedülálló forradalmat hozott a könnyűzenében. Az album minden egyes tételét külön-külön is kiemelhetném, de leginkább talán az Oh! Darling című dal ragadott magával. Olyan érzelmi kitörések jellemzik, amellyel még nem találkozhattunk korábban soha: ma már divatosnak és mindennaposnak számít az a fajta direkten rekedtes énekeshang, ami ennek a számnak a közepén megszólal, és ezzel a részlettel az alapvetően lassú, érzelmes, szerelmes bluesos dallamú szerzemény hirtelen egy hihetetlen tartást és energiát nyer. Nem sokkal a megjelenés után a baráti köröm által, külföldről szereztem be a korongot, azóta is őrzöm azt a példányt, amelyet akkoriban rongyosra hallgattam. Reggel feltettem és estig vagy ezerszer lejátszottam, figyeltem közben a hangszerelést, a stúdiómegoldásokat, a háttérvokál becsúszását, az éneket kísérő támasztásokat, és minden olyan precízen állt össze, mintha egy mérnök gondosan megtervezte volna – annál félelmetesebb, hogy közben teljesen ösztönösen születtek ezek a szerzemények, természetes módon áramlottak belőlük. Ötéves korom óta zongorázom, azonban tinédzserként ez a korong jelentette a végső lökést a zenei karrier felé, Paul McCartney és John Lennon párosa megállíthatatlan lendületet adott – és nyomást is gyakorolt rám, hiszen feladta a leckét, megmutatták, hogy ilyen minőségben kell megközelíteni a pop- és rockzenét, nem szabad alább adni.
Az Abbey Road 1969-ben jelent meg, ez volt a tizenkettedik albumuk, önmagában döbbenetes, hogy relatív rövid időn belül ilyen terjedelmes és gazdag életpályát tudhattak magukénak, ezt se előttük, se utánuk nem ismételte meg senki. És ezt követően
a hetvenes évek elején elkezdett betörni a rockzene az országba, amit akkoriban természetesen próbáltak minden eszközzel elnyomni, a rádióban is a tánczenére koncentráltak, nehogy túlzottan felizgassa az embereket a torzított gitár energiája, de minden politikai erőfeszítés hiábavalónak bizonyult, ezt a folyamatot nem lehetett megállítani.
Már csupán az forradalminak számított itthon, ha egy zenekar kirakott egy csöves Marshall erősítőt a színpadra, sokan nem is az adott együttes miatt látogattak koncertre, hanem hogy megcsodálják a nyugati technikát, lássanak például egy Gibson gitárt, mert akkoriban ez már a kapitalizmus betörését szimbolizálta – a nyolcvanas évek közepéig, miként külföldön, úgy itthon sem lankadt a hisztéria a rockzene iránt.
Visszatérve az Oh! Darlingra: az egész dal lélektana és előadásmódja olyan, hogy mindenkit képes megérinteni – márpedig, ha sikerül elérni a teljes érzelmi katarzist, akkor a zenész elérte célját. Korábban nagyon szerettem mások mellett például az Illés együttest, aztán amikor találkoztam a Beatlesszel, felkaptam a fejem, hogy mi ez, ilyesmit még nem hallottam korábban. Onnantól elkezdtem követni a nemzetközi rockzenét, megszerettem az Uriah Heepet, a Deep Purple-t, de hallgattam például a Yest is, és számos olyan progresszív bandát, amelyek esetében kifejezetten az elképesztő zenei technika dominált. És érdekes belegondolni abba is, hogy ha a Rolling Stoneshoz hasonlóan szerencsésebben alakul a sorsuk és nem gyilkolják meg John Lennont, illetve George Harrison is élne, és változatlan felállásban aktívan zenélnének, vajon ma hol tartanának. De az is lehet, hogy a küldetésük addig a néhány esztendőig tartott, és a világnak tovább kellett fejlődnie, a startgombot azonban megnyomták, és nélkülük talán nem jutottunk volna sehová. Azt már 1969-ben éreztük mindenesetre, hogy iránymutató jelenségről van szó – nem egy időszak lezárásáról, hanem egy új korszak kezdetéről.
Paul McCartneyt volt szerencsém élőben látni, és egyszerűen árad belőle a zsenialitás, olyan ember, aki érzelmi vihart képes kavarni maga körül; örömöt és bánatot egyaránt. Ő a nagybetűs, igazi előadó, erre pedig születni kell. Lehet természetesen tanulni tőle, például lenyűgöző a szerénysége, a koncertjein mindig hálás köszönetet mond a technikusainak, akik valóban hihetetlenül profi munkát végeznek minden este, bár az is igaz, hogy ha egy zongorával vagy egy szál akusztikus gitárral leültetnénk egy lámpa mellé, valószínűleg akkor is hasonló hatást érne el. Magam a könnyedségét és a lazaságát igyekeztem ellesni tőle, illetve az igényt, hogy az én dalaim is tartalmazzanak mondanivalót, érvényes történeteket meséljek el, amelyek megérintik a hallgatót. De az egyénisége leutánozhatatlan.
Miként nemzetközileg, úgy nálunk is minden zenésznek és zenerajongónak dilemmát okoz a kérdés, hogy a Rolling Stonest vagy a Beatlest szereti-e jobban. Előbbi keményebb, zúzósabb zenét játszott. Ezzel szemben a Beatles melodikusabb, simulékonyabb, közérthetőbb, jobban hangszerelt dalokat szerzett, és mivel a magyarokra inkább a finom lelkület jellemző, talán ennek köszönhető, hogy itthon talán picivel többen rajonganak értük. Tartalmilag mindenesetre a kevesebb néha több: olyan egyszerűen tudták megfogalmazni az élet lényegét, ahogyan azóta senki.
Kiemelt kép: Zeffer András „Zefi”. Forrás: Facebook
