A budapesti Andrássy útnak a Hősök tere felőli végén, a Bajza utca és a Dózsa György út között, tágas kertek ölelésében gyönyörű villák sorakoznak. A 20. század első felében itt éltek a város legtekintélyesebb nagyvállalkozói. Ha akkor készült volna lista a száz leggazdagabb magyarról, közülük sokaknak ide esett volna a lakcíme, esetleg a szomszédos Lendvay, Rippl-Rónai vagy Délibáb utcára. A 21. századból visszatekintve valóságos Atlantisznak tűnik a 20. század első felében élt magyar zsidó iparbáróknak ez az egykor élettel teli, mára nyomtalanul elsüllyedt világa, akik közül az emlékezet leginkább az egymással rokonsági kapcsolatokkal sűrűn átszőtt Goldberger, Weiss, Chorin és Kornfeld családok emlékét őrizte meg.

Ennek az Atlantisznak volt 1944-ig lakója Weiss Manfréd unokája, Kornfeld Móric leánya, Kornfeld Hanna is. A kötet elsősorban az ő és a régi katolikus nagypolgári családból származó diplomata férje, Szegedy-Maszák Aladár megismerkedésének, házasságának és amerikai emigrációjának történetét beszéli el. Az apropót a kötet megírására egy különös véletlen szolgáltatta. A még Budapestről emigrált és az otthoni szokásokat megejtő kitartással őrző generáció kihalása után az utódok a család washingtoni házának eladására szánták magukat, és a hagyaték átnézése során kerültek elő a levelek, amelyeket Hanna és Aladár írtak egymásnak az udvarlás alatt, majd pedig a hosszú elszakítottság idején.

Kornfeld Hanna leánya, Szegedy-Maszák Marianne, a már Amerikában született és amerikaivá vált rutinos újságíró elmélyült kutatómunkával, a szétszóródott család tagjaival készített interjúk segítségével elsőrangúan rajzolja föl azt a széles történelmi hátteret, amelyben e levelek elhelyezhetők. A Csókolom a kezét című kötetben, amelyet a szerző eredetileg az amerikai közönségnek írt, minden tény igazolt, a mű, noha szűk értelemben családtörténeti emlékezés, tágabban véve történelmi regényként is felfogható, olyan lenyűgöző alakokkal, mint báró Kornfeld Móric, az emigrációban is „mindig jól vasalt három részes öltönyben és kamásniban – ez utóbbi ruhadarabtól semmi áron nem vált volna meg”, a felesége, Kornfeld báróné, „valaha Budapest-szerte híres szépség, és még öregen is királynői jelenség”, Kornfeld Mária, „Puppa”, a klasszikus műveltségű laborasszisztens, és persze Szegedy-Maszák Aladár, „aki még hatvanas éveiben is olyan jóképű volt, mint egy filmsztár”.

A megtalált levelek által felidézett történet 1940-ben, a két főszereplő megismerkedésével kezdődik, majd e kapcsolat kiteljesedésével folytatódik. A Kornfeld család tagjai a hatalmas vagyonnak köszönhetően tulajdonképpen védettségben éltek, a férfiak a legmagasabb körökkel tartottak kapcsolatot, a család iregi kastélyában korábban a korszak több miniszterelnöke is megfordult. A háború és a kibontakozó zsidóellenesség kettős nyomása azonban már éreztette a hatását, és ez az idő előrehaladtával egyre jobban fokozódott. Ebben az ellentmondásokkal teli helyzetben bontakozott ki Mária és a német törekvésekkel az első perctől ellenszenvező Aladár szerelme.

A történelmi kontextust még nekünk, itt élőknek sem mindig könnyű megérteni, a valóság ugyanis gyakran hihetetlenebb, mint a képzelet. Ebben a történetben a háború végén, 1944-ben nem a zsidó Kornfeld Máriát hurcolják el a dachaui koncentrációs táborba, hanem – a kor szóhasználatával – őskeresztény férjét, a németek ellen ekkor már aktívan szervezkedő Aladárt. A Kornfeld családtagjai ugyanis – több hasonló iparmágnás családdal együtt – teljes vagyonukért cserébe lehetőséget kaptak arra, hogy elhagyják az országot. A kötet nagy erénye, hogy a történészek által egyébként jól feldolgozott eseményeket belső szemszögből világítja meg.

A háború után a Kornfeld család számára nem volt visszaút a régi életbe, Szegedy-Maszák Aladár előtt azonban új élet lehetősége nyílt meg, a demokratikus kormány az Egyesült Államokba akkreditált nagykövetté nevezte ki. A kommunista hatalomátvétel után azonban tarthatatlanná vált a helyzete, lemondott, emigrációba kényszerült, és ahogy leánya, a szerző fogalmaz, élete utolsó éveit „depressziós, legyőzött, gyökértelen magyar emigránsként” élte le. A Kornfeld, Weiss és Chorin családok egykor lenyűgöző Andrássy úti Atlantisza a rajta élőkkel együtt végleg elsüllyedt. A Csókolom a kezét a múlt óceánjából a jelen partjára vetett palackpostaként ad hírt arról, hogy valaha volt ilyen is Budapesten.