Így értették félre a poroszos nevelést

Honnan ered és mit takar a poroszos okatatás kifejezés?

Neveléstörténeti és oktatói munkám során igyekszem eloszlatni a poroszos nevelést övező félreértéseket. A poroszosnak nevezett pedagógia elképesztően sok hasznot hajtott az egyetemes nevelésben. A 18. század végén a klasszikus görög–latin műveltségeszményt felelevenítő neohumanizmus keveredett az etikával. Ebben a társadalomtörténeti közegben jelent meg Johann Friedrich Herbart német pedagógus. Az utókor által sokat szidott herbartiánus pedagógia a praktikumból indult ki, de az általa felrajzolt neveléseszménynek szigorú, szilárd célja volt. Erkölcsi eszményeket akart megvalósítani a nevelésben, ezenfelül a pszichológiára támaszkodott, az akkoriban uralkodóvá váló asszociációs lélektanra a korábbi képességlélektannal szemben, amely a figyelem, az akarat és a gondolkodás hármasára épített. Az asszociációs lélektan a nevelésben azt jelentette, hogy igyekeztek fogalmakkal bebútorozni a gyermek memóriáját, a későbbiekben erre építették fel az új tudásanyagot egy asszociációs hálózatot kialakítva. Arra törekedtek, hogy egy növény megismerése, egy zenei hang megszólaltatása a gyermek lelkében, tudatában meglévő ideákat mozgassa meg, azokkal lépjen kapcsolatba. A Herbart-féle pedagógiában rendkívül fontos szerepet játszik a pedagógus személye. Egy tüzes, lelket megmozgató, szuggesztív erővel bíró, karizmatikus tanár óriási hatással tud lenni egy figyelmes osztályra. Bármilyen meglepő, de a Waldorf-pedagógia is erre épít a tanító személyén keresztül.

Mennyire volt jellemző a 18. században a frontális módszer?

A 18. és a 19. században Európa-szerte kötelezővé vált a népoktatás. Angliában a földesurak nyitottak iskolákat. Ez önmagában pozitív jelenség volt, és azzal járt, hogy egyre több gyermek áradt az elemi iskolákba. A cél az volt, hogy egy bizonyos minőségű oktatási anyagot, műveltséget közkinccsé tegyenek, de ez főként a munkaerőpiac érdekeit szolgálta, nem humanitárius célokat. Az angolok indiai gyarmatain például az úgynevezett monitormódszert alkalmazták a katonai iskolákban, így több száz gyermeket tudtak párhuzamosan oktatni. A tanár a katedrán állva egy tölcsér segítségével hangos parancsszavakkal vezényelt, illetve előadást tartott. Időről időre a segédtanítók, a tehetségesebb idősebb diákok – a monitorok – kihívták a diákokat a padsorok végére, és kisebb tábláknál kikérdezték őket. Még ez a módszer sem számított teljesen frontálisnak, tehát nem egyvalaki beszélt, mindenki más pedig hallgatott, hiszen alkalmazták a kis csoportos tudáselmélyítést és az individualizációt. A szigorúan megkövetelt csendet és a leckefelmondást sokszor ráfogják a herbarti pedagógiára is, de ezek inkább frázisok, mintsem a valóság. A poroszos oktatás sem jelentette az ülést és a hallgatást, a passzivitást, ahol a domináns tanító a katedráról rivall a hátratett kézzel ülő diákokra.

Milyen nézeteket vallott herbart a fegyelmezésről?

A nevelésnek három szakaszát különítette el: a kormányzást, az oktatást és a vezetést. Az első időszakban engedelmeskednie kellett a gyermeknek. Ez nem vakfegyelmet jelentett, hanem a fiatal diák érdekében kifejtett pedagógiai szigort, tehát nem szeretetlenségről beszélünk.

Emiatt bélyegezték meg később a poroszos oktatást?

A túlzsúfolt oktatásba bekerülő alkalmatlan pedagógusok tették szitokszóvá a poroszos módszert. Nem Herbart közvetlen tanítványai, hanem a későbbi tanárnemzedékek, amelyek névleg az ő pedagógiáját alkalmazták, valójában azonban félreértették. A 19. században tömegek kerültek be a népoktatásba. Magyarországon az 1868-as törvény erőltette a gyermekek iskolázását, hogy ne a földeken dolgoztassák őket. A hatás nem maradt el, az analfabetizmus visszaszorult, ám a megnövekedett igények miatt sok alkalmatlan ember is bekerült a tanítók közé.

Magyarországon mikor kezdett meghatározóvá Válni a herbartiánus oktatás?

Herbart 1841-es halála után terjedtek el a nézetei tanítványai révén, és nem annyira a népiskolákban, mint inkább a középiskolákban. Előbbi intézményekben Johann Heinrich Pestalozzi svájci tanító nézetei nyertek teret. Beszéd- és értelemgyakorlat – így szokták leírni a pedagógiáját röviden. Ez alatt a gyermekkel folytatott, tanár által vezetett beszélgetést kell érteni. Egyébként munkássága végén oda érkezett meg, ahová Herbart is: az alapvető fogalmakhoz, ő viszont mindezt a kisdedóvó intézetek, illetve az elemi iskolák gyermekeinek szintjén alkalmazta. A két pedagógiai módszertan tehát egy tőről fakad, és a tanár tudatos jelenlétére épít.

Létezett ekkoriban pedagógusképzés?

A 18. század végén terjedtek el hazánkban a normaiskolák, amelyek rendkívül gyakorlatias képzést nyújtottak néhány hónap alatt. Az első több évfolyamos magyar tannyelvű, katolikus tanítóképző intézetet 1828-ban hozta létre Pyrker János László érsek Egerben. Tehát létezett tanítóképzés, méghozzá magas színvonalú, azonban nem minden pedagógus ezen intézményekből került ki, a képesítés nélküliek jelentették a problémát. 1924-ben, Klebelsberg Kunó vallásés közoktatásügyi minisztersége alatt írták elő, hogy milyen képzettséggel kell rendelkezniük a középiskolákban tanító pedagógusoknak. A korábbi törvények elfogadták például a bölcsészvégzettséget vagy egyéb szakirányú képzettséget.

Az alulképzettség mellett mi okozhatott még problémát?

Már akkoriban is léteztek kiégett pedagógusok, még ha nem így nevezték is a jelenséget. Meglepő, de a 19. század végétől már foglalkoztak a témával az oktatásügyben, hiszen a kultuszminiszterek kitalálták, hogy külföldre utaztatják a középiskolai tanárokat, ösztöndíjakat kínálnak nekik, hogy tanuljanak nyelveket. Ennek folytatásaként a két világháború között Klebelsberg teremtette meg a magyar intézeteket az európai nagyvárosokban, például Rómában vagy Párizsban.

A herbartiánus módszer meddig számított meg határozónak hazánkban?

A második világháborút követő koalíciós időszakban rengeteg reformtervezet született, a lányokat is bevonták a kötelező oktatásba, igyekeztek áthidalni a társadalmi különbségeket, valamint vallási, ideológiai, világnézeti pluralizmust akartak kialakítani. 1948-ban, az iskolák államosítását követően visszarendeződött a struktúra, és visszatért a poroszos pedagógia, pontosabban egy félreértelmezett változata, a „vörösre festett herbartizmus”. A kommunista diktatúra időszakában a kötelező tanterv megvalósítása, valamint módszertani utasítások végrehajtása volt a cél, a tanár nem válogathatott. Ebbe a felfogásba keveredtek herbartiánus elemek, de nem a gyermek figyelmének lekötése, érdeklődésének felkeltése érdekében. Közben a reformpedagógia titokban próbált változtatni, de nyíltan nem tűrték meg. 1946-ban, a kommunista hatalomátvétel előtt így fogalmazták meg a nevelési célokat az új tantervben: „Az általános iskola célja, hogy a tanulót egységes, alapvető nemzeti műveltséghez juttassa, mindenirányú továbbnevelésre és önnevelésre képessé tegye és közösségi életünk tudatos tagjává nevelje.” Ezzel szemben a szocialista oktatás már célként tűzte ki, hogy „tanulóifjúságunkat Népköztársaságunk öntudatos, fegyelmezett állampolgáraivá, a dolgozó nép hűséges fiává, a szocializmus építőjévé nevelje”.

Miként hatottak az oktatás színvonalára a változások?

Az 1950-es évektől egyfajta kettősség jellemezte az iskolákat, elvárás szintjén megjelent az egyértelmű ideológiai nevelés. Amikor a tanfelügyelet órát látogatott, akkor a kommunista vezetés által elvárt lózungok elhangzottak, de amikor a tanár magára csukta az ajtót, akkor saját lelkiismerete szerint tanított. Ekkor még sokan dolgoztak olyanok a középiskolákban, akik az előző rendszerben kiváló képzésben részesültek, és hasonlóan próbálták meg átadni a tudásukat, mint előtte. Ahol korábban polgári iskolák működtek, ott maradtak kitűnő szakemberek, tehát nem változott sokat a színvonal. A problémákat az átképzések – angolés némettanárokat képeztek át orosznyelv-tanárrá –, valamint a nyolcosztályos általános iskola 1945-ös bevezetése hozta. A felső tagozati szaktanári rendszer eleinte nem működött megfelelően, mert nem volt elegendő számú képzett pedagógus.

A kommunista ideológiával átitatott oktatás hogyan viszonyult a herbartiánus elvekhez?

A központilag kijelölt tananyag, annak rugalmatlansága, az ellenőrzések, az ideológiai következtetések levonására való késztetés – ezek részben a poroszos oktatás félreértelmezéséből fakadtak. Építettek a múltra, alkalmazták – bár hibásan – annak módszereit, de ezt nem vallották be, hiszen a régi világot hivatalosan meghaladottnak tekintették. Erre épült rá a szovjet minták kritikátlan átvétele.

Említette, hogy a reformpedagógia sem tűnt el az időszakban.

A kommunizmus idejében búvópatakként voltak jelen az alternatív módszerek, egy-egy elkötelezett oktatónak köszönhetően tudtak hatást gyakorolni a közoktatásra. Bélaváry Burchard Erzsébet pedagógus – Maria Montessori közeli ismerőse – például az 1950-es években az oktatási minisztérium szakértői bizottságának tagja lett, így tudta becsempészni a Montessori-féle, vagyis a rousseau-i gyökerekre visszavezethető, cselekedtető pedagógia elveit az óvodapedagógia tantervébe. Ennek is köszönhető, hogy a magyar óvodák magas színvonalon működtek ebben az időszakban is.

Nyitóképen: Hermina út 23. Általános Iskola. Forrás: Fortepan / Kovács Márton Ernő