De miért karikás? Kvízjátékban is nehéz kérdés lenne. Egy apró tárgy az oka, az ostor nyelét és az ostorszíjat összekötő fémkarika. A karika megkönnyíti az ostor járását, jobban lehet irányítani tőle. Gyakran bőrből készül, az ostor pedig kizárólag természetes anyagból. A lényeg, hogy szabad mozgást biztosítva kösse össze a nyelet és a szíjat.
A karikás ostort a pásztorok, a gulyások és a csikósok használták és használják ma is, csupa olyan anyagból készült mindig is, ami a rendelkezésükre állt. A körülbelül negyvencentis nyelet például gyümölcsfából faragták, azt tartották, a szilvafa a legjobb hozzá. A nyelet a különböző tájegységeken eltérően díszítették, de díszítették, mert olyan volt ez a pusztán állatokat terelő férfiember számára, mint egy nemesi címer. Ám az új nyél díszítésével legalább fél évet vártak, mert előfordult, hogy elrepedt, és akkor kárba veszett volna az aprólékos munka.
A karikás ostor hangja nagyon erős, a csípéséről meg jobb nem is beszélni, és szó sincs róla, hogy az állatokat ütötték volna vele. Elég volt a cserdítés, és máris tudta a jószág, merre van előre.
Ez az első ember alkotta eszköz, amely átlépte a hangsebességet – a cserdítés hangja valójában hangrobbanás. A helyes használattal lehet kiváltani, ami nem is ördöngösség. A lényeg: az ostort vállból kell megforgatni a fej felett, a két-három méteres szíj így kellően felgyorsul. Fontos, hogy vízszintesen körözzön a fej felett. Amikor az alkarunk magunk elé ér, fordítsuk a csuklónkat az ég felé, és nyújtsuk meg a mozdulatot. Ahogy a bennfentesek mondják: biccentsünk egy kisebbet. Haladók egy körben kétszeri cserdítse is képesek.
Egy kis tudományos magyarázat a cserdítéshez: ennél a bizonyos megrántásnál hullámmozgás indul el az ostor szárán. Kifelé haladva a hullám mozgási energiája változatlan marad, így az ostor vékonyodásával arányosan a sebessége növekszik. Az ostor végére érve a hullám a szíj legvégén lévő sudárt (lásd lejjebb!) hangsebesség fölé gyorsítja, ekkor keletkezik a hangrobbanás. Nedvesebb időben a csattanás helyén kis párafelhő is látszik, ez a hangrobbanás közbeni légnyomásváltozás miatt csapódik ki.
A nyélről esett már szó, de térjünk ki a hajlékony részre is. Ennek tetején, a nyélhez közel található az úgynevezett ostorfej, a pillangózott rész, amit kis bőr háromszögek felhasználásával készítenek, és vastagabbá teszik a szíj elejét. Az ostor nem egyforma vastagságú, egy darabig szélesedik, aztán keskenyebbé válik. A fonott rész legvégén az elvékonyodó részt hívják csapónak, a „csúcsdísz” pedig a régen lószőrből, ma inkább rafiából készült sudár, ez adja a hangot.
A karikás ostor sok részből áll, és ezeknek tájegységenként más-más nevet adtak, de szinte mindenhol teleknek nevezték a nyélhez erősítő szíjkötést. Az ostor szíja készülhet 4, 6, 8, 10, 12, 16, vagy 24 szálból is, leggyakrabban az úgynevezett kígyóházi fonással, és a szíjhoz leginkább az állatok hasa alján lévő, finomabb bőrt szerették használni. Az ostor vastagabb részébe kenderkócot vagy -kötelet tettek, azt fonták körül a szíjakkal.
Ebből is látszik, hogy a karikás ostorhoz kellő tudás és szakértelem kellett, nemcsak a megszólaltatáshoz, az elkészítéséhez is. Mivel ilyen ostort csak magyarok lakta területen találtak, nem kétséges, hogy valódi hungarikum.