A paraszti hagyomány szerint Szent András napja, november 30. és szent Tamás napja, december 21. között kell sort keríteni a disznóvágásra. A disznóölés kora hajnalban kezdődött, és egész napos elfoglaltságot adott a családoknak. A paraszti háztartásban mindenkinek megvolt a saját feladata, a rokonok és szomszédok pedig örömmel segítettek a háziaknak, hiszen tudták, a szívességet viszonozni fogják. Az est disznótorral, evés-ivással, nótázással, muzsikaszóval, tánccal zárult, amelyről a vendégek kóstolóval megrakodva tértek haza.

A disznótorok alkalmat adtak elődeink számára a köszöntésre, alakoskodó játékok bemutatására. Kántálók – jellemzően fiatal fiúk és lányok – járták sorra a település házait, annak reményében, hogy valahova bebocsátást nyernek és kóstolót kapnak. A disznótoros házak ablaka előtt versikével kívántak áldást a háziaknak, de ha nem engedték be őket, akkor a mondókát átváltoztatták, és tetűt, bolhát kértek az ottlakókra. Ilyenkor a feldühödött háziak képesek voltak egy botot is utánuk hajítani, de a fiúk és lányok számítottak erre, és gyorsan elfutottak.

Szokás volt az is, hogy a kántálók bekormozták az arcukat, vagy maskarának, medvének, kéményseprőnek öltöztek, és mindenféle zajkeltő eszközzel, például régi, rossz fedővel vonultak fel. Ha beengedték őket a házba, szerencsét és vagyont kívántak a családnak, akik megkínálták őket. A maskarába öltözött kántálókkal a háziak alakoskodó játékokat játszottak, úgy téve, mintha nem tudnák kiket rejt az álruha. A cigánynak öltözött kántálóval jósoltattak, a medveruhásnak táncolnia kellett. Előszeretettel öltöztek be a fiúk menyasszonynak kukoricaháncs koszorúval, fátyollal, üres kosárral és főzőkanallál, a lányok pedig tréfás vőlegénynek üres demizsonnal.

A kántálók többágú nyársat vittek magukkal, amelyekre tréfás versikéket tartalmazó cédulákat tűztek. A háziak a cédulák helyére szúrták fel az ajándékba szánt hurkát, kolbászt, szalonnát és pogácsát. Szokás volt, hogy a nyársat egyszerűen csak benyújtották az ablakon, ez esetben viszont a kántálóknak számolniuk kellett azzal, hogy a tréfás kedvű háziak fűrészporral megtöltött hurkát szúrnak rá. A Magyar Tudományos Akadémia néprajzi kutatócsoportjának Magyar néprajz című köteteiben arról is olvashatunk, hogy a disznótori alakoskodók játékához hozzátartozott, hogy míg az egyik szóval tartotta a háziakat, addig a többiek csentek az ételekből.

A kötetekben érdekességeket olvashatunk a disznótartás mágiájával kapcsolatban is. Ezek közé a közösségi rítusok közé tartozott a Márton-napi és aprószentek napi vesszőhordás szokása, de a szaporításhoz, hizlalásához, rontástól való óvásához, sőt, magához a disznóöléshez is több, általánosan elterjedt mágikus cselekmény és tilalom fűződött. Például annak érdekében, hogy az újonnan vásárolt disznót megóvják a rontástól, a gazdasszony kötényén át vagy hátrafelé menet vezették a házhoz. A malacokat a szemmel veréstől is igyekeztek megóvni, ezért idegeneket nem engedtek a közelükbe, a disznóólra pedig olyan varázserejűnek tartott tárgyakat helyeztek, mint a seprű.

A hizlalást Egyed napján, szeptember 1-én kezdték, és olyan analógiás eljárásokkal próbálták serkenteni, minthogy nevetve szórták a kukoricát az ólba, hogy a disznó „széles” legyen. Az András- és Tamás-nap között tartott disznóölésekhez olyan hiedelmek kapcsolódtak, mint hogy a disznót megölésekor nem szabad sajnálni, mert nehezen döglik meg, felvágáskor nevetni kell, hogy vastag szalonnája legyen, a hús sózását pedig szótlanul kell végezni, nehogy férges legyen.

Kiemelt kép: Gyárfás Jenő: A tél öröme. Forrás: Wikimédia.