Az Óperencia a magyar népmesékben gyakran emlegetett táj. A mesekezdés – „Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr, volt egyszer egy…” – azt érzékelteti, hogy az adott történet valahol nagyon messze, a hétköznapi világ határain túl játszódik. Felmerül a kérdés: valójában merre is van a túl az Óperencián? Nincs általánosan elfogadott válasz rá, a szó eredete mindmáig vitatott.
Bárdosi Vilmos Magyar szólások, közmondások értelmező és fogalomköri szótára című munkájában a Czuczor–Fogarasi-szótár nyomán azt a magyarázatot adja, hogy az Óperencia játékos szóficamítás eredménye, vélhetően az Ober-Enns-ből „lett elcsavaritva”, „midőn ez még nagy távolságnak tartatott”. A Duna mellékfolyóját alkotó Enns folyón túli osztrák terület neve lehetett Ober-Enns, az Óperencia megfejtését azonban az nehezítette meg, hogy e terület közelében valójában nincs tenger – ahogy azt a Magyar néprajzi lexikonban is olvashatjuk.
De vajon kik és miért hitték azt, hogy ezen a tájon egy tenger is fekszik? Az osztrák hadseregben szolgáló magyar katonák a napóleoni háborúk korában Felső-Ausztriában állomásoztak, ami akkor a falujuk határát se nagyon elhagyó, egyszerű legények számára a világ végét jelentette. Létezik egy olyan feltevés is, mely szerint az itt állomásozó katonák számára a salzkammerguti tavak jelentették az Óperenciás-tengert.
Egy másik feltételezés szerint szó eredete a 10. századi kalandozások koráig vezethető vissza, amikor az Enns folyó területi és kulturális határt képzett a Duna völgyében. Az Ennsen mint a nyugati gyepűk határfolyóján túli terület idegen messzeségnek tűnt a magyarok számára. Egy elmélet szerint pedig az Óperencia az avarok révén került a magyar nyelvbe.
Egy újabb teória szerint a kifejezés nem Ennshez, hanem Bregenzhez kapcsolódik, és a 19. század végén ott állomásozó magyarok hozták haza az Óperencia és Bergengócia kifejezéseket.
Az elméletekben az a közös, hogy a világ végi képzelt tenger neve elődeink számára nemcsak a beláthatatlan távolságra utalt, hanem arra is, amit korábban még soha senki nem tapasztalt meg. Ez a mesék vonatkozásában nemcsak a történet helyszínére, de magára a cselekményre is utalt. Eszerint ha egy mese úgy kezdődött, hogy „hol volt, hol nem volt, még az az Óperenciás-tengeren is túl”, azzal azt jelezték előre, hogy olyan események következnek, amelyeket még senki sem tapasztalt meg, olyan fordulatok, amelyekre senki nem számít.
Ezt a váratlanságot, kiszámíthatatlanságot, valószínűtlenséget viszik tovább a következő kifejezések: „az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a tetűt s a bolhát rézpatkóba verték, hogy a súlyba s a fenébe meg ne botorkázzék”, „az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy kidűlt-bedűlt kemence, melynek egy csepp oldala sem volt, mégis annyi pogácsa megsült benne, hogy egy meztelen cigánypurdé a kebelében mind elvitte…”, amelyeket rendszerint tréfás mese követ.
Az Óperenciás-tenger mint hatalmas, beláthatatlan víztömeg azt a világképet is megidézi, amely szerint a szárazföldet „mindenünnen tenger veszi körül, nemcsak a szélein, de alattunk és felettünk is egyetlen összefüggő víztömeg van”.
Petőfi Sándor János vitéz című elbeszélő költeményében az Óperenciás-tenger a végtelenséget kitöltő térként jelenik meg, amely az ismert világ végét határolja és a semmibe vezet. János vitézt a hajnal egy magas hegy tetején éri, onnan tekint körbe, és ahogy felkel a nap, meglátja a végtelenbe vesző tengerhabokat, „Mik, ugy tetszett, mintha még szenderegnének, / Elfoglalva térét a végtelenségnek”. Az Óperenciás-tenger partján élő öreg halásztól kér segítséget az átkeléshez, ám ő figyelmezteti az ifjút, hogy ezen a hatalmas víztömegen még soha senki nem kelt át. „Az óperenciás tenger ez, tudod-e? / Azért semmi áron által nem vihetlek, / Se vége, se hossza ennek a tengernek.”
János ezt hallva még inkább át akar kelni, ebben az óriás siet segítségére, aki a vállára veszi a fiút. Három hét gyaloglással sem jutnak át a víztömegen, amikor egy szigetet fedeznek fel, ez „Tündérország; ott van a világnak vége, / A tenger azon túl tűnik semmiségbe”. Tündérországban nem érvényesek a megszokott szabályok és korlátok, nem múlik az idő, örökös tavasz és hajnal van, a szigeten található tó maga az élet vize, amely feltámasztja a halottakat. A történetben az Óperenciás-tenger nemcsak az ismert, de a hétköznapi világ határát is jelezte, rajta átkelve János eljutott az időtlenség, az örökkévalóság birodalmába.
Fotók: Wikimédia, János vitéz diafilm
