Az Elment a madárka kezdetű dalt választanám – mint a legtöbb népdalnak, így ennek sincsen címe. Közülük több is ezzel a sorral indul, ez egy moldvai változat és azért ezt választottam, mert a pályám legelején nagyon fontos szerepe volt: Rossa László zeneszerző, népzenekutató rábeszélt, hogy induljak el a Magyar Rádió első népdalversenyén, és bár eleinte nem éreztem affinitást, hogy jelentkezzek egy ilyen megmérettetésre, végül belevágtam. A műsorban elő kellett adni egy szabadon választott dalt, és emellett döntöttem, mert nagyon szerettem már akkor is. Megdicsértek… Jólesett. De igazán később vált fontossá az életemben ez a darab: a verseny után. Alig egy évvel később felkeresett Nikola Parov és elmondta, hogy a Magyar Állami Népi Együttesnek készül egy új, nagyszabású produkciója, a Naplegenda, aminek ő zeneszerzője és ennek keretében felkért, hogy énekeljek fel két dalt. Amikor végeztünk a stúdióban, még a kérésére felénekeltem neki három szabadon választott dallamot, és az egyik közülük az Elment a madárka volt, ami annyira tetszett neki, hogy be is vette a repertoárba – mindez tizenöt éve volt, azóta folyamatosan végigkíséri a pályámat ez a szerzemény az ő hangszerelésében. 

Ez a dal azóta más szerepet is betöltött az életemben: 

egyszer egy anyák napi televíziós műsorban kértek fel szereplésre és ezt adtam elő, mert tudtam, hogy édesanyám nagyon szereti. Egy másik alkalom egy temetés volt… Döbbenetes volt, hogy a dal szövegének szimbolikája is megváltozott egy teljesen új kontextustól. 

Van benne egyfajta elvágyódás, szabadságvágy, remény, másrészt ugyanígy kiérződik belőle a szomorúság és a bánat, az örökké elbúcsúzás valakitől, a reménytelen felismerés: nem fog visszajönni, akit annyira várunk – ebben az esetben ez az oldala jött ki élesebben. 

Az elmúlt tizenöt évben hangszerelésében nem változott a dal, bennem viszont átalakult: minél több azonos stílusú dallamot hallgat az ember, annál inkább mélyül a tudása és gazdagodik az elképzelése arról, hogy ugyanazt a művet hányféleképpen lehet megfogalmazni úgy, hogy a stílus rovására ne menjen. Németh Ferenc, akivel közösen énekelünk a Naplegendában, mindig észreveszi, ha kicsit másként énekelem, és rá is szokott kérdezni ennek miértjére, én pedig mindig mondom, hogy nem akarom megunni a dalt, egy népdalnak pont az a lényege, hogy ne mindig ugyanúgy szólaljon meg, akár óráról órára, hétről hétre változhat kicsit, a variálókészség, a hangokkal való játék szeretete mindig ott motoszkál az emberben – nyilván alapjaiban nem térhet el, de frazeológiájában, díszítésében igen. 

Legelőször egyébként a dalban a moldvai asszony, Hodorog Luca előadásmódja és a hangszíne ragadott meg, valami megfoghatatlan bensőségességet árasztott, aztán miután elkápráztatott a szépsége, és jobban elkezdtem figyelni a szövegre, beleszerettem a szimbolikájába is, nagyon könnyű azonosulni a szabadságra vágyó madárral, akinek nem kell a szép kalitka, sem a kényeztetés. A megzenésítést követően is az elvágyódás érzése volt számomra a dal legfontosabb aspektusa, már csupán azért is, mert nem tudtam függetleníteni magam a színpadi történésektől: ugyanis egy pár táncol mögöttem, a lány a madár, aki hol repülne, hol inkább maradna a szerelem édes rabságában… Amikor egy szerzemény bekerül egy adott darabba, akkor nem feltétlenül az én személyes gondolataim hangsúlyosak a dallal kapcsolatban, hanem egészében nyer értelmet. Nikola Parov megzenésítésében egy kifejezetten szomorú árnyalatot kapott a dal, érződik rajta, hogy megfogta annak furcsa hangulata, és a hangszerelés során ezt az érzékenységet ragadta meg benne: egyszerre vált melankolikussá, de megmaradt benne a szépség is. Nem pusztán az esztétikai szép megkomponálása volt a célja, ez egy sokkal mélyebbről jövő intuíció. Emellett pedig az alázat jellemzi a munkáját: figyelt arra, hogy ne legyen túlhangszerelve a mű, hanem a kíséret a népdalt szolgálja, hogy ne nőjön túl rajta a zene, hanem inkább erősítse azt.  

A dal szövege a következő: 

,,Elment e madárka s üres e kalicka
mind azt fuddogálja, hazajő tavaszra
s ha tavaszra nem bár, buzapiruláskor
s ha akkorra sem jő, tudd meg soha sem jő.
Madárkám, madárkám, csináltatok néked
gyémántból kalyickát, ezüstből padlócskát
s én es adok neked zsemlyecipót enned
zsemlyecipót enned, moskotárbort innyod.
Nem szoktam, nem szoktam kalyickába lakni
kalyickába lakni, padlócskán sétálni
moskotárbort inni, zsemlyecipót enni
hanem szoktam, hanem, ágról-ágra menni.
Ágrul-ágra menni famogurát enni
famogurát enni, s harmatvizet inni.”

Kiemelt kép: Herczku Ágnes (Fotó: Balázs Attila / MTI)