Ne féltsük a súlyos témáktól a gyerekeket! 

Olvastam, hogy hároméves korodig azt gondoltad, Emmának hívnak. Emlékszel arra, hogy ez a gondolat honnan jött?

Nem, és sokáig nem is emlékeztem rá, hogy kiválasztottam magamnak ezt a nevet, csak anyukám történeteiből tudtam, hogy rendszeresen Emmaként mutatkoztam be. Kamaszkoromban törtek elő a saját emlékeim. Később, amikor az Emma csöndjét írtam egy olyan kislányról, aki nehezen viseli a külvilág zajait, és kerestem a főszereplő nevét, a párom vetette fel: mi lenne, ha Emma lenne? Azonnal kapcsolódtam ehhez a névhez, így ért össze az emmaság, a történetben ugyanis önéletrajzi elemek is vannak, a főszereplő kislányt részben a gyerekkori énemről mintáztam.

Az Amikor mesélni kezdtek a fák című új könyved főhőse Alíz. Ennek a névnek is van története?

Igen, a könyv előzménye A százéves kislány című színházi előadás volt, amelyet Szegeden, a Kövér Béla Bábszínházban mutattak be. Ebbe a történetbe beleszőttem a nagyszüleim meséinek elemeit, amelyekből kettő – a második világháborús és a hatvanas évekbeli, Góliátról, a bálnáról szóló – történet a könyvben is megjelenik, hiszen ezek Szegeden és Budapesten ugyanúgy megtörténtek. Alíz A százéves kislány rendezőjének, Veres Andrásnak a lánya, akinek nagyon tetszett az előadás. Amikor az új mesekönyvem főszereplőjének kerestem nevet, az jutott eszembe, hogy Aliz talán örülne, ha a kislányt róla nevezném el.

A könyv a múlt század történelmét idézi fel, Alíz az időben visszautazva szépmamája, dédmamája, nagymamája és édesanyja egy-egy meghatározó életsemményének lesz a tanúja. Hogyan választottad ki ezeket a történeteket?

Alíz szépmamája, Francesca egy olasz mérnök lánya, aki a millenniumi világkiállításra érkezett édesapjával, és Budapesten találkozik egy fiatal vándorló cigányprímással, akivel egymásba szeretnek, és aki Alíz széppapája lesz. A szépszülők Budapesten találnak otthonra, és magyar családdá válnak. Ennek a történetnek az a személyes kapcsolódása, hogy édesapám sokat foglalkozik családfakutatással, és engem is érdekel, hogy honnan jöttünk. Az évszázadok során a mi családunkba sokféle népből érkeztek, és azt hiszem, ez minden magyar családra igaz. Ez fontos gondolat a könyvben, hiszen sokféle irányból jöttünk és találtunk otthonra itt, Budapesten. Én például szegediként érkeztem ebbe a városba, ami az otthonommá vált, az én gyerekeim pedig már budapestiek lesznek.

A nyolcvanas évek története egy május elseji aszfaltkréta-rajzversenyt mesél el. Van ilyen emléked?

Igen, ez saját élményből született. A nyolcvanas években voltam kisgyerek, amikor minden május elsején aszfaltrajzversenyt rendeztek. Elég jól rajzoltam, nagyon szerettem is, a szabályokat viszont annál kevésbé. Emlékszem arra, milyen rettenetes volt az a szabály, hogy nem lehet kimenni a vonalból. Nagyon mélyen belém égett, ahogy azt érzem, hogy krétával rajzolni az aszfaltra a létező legszabadabb dolog, és ha ezt korlátok közé akarják szorítani, az milyen rettenetes. Úgy éreztem, hogy ez a személyes motívum pontosan érzékelteti a nyolcvanas éveket.

A könyv alkalmat ad a családtagoknak a közös, fényképnézegetős, múltidéző családi beszélgetésekhez is, hiszen a gyerekek a személyes történeteken keresztül tudnak a legjobban kapcsolódni a történelmi korszakokhoz. Ez is célod volt vele?

Igen, szerencsés vagyok, mert nekem tényleg négy nagyszülőm volt, és hosszú időt tölthettem velük, sokáig éltek mindannyian, és sokat meséltek. Alapélményem gyerekkoromból, hogy beszélgetek a nagyszüleimmel, mesélnek, olvasnak nekem. A könyvvel szerettem volna ennek emléket állítani, mert nagyon fontos az idős emberek és a gyerekek kapcsolódása. Az is célom volt, hogy ezt a kötetet közösen lehessen olvasni, utána a családtagok beszélgethessenek, és felmerüljön például a kérdés: mi családunkban ez hogy volt? A mi őseink honnan jöttek? Te mit csináltál a második világháború idején? Te éltél már akkor, amikor nem lehetett külföldre menni az országból? Neked milyen volt a gyerekkorod? És ezeket a kérdéseket megbeszélhessék egymással gyerekek, szülők, nagyszülők, dédszülők.

A 20. század történelmi traumák sorozata, fel lehet a súlyos témákat is dolgozni a mesékben?

Fontosnak tartom, hogy mindig igazat mondjunk a gyerekeknek, de az igazság részleteinek kibontása attól függ, hogy milyen korú az adott gyerek, mi érdekli, és mit kérdez. Az a tapasztalatom, hogy ha a gyerekeket érdekli valami, pontos kérdéseket tudnak feltenni, és ezekre válaszolva bele lehet menni a beszélgetésbe úgy, hogy annyit mondunk el nekik, amennyiről tudjuk, hogy elbírják. Nem szeretem sem szépíteni, sem elhazudni a nehéz témákat. A második világháború súlyos téma, de fontos beszélni a gyerekekkel arról, hogy mi történt akkor a családban, ez hogyan érint minket, és hogyan gondolunk vissza azokra az időkre, amiket mi magunk nem éltünk át, de a nagyszüleink, a gyerekeink dédszülei igen.

Az Emma csöndjében a főszereplő kislány az óceán világához tud a legjobban kapcsolódni, és tengerbiológusnak készül, az Amikor mesélni kezdtek a fák egyik fejezete Góliátról, a bálnáról szól. Jól gondolom, hogy nagy hatással van rád az óceán?

Felfoghatatlan nagyságával, mélységével és végtelenségével lenyűgöz az óceán. Izgalmasnak is találom, mert tele van felfedeznivalóval, rejtélyekkel, csodákkal, olyan lényekkel, amelyeket elképzelni sem tudunk. Az a teljesen abszurd történet, hogy egy bálnát körbevittek az országban, hogy különböző vidéki városokban és Budapesten, a Városligetben kiállítsák, tényleg megtörtént a hatvanas években. Ez a mese összefűzi az én családom történetét más családokével, hiszen a hatvanas évek elején sok gyerek látott egy halott bálnát egy teherautó tetején a Kárpát-medence közepén.

Ahogyan ezt a bálnát, a csodálatos, ragyogó, elképesztő lényt kifogták a tengerből, a végtelenből, hogy bedobják egy olyan világba, ahova nem való, esszenciálisan mutatja meg a hatvanas évek, a vasfüggöny mögötti élet abszurditását.

A szüleim is mindketten látták, de másként emlékeznek rá, tehát mindaz, ami Góliáttal történt, megmozgatta a gyerekek fantáziáját, és ehhez még hozzájöttek az olyan történelmi legendák, hidegháborús rejtélyek mint, hogy azért vitték végig, mert így kémkedtek, hogy milyen súlyú tankokat bírnak el a magyar utak.

Említetted, hogy Szegedről költöztél Budapestre. Milyen volt Szegeden felnőni a kilencvenes években?

Csodálatos gyerekkorom volt. Nem lehetek elég hálás a szüleimnek és a nagyszüleimnek, hogy egy olyan biztonságos és inspiráló közeget teremtettek, ahol szabadon létezhettem. Szegeden biztonságosan el lehetett engedni a gyerekeket, biciklivel járhattunk iskolába, bandázhattunk a Tisza-parton. Az összes szárnypróbálgatásom – akár a színházi, iskolai, irodalmi vagy a barátságaim terén – biztonságos, szeretetteljes közegben zajlott. Az általános iskolát nehezen éltem meg, nehezen illeszkedtem be a közösségbe, a szegedi Radnóti-gimnáziumban töltött éveim viszont már csodálatosak voltak. Elképesztő baráti köröm alakult ki, sokat alkottunk, a szüleim, nagyszüleim pedig olyan fészket teremtettek, ahová jó volt hazamenni. Szegeden pezsgett a kulturális élet, szerencsés vagyok, hogy a gyerekkorom egybeesett azzal az időszakkal, amikor a művészmozik, videótékák, filmklubok, független színházak elindultak. A Szegedi Nemzeti Színházban izgalmas előadásokat láthattunk, és elképesztő jó koncertek voltak a városban. Ez a pezsgő kulturális élet nagy hatással volt rám, úgy éreztem, nem maradok ki semmiből, és sehol máshol – például Pesten – nem kellene lennem.

Végül mégis Budapestre vezetett az utad. Egyértelmű volt, hogy a Színművészeti Egyetemre jelentkezel?

Igen, 19 évesen elhagytam Szegedet, és lett egy másik városom, Budapest. Tudatosan készültem a dramaturg szakra, és amikor felvettek, úgy éreztem, egy álom vált valóra. Az egyetemi évek nagyszerűek voltak, fantasztikus emberekkel ismerkedtem meg, például a bábosztályosokkal. Végül azért is lettem bábszínházi dramaturg, mert a bábszínészosztályok tagjaival alakítottam ki a legjobb barátságokat. A velük való munka során kiderült, hogy milyen izgalmas a báb műfaja, és rájöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Innen egyenes út vezetett számomra a Bábszínházba. Egyrészt szerencsés együttállások kísérték ezt az utat, másrészt a bábszínész egyetemisták kezében felragyogott a műfaj, és megmutatkozott, hogy milyen szabad, újszerű és friss lehet. Jártunk külföldi fesztiválokra, láttunk előadásokat, jó közegbe kerültem, mert egyszerre újult meg az egyetem és a bábosszakma. Fiatal dramaturgként ebben részt venni rendkívül inspiráló volt.

Nehéz elhinni, hogy a Semmi bemutatója már tizenegy éve volt, de az sem véletlen, hogy azóta is megy ez az előadás. Hogy merült fel, hogy ezt a regényt vigyétek színre, és a bábok mellett élő szereplők is játsszanak?

A Semmi bábszínházi adaptációja Hoffer Károly rendező ötlete volt, akivel az egyetemen barátkoztam össze. Végzős egyetemista volt, amikor felhívott, hogy olvasott egy könyvet, amit színre vihetnénk ifjúsági előadásként, és megkért, hogy olvassam el. Ez volt Janne Teller Semmi című regénye, amit azonnal elolvastam, a téma súlya rögtön magával ragadott. Egy egész nyáron át beszélgettünk róla, és arra jutottunk, hogy akkor van értelme bábszínházra adaptálni, ha a báb többet tud adni, mint az élő szereplős játék. Azt elég hamar kitaláltuk, hogy ez a történet visszatekintés lesz. Agnes felnőtt szemszögből néz vissza az osztályában történt eseményekre, amelyek a közösség széteséséhez vezettek. A történetben szereplő nyolcadikos fiatalok a saját határaikat feszegetik, ami tragikus következményekhez vezet, és olyan filozófiai kérdéseket tesznek fel saját magunknak, mint hogy mi az élet értelme és mik a valóban fontos dolgok.

Éreztük, hogy ez a történet elsősorban a felnőtté válásról szól, illetve arról, hogy ez valójában tragédia, amely során elveszítjük, megtagadjuk, eláruljuk a gyerekkori énünket, vagy meg is öljük magunkban azt a valakit, aki még naiv, őszinte és tiszta.

Ez a történet azt a folyamatot mutatja be, hogy a szereplő gyerekek, ahogy egyre inkább belemennek a felnőtt játszmákba, úgy veszítik el a tisztaságukat, ártatlanságukat. Mindenki bead valamit a fontos dolgok halmára, először csak a számukra fontos tárgyakat, aztán eszméket, a hazaszeretetet, az identitást, a hitet vagy azt, ami az önképük fontos része. Az egyik báb testét például a dán zászlóval tömtük ki, így amikor ő feláldozza a hazaszeretetét, és a zászlót dobja a halomra, az egész figura összeomlik. Azt találtuk ki, hogy a fontos dolgok halmára végül kerüljenek fel maguk a bábok is a szereplők gyerekkori énjét megjelenítve.

Dramaturgként az adaptációs folyamat során újraépíted a történetet?

Igen, amikor megtaláljuk a bábos formát, megpróbáljuk újraépíteni a történetet, vagy pedig a bábos koncepcióval megsegíteni azt. A Semmi adaptációja izgalmas munka volt, nagyon szerettük csinálni.

Meg lehet ragadni a kamaszok figyelmét a bábszínház nyújtotta eszközökkel?

Tíz évvel ezelőtt még nem volt egyértelmű, hogy egy kamaszcsoportot el lehet hozni a Bábszínházba, de a Semmi című előadáson sok pedagógus élte meg, hogy beültette az akár kelletlenül érkező kamaszgyerekeket, akik a tizedik percben elkezdtek elképesztően figyelni, és még ha az elején mozgolódtak is, egy pillanat alatt csönd lett a nézőtéren, a végére pedig lenyűgözve és rengeteg kérdéssel jöttek ki. A Semmi taposta ki azt az utat, amin most már sok ifjúsági előadás haladhat ebben a színházban. Például a legújabb ifjúsági produkciónk, a Nem félünk a sötétben című előadás, amelyet Podlovics Laura és Gajda Anna írt. A történet egy gazdag belső világgal rendelkező kamaszlány történetén keresztül boncolgatja, hogy milyen nehéz megtalálni azt, amiért érdemes élni. A főhős az élet értelmét keresi, akárcsak a Semmi szereplői, hiszen ez a kérdés erősen foglalkoztatja a kamaszokat – a tíz évvel ezelőttieket és a maiakat is. A két előadás húz is egy szép ívet, ami átéri az elmúlt tíz évet.

Kamaszként tényleg nagyon nehéz kapcsolódni a világhoz, de egy olyan előadás után, mint a Semmi vagy a Nem félünk a sötétben talán a gyerekek is nyitnak arra, hogy beengedjék a szüleiket a belső világukba.

Igen, egy előadás azzal is segít, hogy tudatosítja a kérdésköröket, és a szülőket arra indítja, hogy beszélgessenek a gyerekükkel, mert lehet, hogy nem engedi be őket rögtön a belső világába, de annak ajtaján mindenképpen érdemes kopogtatni.

A két előadás korosztályos besorolása 14+. Precíz besorolást alkalmaztok, hiszen például van külön 5+ és 6+ kategória is.

Nagyon figyelünk a korosztályos besorolásra, érzékenynek kell lennünk, hiszen sok gyerek először itt lát színházat. Nagy felelősség, hogy ne legyen félelmetes élmény, ezért például a legkisebbekknek szóló, Boribon és Annipanni című előadáson soha nincs teljesen sötét. A gyerekek életkorának előrehaladásával egyre bonyolultabb történeteket, népmeséket, klasszikus meséket, kalandos történeteket kínálunk, amelyek megfelelnek az érzelmi érettségüknek. A kisiskolások számára fontos, hogy a történetben legyen konfliktus, lehessen izgulni a szereplőkért. Bár a Boribon sem konfliktusmentes, ugyanolyan dráma van egy háromévesnek szóló történetben is, csak úgy adagolva, ahogyan az a korosztály el bírja viselni.

Előfordul, hogy alakítotok a korosztályos besoroláson?

Igen, például idei bemutatónk, a Péntek úr csodálatos barátai esetében. Eredetileg kisebbeknek terveztük, de aztán rájöttünk, hogy inkább családi előadás. Arról szól, hogy a családban hogyan fogadjuk el egymást, hogyan figyeljünk jól egymásra, ez pedig egy hároméves számára még nem feltétlenül érthető kérdéskör, egy ötéves számára viszont már igen, sőt még a tizenkét éves számára is érvényes.

Több bemutatód is lesz az új évadban?

Igen, a jövő évadot azonnal dupla bemutatóval kezdjük. Augusztus végén a Szomjas troll címmel Varró Dániel csodálatos meséjéből készült egyszemélyes előadást mutatjuk be, amelynek én vagyok a dramaturgja. Szeptemberben a Hamupipőke következik Kuthy Ágnes rendezésében, amelyet én adaptáltam bábszínpadra. Ez a legklasszikusabb meséink egyike, amely különleges látványvilágú produkcióként mutatkozik be: sok mindent árnyjátékkal jelenítünk meg, miközben élőben is játszanak a színészek.

Jól gondolom, hogy a történet kortárs értelmezésének lehetősége ragadott meg?

Hamupipőke történetét sokféleképpen el lehet mesélni, én is már több adaptációt írtam belőle. Régóta foglalkoztat az az alaphelyzet, hogy van egy lány, aki teljesen más, mint azok, akiknek a családjában élnie kell.

A mi elképzelésünk szerint Hamupipőke egy mély belső világgal megáldott kislány, aki a fantáziavilágába menekül a mostohatestvéreitől érkező bántások elől. Ugyanez történik egy kortárs helyzetben az iskolai bullying során. Azokat a gyerekeket, akik egy picit mások, mint a többiek, akik inkább befelé élnek, nehezebben fogadja be a közösség, és könnyen válnak a csúfolódás céltábláivá. Hamupipőke másképp gondolkodik, mint a testvérei, másfajta nőképet képvisel, ezért gyötrik, de gazdag belső világa menekülést jelent számára.

Ezt a világot árnyjátékban mutatjuk meg, akárcsak azt a jelenetet, amikor Hamupipőke számára elérkezik az idő, hogy szétválogassa a lencsét. A mesetudomány szerint ezzel tanulja meg, hogy szét kell választani a fontosat a nem fontostól az életben: ez a feltétele a felnőtté válásnak, a mesében ezt követően mehet el a bálba. Az árnyjátékban a lencseszemekben Hamupipőke életének jó és rossz történései jelennek meg. Ahogy szétválogatja őket, megerősödik. Nincs szüksége tündérkeresztanyára, az a varázslat, hogy önmagát húzza ki a reménytelen helyzetből. A második felvonásban találkozik a bálban a királyfival, aki hozzá hasonlóan mély belső világgal rendelkezik.

Társszerzője vagy a nagysikerű Időfutár sorozatnak, tervezed, hogy újra írj a kamasz korosztálynak?

Most forgatom magamban egy történelmi ifjúsági regény ötletét, amivel visszatérek Szegedre. Egyelőre kutatok és vázlatokat írok, az első világháború után, de még a trianoni döntés előtt játszódik, amikor Szeged különös találkozóhely volt. Nem lehetett tudni, hol húzódik majd a határ, és a legkülönbözőbb katonák állomásoztak városban – például egy francia gyarmati hadosztály. Szeged próbál magához térni a háborúból, de sok fiatal az iskolapadból került a frontra, hogy egyik napról a másikra a lövészárokba beásva találja magát. Azt hitték, hogy egy magasztos eszme nevében mennek el megvédeni a hazát, de az értelmetlen, borzasztó öldöklés közepébe kerültek, ahonnan, ha túlélték, elképesztő traumákkal jöttek vissza – a regény arról is szól, ami engem nagyon érdekel, hogy ezzel hogyan tudtak megküzdeni.