Nem túl eredeti, de alapvető kérdés: honnan jött az ötlet, hogy filmet készíts a Kalákáról?
Dokumentumfilmet kétféleképpen szoktak készíteni. Az egyik, hogy az embernek van egy témája, és annak bemutatásához keres alanyokat. A másik, hogy az alkotó jöttében, mentében találkozik emberekkel, történetekkel, és egyszer csak azt érzi, ezt a történetet el kell mesélni. Rám, aki az újságírásból indultam, az utóbbi a jellemző. El szoktam gondolkodni, melyik jobb, de lehet, hogy ezt nem is kell eldönteni. A lényeg, hogy szeretem a jó történeteket. Gryllus Vilmosékat régóta ismerem, a lányaink együtt jártak a Kodály iskolába, együtt énekeltek a rádió kórusában. Eközben mi, szülők is jóban lettünk. Amikor 2019-ben hazajöttünk Amerikából…
… ezt azért kicsit meg kell magyarázni.
A szüleim ötvenhatos emigránsok, a nővérem és én Amerikában születtünk, ott nőttünk fel. Én a rendszerváltás idején hazajöttem, aztán a férjemmel és a gyerekekkel éltünk itthon is, kint is. 2019-ben, amikor együtt szilvesztereztünk Vilmosékkal, és kérdeztem, mi újság velük, Vilmos azt mondta: „képzeld, ötvenéves lett a Kaláka”. Kérdeztem, készült-e már róluk film. Kiderült, hogy van rengeteg felvétel, sok-sok interjú, de film nincs. Ezután ültem le Gryllus Danival is, beszélgettünk, és a végén azt mondta, neked talán megengednénk, hogy készíts rólunk egy filmet, mert valószínűleg találnál egy érdekes perspektívát hozzá.
Már ez a bizalom nagy lendületet adhatott.
Kellett is, hiszen nem itt nőttem fel, nem itt jártam iskolába, nem tanultam olyan magas szinten magyar irodalmat, ami ehhez a munkához nélkülözhetetlen. Gyorsan magam mellé varázsoltam Gellér-Varga Zsuzsannát, aki egyrészt magyar szakos volt, másrészt dokumentumfilmes, harmadrészt az egyik legjobb barátnőm, negyedrészt fantasztikus Kaláka-rajongó. Ismeri minden dalukat, tud mindent, azt szoktam mondani róla, doktorija van Kalákából. Ők beleegyeztek, mi belekezdtünk, ez volt négy évvel ezelőtt.
Nagyon tetszett, hogy azok az alapítók is szerepeltek a filmben, akik később kiváltak. Mikó István és Huzella Péter. Nehéz volt őket rávenni erre, vagy ez a válás szépen zajlott le annak idején?
Mindenki szereti a drámát egy filmben, de el kell mondjam, a Kaláka történetében nincsenek pletykálható epizódok. Ők sem említettek ilyet, és mások sem. Pedig a Covid alatt harminc előinterjút készítettünk zoomon, családtagokkal, más zenészekkel, költőkkel. Mindebből egy erősen összetartó és összetartozó csapat képe bontakozott ki. A filmben van egy jelenet, amikor a Marczibányi téri koncerten behívják a színpadra Huzella Pétert. Ő 1995-ben lépett ki, szólókarriert szeretett volna, és ez a veszteség biztosan okozott riadalmat, hiszen egy fantasztikus személyiségről van szó, szép magas hanggal. Nem lehetett könnyű. Ezután tért vissza a zenekarba Vili.
De tudod, őket sok helyen így emlegetik: a Kalákák. Nem a neveket sorolják, mert a lényeg a hangzás, a stílus, az összetartó erő. Ebben is példát vehetnénk róluk.
Volt, hogy búsultam valamin, és Dani olyankor azt mondta, összekapaszkodva többre jutunk, erősebbek vagyunk. A filmnek is ez az üzenete. Egyébként Huzella Péter elmondja a filmben, hogy rosszul döntött, amikor kilépett, és ez olyan őszinteségi szint, olyan önazonosság, hogy le a kalappal előtte.
A Kaláka egyik kulcsszava ez az önazonosság, a másik talán a küldetés. Értékes irodalmat és zenét adni a gyerekeknek és felnőtteknek, bárhol éljenek a világon magyarként.
A küldetéstudat szót ők hárítják, a film elején is elmondták, hogy nem volt bennük semmiféle népnevelői szándék, egyszerűen szerették a verset és a zenét. De azt hiszem, mára elfogadták, hogy mégis csak betöltöttek valamiféle küldetést. A forgatás alatt sokat piszkáltam őket ezzel, és a végén csak megfogalmazódott, hogy küldetésük a versek összekötése zenével, és az, hogy eljussanak vele sok helyre a világban. Az egyik jelenetben Dani ott ül Argentínában a Tigre folyón és elmondja, hogy óhatatlanul megnő a jelentősége mindannak, amit őt tesznek, amikor a diaszpórában élőknek játszanak. Ezt a mondatot azért kipréseltem!
Nekem a film egyik legfontosabb jelenete az, amikor egy fesztiválon ülnek, és hulladékból, újrahasznosított anyagokból hangszereket készítenek, aztán elkezdenek játszani rajta.
Az Kapolcson történt.
Igazi örömzene volt. Nem színpadon, nem fellépve, csak úgy maguknak.
Mondták is, hogy a Covid alatt mennyire hiányzott nekik a közönséggel való találkozás. Nekik az az igazi, és annál jobb, minél közelebb van a közönség. Ha belegondolunk, ők igazi sztárok, mégis koncert után, fel lehet menni a színpadra hozzájuk, mindenkivel beszélgetnek, mindent aláírnak.
A film kerettörténete, hogy a Kaláka elmegy a kolumbiai Cartagenába, ahol Kányádi is járt, és ahol a Románc című versét írta.
Nem akartam olyan portréfilmet, hogy egy kis interjú, egy kis archív, egy kis koncert, és ezek váltják egymást. Olcsóbb lett volna, de ilyenkor nem bírok magammal. Sztorit szeretek követni, megismerni, megmutatni, nem biztosra menni.
Látni akartam őket úgy, hogy valami újjal találkoznak, ezért gondoltam, hogy legyen a helyszín egy magyar diaszpóra valahol a világban.
Bogotába éppen hívta őket a nemrég kinevezett nagykövet, Vitézy Zsófia. Egymásra néztünk Danival, és mondtuk, mi lenne, ha elmennénk Cartagenába? Nem, ez kész őrület, feleltük egymásnak, de egy hét múlva már terveztük az utat. Így lett a film íve ez az utazás Nagygalambfalvától Cartagenáig, amelynek során a Kaláka visszavitte Kányádi versét oda, ahol született. Egyébként annak idején még Kányádi is mondta nekik, hogy vigyék vissza a Románcot oda.
Ez a vezérfonal, de azért témában és helyszínben van itt minden.
Az én filmkészítési módszerem ilyen. Van egy vezérfonal, ahonnan aztán kiugrálunk hol erre, hol arra, hol a múltba.
A lényeg, hogy követhető.
Almási Tamás mondta, hogy igen, ez dokumentumfilm, de a műfaját pontosan nem tudná meghatározni. Olyan Rékás, állapította meg. Az biztos, hogy ez a film a szerkesztéskor született, ez is az újságíró múltamból ered. Háromszázharminc órát forgattunk, ebből elővágtam egy tizennégy órás részt – csak a forgatott anyagból. A vágó megint a Balázs Béla-díjas Hargittai László, akit mindenki Pamacsként ismer, és egy filmem kivételével mindig vele dolgoztam. Mivel ő játékfilmes, jól kiegészítjük egymást. Elmondhatom, hogy a Kalákáról szóló film igazi kalákában készült.
Még egyet muszáj megjegyezni. Annyi humor van ebben a filmben. Ők is nagyon viccesek, és az a népmese is az, ami róluk szól.
Nagyon hiszek a humorban, ők ráadásul nagyon viccesek. Fontos, hogy nem fogalmaztak meg előre semmiféle igényt felém, csak lapátolták az információt, a lehetséges megszólalókat. Aztán amikor megnézték, láttam, hogy nagy hatással volt rájuk, meghatódtak. Egy ponton a forgatás alatt azt mondtam nekik, hogy jobban érzem magam, ha velük vagyok. Amikor Erdélybe mentünk, még nagyon friss volt a veszteségem. Alig két évvel azelőtt tizenhét évesen egy balesetben meghalt a legidősebb lányunk, Gerő Luca. Két évig nem dolgoztam, és nem tudtam, képes leszek-e forgatni egyáltalán.
Amikor elköszöntünk Csíkszeredában, csak annyit mondtam, sokkal jobban érzem magam, ha veletek lehetek. Akkor Vili átölelt, és csak ennyit mondott: mi is nagyon szeretünk veled lenni. Így hát ez nekem terápia volt.
Arra is emlékszem, amikor Cartagenában este kint ültünk a téren, és elkezdtünk versenyezni, ki tud több népdalt. Mondtunk egy tárgyat, fogalmat, azzal kellett mondani egyet. És énekeltünk.
Hol lehet megnézni a filmet?
A Mozgókép Fesztiválon mutatjuk be június 14-én Veszprémben. Június 28-án is meg lehet nézni Egerben a Kaláka Fesztiválon, majd több kertmoziban lesz vetítése. Ősszel kerül a mozikba. Újdonság, hogy a forgalmazók is mi vagyunk, az 56Films – minden vetítés fent lesz az 56films.hu oldalon –, majd november végén a Duna Televízió is műsorra tűzi.
Remélem, sokan azt érzik majd, miközben nézik, amit én. Hogy ez a film róluk szól, de legalább annyira rólunk is.
Fotók: 56Films
