A magyar könyvkiadó, aki ponyvaregényekkel árasztotta el Franciaországot

Joseph Ferenczi Fischer József néven vagyonos bajai zsidó családban született 1855-ben. 1926-ban a Miskolci Napló párizsi tudósítójának, Burghardt Aladárnak arról mesélt, 1878-ban, a világkiállítás évében érkezett a francia fővárosba, s egy könyvkereskedésben kolportőrként, vagyis házaló ügynökként talált állást.

„Három hónap múlva már magam nyitottam egy kis bizományi üzletet. Az üzlet jól ment. Rövid idő múlva összeismerkedtem egy George Pradello nevű íróval, aki azt tanácsolta, hogy a nagy írókból és a fiatalok munkáiból népszerű kiadást csináljak. A terv tetszett s elegendő pénzem volt ahhoz, hogy az első kiadást kihozzam” – mondta a könyvkiadó.

(„George Pradellóról” nem tud az internet, egy Georges Pradel nevű író viszont létezett, egyes feltételezések szerint az ő egyik kötete lehetett Ferenczi első kiadványa.) Bajomi Lázár Endre a Magyarországban megjelent cikkében egy másik, a Pesti Futárban 1929-ben közölt interjúra hivatkozva eltérő adatokat közöl: ezek szerint Ferenczi Prágában végzett főiskolai tanulmányokat, és azután utazott Párizsba, hogy apja tönkrement, nem tudta többé anyagilag támogatni őt. Ekkor 1879-et írtak. A Frank és Mandel könyvkereskedésben kezdte pályáját, és három év után önállósodott, könyvesboltot nyitott.

A könyvkiadásba Joseph Ferenczi valamikor a kilencvenes évek utolsó éveiben foghatott bele. Egy ideig főleg erotikus és/vagy humoros, olykor egyházellenes hangokat is pengető kiadványokkal próbálkozott megvetni lábát a piacon, amelyek miatt gyakorta bíróság elé citálták. 1908-tól talált rá arra a stratégiára, ami a francia ponyvakirállyá tette őt. Mint Burghardtnak elmondta: Franciaországban ő dobott először piacra tíz, húsz, ötven centime-os füzetregényeket, elsőként A zászló a síron című sorozatot, ami címlapjával – francia trikolórral borított sír, időben katona – a francia nacionalista érzelmekre játszott rá, s úgy kapkodták, mint a cukrot. A kiadó hatalmas példányszámban, 11 × 14 centiméteres formátumban, színpompás címlappal dobott piacra gyerekmeséket, kaland- és cserkészregényeket, szerelmi és sporttörténeteket, detektívregényeket (náluk jelent meg Georges Simenon első műve is).

Az olcsó könyvek hatalmas sikert arattak, és ezután Ferenczi pályája során nem is akadtak komolyabb pénzügyi problémák: a Burghardt-féle interjú készítésének idejében éves forgalma már meghaladta a hét-nyolc millió frankot.

A bevétel azonban nemcsak a Ferenczi család társadalmi felemelkedését biztosította, azt is lehetővé tette, hogy a kiadó minőségi megjelenésekkel erősítse profilját: ilyen volt a Le Livre moderne illustré címen futó, gusztusos art deco stílusú címlappal, remek fametszetekkel, prémiumpapíron kiadott könyvsorozat, amelyben a kor legjobb íróinak művei jelentek meg.

Az alapító az első világháború után vette be a cégbe a frontról hazatérő fiait, Henrit és Alexandre-ot, és lett vállalkozása neve Ferenczi et Fils. Burghardt azon kérdésére, hogy magyarokkal volt-e üzleti összeköttetése, s hogy nem gondolt-e arra, Franciaországban, ahol alacsonyabbak a kiadási költségek, magyar nyelvű köteteket nyomtatna ki, majd szülőföldjére szállíttatná őket (hiszen ilyen módon exportra dolgozott Dél-Amerikába, Oroszországba, Kanadába is), Ferenczi kifejtette: „Bagatell dolog. Kis piac. Nem adnék el ezer példányt sem. Ez nem nekem való. Nem üzlet.” Amúgy kereken kijelentette, hogy nem érzi már magyarnak magát, nem is beszél már magyarul, büszke franciaságára (a Becsületrendet is megkapta egyébként). Felidézte, hogy egy magyar író elvitte hozzá Rózsa Sándor történetét, ami bizonyára a francia olvasókat is érdekelte volna, de olyan rosszul volt megírva, hogy nem jelentette meg a könyvet. Heltai Jenővel pedig arról tárgyalt, hogy Jókait jelentetnék meg füzetregényekben, de a tárgyalás ez esetben is elakadt.

Ferenczi 1934-es halálakor egyébként maga Heltai is megemlékezett a találkozásról a Pesti Hirlapban: miután a magyar könyvesboltokba eljutottak a Ferenczi et Fils kiadó komolyabb kötetei, sokan reménykedtek a Párizsban időt töltő magyar írók közül, hogy a magyar származású üzletember felkarolja a magyar irodalom ügyét – konkrétabban őket. Heltai valamikor a háború után kereste fel a kiadót, hogy megvásárolja egy francia regény fordítási jogát. A fiai fogadták őt. „A két Ferenczi Fils franciának született már. Tökéletes francia típus mind a kettő, azzal az amerikai zamattal, amelyet a dollár és Hollywood túlságos tisztelete csöpögtetett Európaszerte minden valamirevaló üzletemberbe.”

Heltai már tartott kifele az irodából, „amikor a raktárajtó küszöbén megjelent egy szikár magas öreg úr, őszhajú, fehér bajuszu, szürke vászonköpönyegében semmiesetre sem párizsi, még csak pesti sem, a legjobb esetben budai. Nyomdász és könyvkötő.”

Miután fiaitól megtudta, hogy Heltai honnan érkezett, beszélgetni hívta őt, bár anyanyelvén – Heltai is hangsúlyozza – már nem értett, s valószínűleg sok baja akadt már magyar emigránsokkal, akik pénzért kuncsorogtak nála. 

Megmutatta neki a raktárban a tengernyi ponyvát, amivel nem kis meglepetést okozott a pesti írónak: mifelénk tekintélyes kiadónak gondolták a Ferenczi et Fils-t, nem tudták, milyen művekre alapozza üzleti sikerét. „Rossz papirosra nyomott olcsó vásári portéka gyűlt itt halomba, a roman populaire, a megható romantika és a szacharinos érzelmesség, a párizsi házmester, a szatócs, az osztrigáskofa és a kis masamódleány mindent túlélő örök kedves olvasmánya. […] A legendás Ferenczi, a fiatalok védőszentje a valóságban egyszerű, józan kis polgári könyvkalmár volt, a hig lé apostola és egyúttal legnagyobb gyárosa.” Igaz, teszi hozzá Heltai, Ferenczi „elbűvölő szerelmi történetek”, „épületes erkölcsi olvasmányok” kiadásában utazott, amelyek bár művészileg minősíthetetlenek, a Courts-Mahlerek, a detektívregények és a gengszterfilmek korában mégis bizonyos értékkel bírnak.

„Ne nézze le ezeket a szerény regényeket. Sok százezer embernek okoznak örömet. Mindenekelőtt nekem magamnak is. Mert ezeket eladom. Utolsó szálig folyton-folyvást uj, meg uj kiadásban. Abból, amit rajtuk keresek, bőségesen telik arra, hogy ismeretlen új írók, tehetséges kezdők műveit is kiadjam” – mondta Ferenczi.

Azzal kapcsolatban, hogy ki írta ezeket a ponyvákat, amelyek évi ötven-hatvan értékes munka, akadémikusok és elsőrangú írók – így Jean Giraudoux, André Gide, François Mauriac, Jean Giono, Paul Morand vagy a kor híres írónője, Colette – könyveinek megjelentetését, illetve utánnyomását fedezték, Burghardtnak így válaszolt:

„Hivatalos íróktól kezdve a kereskedősegédig mindenki. […] Sajnos, most már nem irnak olyan jól az emberek, mint a háború előtt. Ma ötven beküldött munkát is el kell olvasni, mig talál az ember egy nyomdafestékre valót.”

De térjünk vissza a Heltai Jenővel való találkozásra. Ferenczi a beszélgetés egy pontján minden előzmény nélkül németre fordította szót, és elmondta, hogy Fischerként született, Baján nőtt fel.

„Mégis rettenetesen meg kellett, hogy rohanják szülőföldének az emlékei, attól a pillanattól kezdve, amikor meghallotta, hogy irodájában Magyarországról beszélnek. Ebben a pillanatban nem volt többé a nagy párizsi könyvkiadó, az a bajai kis Fischer Józsi volt, akit világgá talán ugyanaz a ponyva-romantika kergetett, amelyből én merítettem az első ihletet” – írja Heltai, akit szintén sok emlék fűzött a Duna-parti városhoz.

Maga Ferenczi hozta fel aztán Jókai Mór nevét, mint akit gyerekkorában rajongva olvasott, és akinek műveit – mondta – szívesen jelentetné meg olcsó kiadásban. Ebből a tervből aztán semmi nem lett.

„Ez a sok százezer kötet Jókai többet mondott volna Magyarországról, többet tett volna Magyarországért, mint összes ravasz propagandafüzeteink, amelyek reménytelen bálákba csomagoltan, évek óta olvasatlanul penészednek a Népszövetség és a Szellemi Együttműködés misztikus pincéiben és padlásain” – vélekedik Heltai Jenő.

Joseph Ferenczi 1934-ben halt meg, a könyvkiadót 1940-ben, a német megszállás után „árjásították”, propagandakiadványok készültek a kiadó nyomdájában. A felszabadulás után a cég visszakerült Henri Ferenczihez, aki folytatta a háború alatt megszakadt munkát, a korábbi sorozatokat. 1964-ben halt meg, a Ferenczi et Fils két év múlva szűnt meg. Fontos megemlíteni, hogy Joseph 1870-ben született legfiatalabb öccse, Maxime (Miksa?) is könyvkiadással foglalkozott, a békéscsabai Tevannal közreműködve ő jelentette meg a magyar avantgárdban jelentős szerepet játszó költő, Rajthy Tivadar első verseskötetét, az Alkonyi szimfóniát, később pedig egy pajzán lapot adott ki és szerkesztett. Burghardt elmondása szerint 1926-ban a kiadóban egyedül ő tudott még magyarul. 

Kiemelt fotó: Könyvkínálat a Szajna-parton 1936-ban. Forrás: Wikimédia.