Eredetileg élő szereplős filmként képzelted el a Kék Pelikant. Miért döntöttél végül az animáció mellett?  

Amikor elkezdtük gyűjteni az anyagokat, és készítettünk hangfelvételeket, annyira őszinték voltak az interjúalanyok, ahogy a saját sztorijaikat a saját szavaikkal mesélik el, hogy úgy éreztem, vétek lett volna ezekből szerkesztett dialógusokat írni és színészekkel felmondatni. A riportalanyok nyitottsága és természetessége egyértelművé tette, hogy más műfajban kell gondolkozni. 

Mindezek alapján egy hagyományos dokumentumfilmben is elmesélhetted volna a történetet, miért érezted kézenfekvőbbnek az animációt? 

Igen, készíthettünk volna egy szokványos, úgynevezett ,,beszélő fejes” dokumentumfilmet, csak nehéz lett volna fenntartani úgy az érdeklődést nyolcvan percen keresztül, hogy a szereplők jelentős részének csak a hangját halljuk, de az arcukat nem látjuk. Fontosnak éreztem, hogy valamiféleképpen újrajátsszuk a különböző szituációkat és megjelenítsük a karaktereket. Sokan ugyanis a téma érzékenysége miatt nem vállalták volna, hogy névvel a kamera elé állnak. 

Így az animáció számukra és számomra is egy remek lehetőséget kínált arra, hogy szabadon elmesélhessem a történetet. Máskülönben meg lett volna kötve a kezem, és csak archív vagy saját videókkal tudtam volna illusztrálni az eseményeket, így viszont semmiféle korlátom nem volt. 

Ezzel meg is válaszoltad a következő kérdésemet, ami az lett volna, mi az oka annak, hogy nem te magad alakítottad ki a karakterdizájnt, hanem Horesnyi Máté animációs rendezőt kérted fel erre, aki nem is találkozott a valós szereplőkkel. 

Igen, el akartam kerülni a hasonlóságokat a valós és a filmben látható karakterek között, nem szerettem volna, hogy beazonosíthatók legyenek. Én, aki rengeteg alkalommal találkoztam velük személyesen, képtelen lettem volna a megtervezésükkor kizárni a fejemből az arcukat. Viszont nagyon érdekes, hogy bár Horesnyi Máté kizárólag a hangjukat hallotta, az általa kreált figurák sok szempontból kifejezetten hasonlítanak a valódi személyekre egy-egy szempontból, legyen szó a száj vagy a szemek formájáról. 

Tizennyolc éve fogalmazódott meg benned a film ötlete. Az eltelt időszak alatt volt olyan pillanat, amikor majdnem feladtad a megvalósítását? 

Olyan nem volt, de sokszor egyéb munka jött közbe, például egy-egy rövidfilm vagy kiállítás, amely átmenetileg parkolópályára tette a Kék Pelikant. A lelkesedésem azonban szerencsére soha nem múlt el. Aztán eljött egy bizonyos pont, amikor annyira tele lett a fejem vele, hogy muszáj volt végre leülnöm és belevágnom. Sok alkotó mondja, ha eljutsz odáig, hogy egy adott témáról már annyit tudsz, hogy az túlcsordul rajtad, akkor kell a filmet elkezdeni. Nekem ez a állapot már jó ideje eljött, és ezért sem volt nehéz lerakni ezt a filmet, azt gondolom, hogy nagyon könnyen „született” a Kék Pelikan. Egyébként szemben az élő szereplős filmekkel, az animáció esetében hatalmas előny, hogy teljesen egyedül is tudod fejleszteni: magához a rajzoláshoz, a filmterv építéséhez nincs szükséged semmire. Aztán persze idővel muszáj összerakni egy stábot, hogy a gyártás elkezdődhessen, és a szükséges több millió képkocka elkészüljön. 

Az animációs filmek világából mely alkotók inspirálnak a leginkább? 

Abszurdan hangozhat, de ritkán nézek animációs filmeket, de mások mellett Mijazaki Hajao munkásságát nagyon szeretem, fontos igazodási pont az életemben, hogy teljesen másként gondolkodik a műfajról, mint én. De említhetném Marjane Satrapi Persepolis című szintén animációs dokumentumfilmjét, vagy a Libanoni keringőt is. Érdekes, de a rövid animációs alkotások sokkal közelebb állnak hozzám, azok közül számos kedvenc rendezőt tudnék mondani, ilyen például Kaspar Jancis, Jonathan Hodgson, Mark Baker, Phil Mulloy, Ülo Pikkov.

Az elmúlt évben a Műanyag égbolt vagy a Kojot négy lelke is bizonyította itthon, hogy a felnőtt közönséget is meg lehet szólítani animációs filmekkel, amikor viszont a Kék Pelikanon dolgoztál, Magyarországon még nem igazán volt hagyománya ennek a műfajnak. Nem féltél, hogy légüres térbe érkezik majd a produkció?

Ez valóban megfordult a fejemben, de nem az motoszkált bennem, hogy ki lesz a célközönség, hanem egy történet elmesélése érdekelt, ami a felnőtteknek szól, és amelyet az animált dokumentumfilm formájában tudok elmesélni. Hozzáteszem, nem is tudom, a gyerekeket hogyan lehet megszólítani. És úgy érzem, eljött az ideje, hogy – miként tőlünk nyugatabbra és keletebbre egyaránt már jóval korábban – nálunk is készüljenek olyan produkciók, amelyek bizonyítják, az animációval igenis el lehet érni az idősebb korosztályt is, ráadásul az esetemben ugye a dokumentumfilm elemeivel keveredik a műfaj. 

És rendkívül büszke vagyok rá, hogy én készítettem el az első egész estés animált dokumentumfilmet Magyarországon, illetve bízom benne, hogy más alkotókat is inspirálok vele, akik hasonló hibrid megoldásban gondolkodtak, csak eddig még nem vágtak bele. 

Jankovics Marcell imádta volna a magyar Oscar-nevezettet | Magyar Krónika

Igazi spirituális utazásra hív a Kojot négy lelke: Gauder Áron rendező közel húsz év után készített egész estés filmet, és jól érzékelhetően már régen nem a …

Akárcsak a Kék Pelikan főszereplői, te magad is bejártad Európát hamis vonatjeggyel. Mennyire izgultál az utazások során?  

Iszonyatosan be voltam csokizva, kezem-lábam remegett, kiszáradt a torkom, mondták előzetesen, hogy legyünk a lehető legnyugodtabbak, és a legtermészetesebben viselkedjünk, de szerintem amikor rám nézett a kalauz, látta, hogy teljesen be van parázva ez a csávó.  

Olyan lehet ez, mint amikor valaki részegen józannak próbál tűnni, de csak ront a helyzeten és még jobban lebuktatja magát…

Igen. Az volt a szerencsém, hogy amikor Hegyeshalomnál felszálltunk, még bőven Bécs előtt, nagyjából tizenöt percen belül jött a kalauz, így gyorsan túl lettünk az első ellenőrzésen. És tudtuk, ha megvan az első pecsét a jegyünkön, akkor a továbbiakban senki nem fogja megkérdőjelezni az eredetiségét. A második utazásom alkalmával már lazább voltam, illetve megnyugtatott az is, hogy akkoriban senkitől sem hallottam, hogy lebukott volna.

Mi lehetett volna a legsúlyosabb jogi következmény, ha elkapnak?

Utólag hallottam, hogy volt, akivel kifizettették a jegy teljes árát, és pluszban meg is büntették, illetve feljelentést is tettek ellene. Utóbbit postázták a MÁV-nak a hamis jeggyel és az illető útlevelének a fénymásolatával együtt. A legjobb eset az volt, ha az utas bevallotta, hamis a jegy, a kalauznak pedig nem hiányzott a felesleges procedúra, és simán csak leszállította a vonatról, és futni hagyta. De volt egy Bohóc becenevű kalauz is, aki Franciaországban sorra szedte az áldozatait, és mindenkit lekapcsolt, ő valamiről felismerte a hamis jegyeket. De ezt mindenki tudta, hogy Franciaországban vigyázni kell a bohóc kinézetű kalauzokkal. 

Egy podcastben mesélted, hogy édesapádnak nem mondtad el, hogy illegálisan veszed a nyakadba Európát. Lebeszélt volna róla, ha tudja? 

A szüleim közül ő volt az izgulósabb típus, aggódott volna, mi lesz velem külföldön, de valószínűleg nem ellenezte volna. Anyukám azonban, mint később kiderült, végig tudta, mit művelek. Azzal a kamuval érveltem akkoriban, hogy spórolási célból megyek belföldi jeggyel Hegyeshalomig, majd onnan nemzetközivel tovább, de okosak voltak, átláttak a szitán. Mindig hagyták, hogy azt csináljam, amit szeretnék. 

És te a mai eszeddel lebeszélnéd az akkori énedet? 

Biztosan nem.

Azt gondolom, hogy akkoriban érdemes volt élni ezzel a lehetőséggel, akkor is, ha ez okirat-hamisításnak számít. Ugyanis nagyon más lehetőségem nem volt, így szerintem a cél szentesítette azt eszközt.

És fontos kiemelnem, nem rossz szándékkal mentem külföldre, egyszerűen csak meg akartam ismerni a világot: az, hogy ott tudtam lenni az akkori szerelmemmel Párizsban, vagy hogy számtalan múzeumba eljutottunk, csak gazdagított. 

Tehát, ha nem te készíted a filmet, hanem valaki más, és megkerestek volna interjúalanyként, akkor arccal és névvel is nyilatkoztál volna?

Természetesen. Egyrészt azt gondolom, amit fiatalon, huszonévesen teszünk, azt nyugodtan vállalhatjuk, hiszen nem jelenti azt, hogy azóta nem váltunk másik emberré. Másrészt én a felhasználói, azaz büntetőjogilag az ártatlanabb oldalon álltam, a hamisítók sokkal nagyobb kockázatot vállaltak. 

A bemutató óta, gondolom, folyamatosan bombáznak az emberek a saját hasonló sztorijaikkal. Volt olyan, amely annyira érdekes volt, hogy már-már piszkálni kezdett a gondolat, amiért nem került bele a filmbe? 

Igen, találkoztam egy házaspárral, akik hamis jegyekkel bonyolították le a nászútjukat, érdekes belegondolni, hogy az életed talán egyik legszebb időszakáról van szó, amit a hamis vonatjegy használatával tudsz megvalósítani. Nagyon szép történet volt az is, hogy egy külföldön belsőépítészetet tanuló magyar diák cseh és szlovák hallgatóknak szállított jegyeket, hogy a hazájuk és az egyetem között szabadon mozoghassanak. Egy másik tanuló a Pázmányon Skóciába szervezett csoportokat epret szedni nyári idénymunkára a hamis jegyekkel. És volt, aki szürreális festmények másolatait vitt ki Portugáliába árusítani. Illetve számos DJ-ről hallottam, akik ezzel a módszerrel jutottak ki külföldire bulikat tartani, vagy éppen nemzetközi előadók így léptek fel Magyarországon. Százával érkeznek a furcsa sztorik, de a filmünkben nem az utazáson, hanem inkább a jegyhamisítási rendszer felépítésén, működtetésén és a kilencvenes évek fiatal generációjának a szabadságvágyán van a hangsúly.

Bár korábban számos rövidfilmet készítettél, ez az első egész estés produkciód. Mi tanultál a megvalósítása közben?  

Az egyik legfontosabb tanulsága talán az volt, hogy nyolcvan percen keresztül milliószor nehezebb fenntartani a figyelmet, mint egy rövidfilm esetében. Ha egy cserjésbe mész, onnan kilátsz, ha egy sűrű erdőbe, egy ponton annyira körülölel, hogy nem látsz ki belőle – így hasonlítanám össze a léptékek közti különbséget. Aztán különös érzés minden alkalommal végignézned és befogadnod a filmet, miközben arra predesztinálod az agyad, hogy egy lépéssel hátrébbról, objektívan szemléld, úgy tekints rá, mintha nem te készítetted volna. Egyszerre lenni alkotó és befogadó, és mindkét oldalról vizsgálni és tökéletesíteni a művet. És a léptékből adódó hosszú gyártási időszak alatt az is kihívás, hogy fenntartsd a téged körülvevő stáb érdeklődését és kitartását. 

Nincs túlélés áldozatok nélkül | Magyar Krónika

A magyar-szlovák koprodukcióban készült Műanyag égbolt megejtő szépségű, érzékeny mozi, amelyben messze nem csak a világ megmentése a tét.

Korábban kipróbáltad magad az élő szereplős, az animációs produkciók és a dokumentumfilmek terén is. Ha a jövőben csak egyetlen műfajban alkothatnál, melyiket választanád? 

Az animációs dokumentumfilmeket. 

És ha a kettőt nem vegyíthetnéd? 

Ez így más keményebb kérdés, de a dokumentumfilmeket. Ahogyan korosodom, egyre inkább ez a műfaj izgat a legjobban, noha egyetemistaként kifejezetten nem érdekelt, már-már lenéztem, csak a fikció izgatott. Ma pedig már úgy gondolom, hogy egy történet elmesélésekor a legtisztább forrásból érdemes dolgozni; megtörtént eseményeket akarok bemutatni és az ahhoz kapcsolódó valós személyeket.

A dokumentum a társadalom tükre, ami hitelesen rögzít a jövő számára helyzeteket. 

A Kék Pelikan idővel valószínűleg öregedni fog vizuális szempontból, de a tartalma nem: rögzít egy korszakot egy kisember szemszögéből, és ez az, ami igazán érdekel engem: a hétköznapi személyek szemén keresztül ábrázolni a valóságot vagy egy adott korszakot. És az élet generálja a legjobb sztorikat, legalábbis gondolkozhatom egész nap az íróasztalnál, olyasmit képtelen lennék kitalálni, hogy a jegyborítókat egy küllővel kell kirángatni a MÁV-pénztár ablaka alól.  

Van most olyan téma, ami jelenleg hasonlóképpen foglalkoztat? 

Jó pár ötletem van, de egyikért sem őrülök meg annyira, mint annak idején a Kék Pelikánért. Amit viszont most tervezünk Ács Zsuzsannával közösen, az egy hiánypótló érzékenyítő könyv, aminek az a munkacíme, hogy Animációs érzékenyítés. Ez egy munkafüzet, amely főként középiskolások, egyetemre jelentkezők és minden érdeklődő számára feladatokon és példákon keresztül mutatja be az animációs filmet. Az oktatási és a szakmabeli tapasztalatainkat tervezzük összefoglalni benne. Azt gondoljuk, hogy nagyon sok a tehetség itthon ezen a területen, csak nem jut oktatáshoz vagy nincs egy olyan itiner, ami bevezetné őket az animációs világba. És bár rossz szó, hogy munkafüzet, de útmutatást szeretne adni, hogyan fogjunk bele lépésről lépésre az alkotás folyamatába. 

Kiemelt kép: Csáki László (Fotó: Máth Kristóf)

Így utazta be egész Európát néhány magyar simlis | Magyar Krónika

Csáki László az animációs és a dokumentumfilmek elemeit vegyítő, a héten mozikban kerülő filmje, a Kék Pelikan szórakoztató időutazás a rendszerváltás utáni …