Karácsony előtt egy interjúban azt mondtad, Soma, hogy most néhány hónapot az alkotásnak szeretnél szentelni, napi nyolc órákra lejárva a stúdióba, mintha csak munkába mennél. Sikerült ezt megvalósítani?
Nóvé Soma: Ezzel is az történt, mint ami a tervekkel szokott az életben. Elképzelünk valamit, aztán ha nem is pont az ellenkezője lesz, de valami más. Bár tényleg abban reménykedtem, hogy a mostani periódus a tudatos alkotásról szól majd, ez végül nem jött össze. Főleg azért nem, mert bejöttek olyan – inkább grafikai – munkák, amire nem akartam nemet mondani. Közben ráadásul elkezdtünk Sanyival egy öt számból álló lemezen dolgozni, ami nagyon lelkesít. Várom, hogy lássam, az áprilisban megjelenő anyag mennyire adja vissza azt, amit közösen megéltünk. Most ebben vagyok, így a szólólemezt, amin eredetileg dolgozni akartam, egy kis időre félreraktam, de el fog jönni annak is az ideje.
Hogy viseled, ha a tervek nem úgy alakulnak, mint ahogy elképzelted?
N. S.: Tanulom elfogadni, hogy a világ jóval nagyobb, mint amekkora én vagyok. Sokszor hagyni kell, hogy a valóság úgy sodorjon, ahogy. Az életnek van egy ritmusa, és jó azt felvenni, még ha én sokszor más ütemben is képzelném a dolgokat. El kell hinnem, hogy az élet néha jobban tudja, mire van szükségem, mint én. Ez olyan periódus, ahol ezt gyakorolhatom, mert amúgy szeretem kontrollálni a dolgokat.
Sándor, te ehhez képest miből érkeztél épp?
Ifj. Csoóri Sándor: Abból, mint a legtöbb művész, aki próbálja a saját útját taposni. Mára nagyjából megtaláltam, mik azok a területek, amelyeken keresztül ki tudok teljesedni. Ezek között keresem az egyensúlyt, mert mindenhol az énemnek kicsit más vonását mutathatom meg. A zeneszerzés ebből egy nagyon erős tömb, olyankor teljesen el tudom dobni az agyam. Hasonlóan központi helye van az életemben a zenekaromnak, az Ötödik Évszaknak. Aztán van egy intenzív vonzódásom a versekhez, a dallá válásuk számomra nagyon fontos.
Illetve mindig kell, hogy terepe legyen a szabad kísérletezésnek is. A Somával közös projektünk számomra épp ilyen tér. Mert ahogy ő is mondta, nincs ráhatásunk mindenre, ami jó is, önmagunkra viszont lehet.
Ezek által a dolgok által pedig tudjuk tágítani az önmagunkkal kapcsolatos tudásunkat. Most az életemnek ebben a tágítási fázisában vagyok, de valahogy mindig a zene felől közelítek a válaszokhoz. Mondhatni predesztinálva vagyok erre.
Családod révén beleszülettél a zenébe. Nagymamád, Marosi Júlia néprajzkutató, népdalénekes, édesapád Csoóri Sándor Kossuth-díjas dalszerző, a Muzsikás együttes alapítója. Volt olyan pont, amikor megbizonyosodtál róla, hogy a hivatásod nem egyszerűen mintakövetés, hanem tényleg a te saját utad?
Cs. S.: Inkább az adja a bizonyosságot, hogy valamiért mindig visszatértem a zenéhez. Hiába volt olyan időszak, amikor azon gondolkodtam, hogy megegyem-e az utolsó almámat vagy megzenésítsem, sosem tudtam abbahagyni. Nekem ez jutott. Ez az én betyárbútorom.
Mi az, ami az ilyen kiábrándító vagy elbizonytalanító időszakokban továbblendíti a zenészt?
Cs. S.: Ha az ember már csalódott, fel van készülve az újabb csalódásra. Mikor eljön, már úgy üdvözli, mint egy régi ismerőst. Egy kiábrándulást vagy kudarcot, ami fiatalon sokkolt, ami miatt a fejemet fogtam, hogy ezt egyszerűen nem hiszem el, ma már rugalmasabban tudok kezelni. Ezek a tapasztalatok segítenek.
N. S.: Alkotóként ez folyamatos hullámzás. Egy órára, napra vagy hétre elönt a bizonytalanság, aztán jön egy sikerélmény vagy ötlet, ami kizökkent. Szerencsére megvan bennem az alapvető bizalom azzal kapcsolatban, hogy jó vagyok abban, amit csinálok, és ezt nem kérdőjelezem már meg. Az rosszul tud esni, ha valamiről azt hiszem, hogy működni fog, és mégsem jut el annyi emberhez, mint képzeltem, de ezt háttérbe kell szorítani, mert ez csak az egóról szól. Azt, hogy bukás igenis van, és abból fel lehet állni, gyakorolni kell. Pont, mint a sportban.
Régebben jártam falat mászni, és ott rengeteget gyakoroltam, hogyan lehet a nulláról újra meg újra elindulni. Kiválasztottam egy viszonylag nehéz útvonalat, aztán tízből kilencszer léptem egy rosszat, vagy elfogyott az erőm, és közel a célhoz lezuhantam. Minden puffanás után eggyel nehezebb volt felállni, mert eggyel mélyebbre kell ásnom, hogy megtaláljam hozzá az energiát, valahogy mégis sikerült. A zenénél is így van.
Ha lemegyek a stúdióba, tízből kilencszer üres zsebbel jövök fel onnan, nem készítek semmi olyat, amire büszke lennék. De amikor tizedikre mégis sikerül, az egy értékes pillanat. Olyankor rájövök, hogy fontosabb volt az kilenc kudarc, mint az aktuális siker, mert azok sokkal nagyobb erőfeszítést igényeltek, sokkal jobban össze kellett szorítanom a fogamat, hogy megmaradjon a magamba vetett hitem.
Ahogy Soma, úgy Sándor, te sem kérdőjelezed már meg, hogy jó vagy abban, amit csinálsz?
Cs. S.: Á, én nagyon sokszor megkérdőjelezem. Soma, úgy látszik, szerencsésebb ilyen szempontból. (Nevet) De ez az én bajom. Sokszor nagyon kritikus vagyok magammal. Magamat tudom a legjobban bántani, szidni, megfacsarni. Somának viszont nagyon igaza volt, mikor azt mondta, az alkotás valahol belső falmászás, és bizony, zuhanni is meg kell tanulni. És sokkal könnyebb zuhanni, ha a zene ad egy olyan biztonsági hálót, amiről tudom, hogy megtart. Ebben még nem csalódtam. Ahogy apám mondta: a zene behangolja az agyat. Soma említette például az ember nagy ellenségét, az egót. Ami igenis van, felesleges azt mondani, hogy nincs. Mind küzdünk vele, játszmázunk. Ha azonban nagy egóval megyek próbálni, a zene pillanatok alatt letöri azt, és helyre rak. Az együtt zenélés nem harc, ott tévúton jár, aki le akarja győzni a másikat. Sokkal több mindent elfogad és megtud tehát magáról és közösségéről az ember, ha a zenével kapcsolatban áll.
N. S: Azért nem az van, hogy sosem kérdőjelezem meg, amit csinálok, csak tudok hinni abban, hogy ez a hivatás önazonos számomra. Látom az értelmét, a létjogosultságát annak, hogy zenélek. Legfőképpen pedig szeretem.
Cs. S.: Kimondta, az a lényeg, hogy szereti. Ez a szeretet, sok mindent letisztáz az emberben.
Mindkettőtöknek volt sikeres zenekara, a Middlemist Red, illetve a Buda Folk Band, ami aztán mégis feloszlott. Ez a tapasztalat változtat azon, ahogy a sikert értelmezitek?
N. S.: Szerintem sokfajta sikerélmény van. Siker, ha sokan eljönnek a koncertedre, vagy az is, ha érzed, hogy sok lehetőség van még egy projektben, és ezt ki is tudjátok hozni a formációból. Sokszor viszont ami kívülről sikeresnek tűnik, azt az alkotó belülről teljesen máshogy éli meg. Mást várt tőle, vagy hiába működik a dolog, egyszerűen érzi, ahogy eltűnik belőle.
Cs. S.: A hallgatóság, a zene és a művelője közötti viszony elképesztően izgalmas. Mikor a volt zenekarommal, a Buda Folk Band dübörögtünk, úgy éreztem, mégsem érünk el igazán emberekhez. Mostanában viszont – mikor én már túl vagyok azokon az érzéseken, helyzeteken – rendszeresen megtalálnak azzal, mennyit jelent nekik a zenénk.
Siker számomra, ha ezek az idősíkok összecsúsznak, és megtapasztalhatom, hogy azokat az energiákat és érzelmeket, amiket beleteszünk a zenébe, a hallgatók is akkor és úgy érzik. De a siker ennél jóval bonyolultabb dolog.
Például Van Gogh életében egy képet adott el, és végül elmegyógyintézetbe került, ma viszont jól menő menedzsmentirodák élnek meg kiválóan a munkájából. Ebben a helyzetben mi a siker? Ki a sikeres? Nem beszélve arról, hogy az igazán látványos sikerre egyáltalán nincs felkészítve az ember. Elképesztő az az energia, ami a tömegtől áradni tud. Az iskolában azonban soha senki sem tanította meg az előadónak, hogy a függöny mögé lépve mit kezdjen azzal, ami a színpadon történt. Ha pedig a művész végül beleroppan a hirtelen sikerbe vagy a túl nagy szintlépésbe, és összetörik a lelke, akkor az siker? Azt, ami kívülről szépen csillog, hordozni nem biztos, hogy könnyű.
Ráadásul az igazán értékes dolgokat az ember nem kívül hordja, hanem belül. Például szeretem a hazámat, a magyar nyelvet, a magyar gondolkodást, lenyűgöz a magyarok teljesítménye az egész világban, mégsem öltök lajbit és kötök fel tarsolyt, mert az, ha nem természetesen viselődik, számomra farsangolás. A büszkeségeinket sem kívül hordjuk.
A közös formációtok számotokra mitől sikeres?
N. S.: Az összes projektem közül itt van a legnagyobb hangsúly azon, hogy mennyit tanulok. Az egész amúgy úgy indult, hogy feldolgoztam Sanyi Álom, álom című számát, majd megkerestem őt, aminek az lett a vége, hogy elkezdtünk együtt zenélgetni. Ez óriási dolog nekem, mert kicsit zöldfülűnek érzem magam, ha népzenéről van szó. Én vele ellentétben csak jóval később fedeztem fel magamnak ezt a világot, de szeretném minél jobban átlátni, minél mélyebbre menni benne. Sanyi úgy vezet ebben, hogy közben nyitott, rugalmas, és nem veti el az ettől elsőre idegennek tűnő ötleteket.
Cs. S: Bár alapvetően brácsás vagyok, tehát kísérő zenész, nem szólista, itt bevállalom, hogy szólisztikus funkcióban használom a brácsámat. Ez új szerep nekem, ami miatt el kellett hagynom a komfortzónámat, és úgy látom, Soma is így van ezzel. Van, amikor ő hoz olyan dolgot, amit nekem kell megugranom, máskor fordítva. Kölcsönösen emeljük fel egymást. Ez egy közös játszótér, amiben megmarad az a törékenység, ami a duók sajátja.
Nagyon más duóban játszani, mint zenekarban?
Cs. S.: Talán onnan lehet tudni, hogy csak leckefelmondás történt-e a próbán vagy valódi zene, hogy utána jókedvű vagy-e. Ha sikerül akár csak pár pillanatra is belépni a zene szentélyébe, ahol megszűnik az idő, a tér, és születik valami, akkor aki ott volt, az boldog lesz. Ilyen szempontból szerintem nem számít, hányan voltak ott, amikor a csoda megtörtént.
A zenéhez való hozzáállásotokat befolyásolja, hogy Soma, te az angolszász rock, Sándor, te pedig a népzene felől érkeztél?
Cs. S: Szerintem a Pink Floyd is zene, és a palatkai is zene. Az érzések szempontjából ugyanaz a kettő. Minden más csak címke, amit a piac határoz meg, de a zene ennél jóval mélyebbről jön. Ha megjelenik a lemezünk, majd nekünk is biztosan be kell kategorizálnunk, mit is csinálunk. Odaírhatunk majd csomó mindent – köztük a népzenét és a rockot –, de az vajmi keveset fog elmondani arról, ami történik.
N. S.: Mindig is azt gondoltam, hogy azáltal fejlődik a zenei kultúra, ha minél több dolgot vegyítünk úgy, hogy annak van értelme. Az, hogy én rockon nőttem fel, ő meg népzenén, csak kiindulási pont. Fontosabb, hogy mit kezdünk vele. Minél több mindent befogadunk, annál több dolgot tudunk összepárosítani, és annál inkább rájövünk, hogy a dolgok egyáltalán nem idegenek egymástól. Picasso is rengeteg mindent átemelt az afrikai képzőművészetből a saját művészetébe, ami által valami teljesen új született. Fontos, hogy mi, zenészek is nyitottak legyünk a különböző hagyományokra és zeneiségre. Csak így válhatunk olyan csatornává, amin keresztül a dolgok fuzionálhatnak. Ebből a vegyítésből pedig születhet valami új, amit aztán valaki más is beépít a saját zenéjébe. Így él, terebélyesedik a zenei kultúra, mint egy fa.
Cs. S.: Egyébként a mesterséges intelligencia is ezt csinálja. Mintákat vesz, és azokat egymás mellé pakolja. Csak mi emberi módon.
Mi a különbség?
Cs. S.: A lélek. A jövő nagy kérdése, hogy mennyire vesszük észre a lélek hiányát, mennyire lesz fontos a lélek. Nem kell félni az innovációtól. Nincs gond azzal, hogy a szekeret kocsira cseréljük, vagy hogy az eke helyett traktorral szántunk. Szerintem nem szabad csak múlthívőnek lennünk. De számomra fontos, hogy előbb vegyem észre a törékeny, szeretetteljes hozzáállást, mint a közérthető, magamutogató virtuozitást.
Nincs mégis egyfajta nyomás a népzenészeken, hogy az évszázados hagyományt valahogy maivá, eladhatóvá tegyék?
Cs. S.: Azt sem tudom, mit jelent, hogy valami mai. Ez a zeneipar furcsa logikája. Mert lehet valamit tegnapivá vagy holnapivá is tenni? Nem hinném. Akkor mit jelent a mai? Ahogy eddig is volt, úgy ma is van hegymászás, van lakodalom és halál. Tegyük a halált maivá, ha tegnap is volt, vagy holnap is lesz? Az igazán fontos és súlyos dolgok nem arról szólnak, hogy „mai” köntösbe bújtassák őket az eladhatóság érdekében!
N. S.: Én csak azt tudom, hogy ma élek, és ha az, amit ebben a pillanatban csinálok, működik, akkor az igazi. A mostot tudom értelmezni, a mait nem.
Cs. S.: A mosthoz én is jobban tudok viszonyulni, mint a maihoz. Ha zenélek, a mostban vagyok, nem a mában. Ha játszom és félrefogok, egy évet élek le abban a másodpercben, mert annyira a pillanatban létezem, aztán előfordul, hogy visszahallgatva nem is tűnik fel a hiba. Ha a mostot átélem, akkor meg tudom élni a dolgok jelentőségét a pillanatban és az idő távlatában. Ez sokkal rétegzettebb, valódibb tapasztalat. Ezért fontos a most és hogy a mostokat akár évekké nyújtsuk. (Nevet)
Titeket hallgatva a népzenének egy sokkal mélyebb, szívbemarkolóbb oldalával szembesül az ember. Hova tűnt a hétköznapokból a műfajnak ez a súlyosabb oldala?
Cs. S.: Népzenével azt történt, hogy mikor a herderi jóslat hatására a kis népek elkezdtek tudatosan foglalkozni a kultúrájukkal, illetve elindult a táncházmozgalom, ami rengeteg olyan folyamatot eredményezett, aminek a hatásával csak jóval később szembesültünk. Mikor a 20. században megkezdődtek a gyűjtések, nem azt mondták a néninek, hogy népzenét énekeljen vagy néptáncolt táncoljon, hanem hogy énekeljen és táncoljon. Az így megörökített anyagokra ráütötték a népzene és néptánc pecsétjét, majd beletették egy skatulyába. Később a többi anyagról különböző vonások alapján eldöntötték, hogy bekerülhet-e a skatulyába vagy sem. Ezekben a rekeszekben pedig aztán konzerválódtak az addig dinamikus mostok. Aztán amikor kiderült, hogy ezek a dalok nem elég közérthetők, elkezdték egyszerűsíteni őket. Például a Hej, Dunáról fúj a szél abban az egyszerű verzióban, ahogy ismerjük, nem létezik a gyűjtésekben. Mégis elhisszük, hogy így van. Ilyen szempontból tehát nagy ereje van annak, mit gondolunk eladhatónak.
Az eladhatóság jegyében rengeteg mindent lebutítunk. Nem szabad alábecsülni az embereket. Adjuk meg az esélyt, hogy végigjárják az utat, és megérkezzenek.
Ha mindent előre megrágva, cukormázzal leszórva adunk az embereknek, az azt jelenti, hogy nem tiszteljük őket. A kölcsönös tisztelet az, hogy én adok valamit, és elhiszem, hogy te azt el vagy be tudod fogadni. Addig jó, amíg a lélek nem eladó.
N. S.: Bár szerintem az eladhatóságról is lehet önazonosan gondolkodni. Például mikor készítettük a mostani lemezt, felvetődött bennem, hogy jó lenne, ha lenne ennek egy vizuális vetülete is. Ez nem jutott volna eszembe, ha nem tudnám, hogy ez ma alapvetés. Ekkor gondolkodtam el azon, mi az, ami ezt az igényt kielégíti, de nekünk is ad, számunkra is érdekes.
Így jutott eszembe, hogy a lemezt ne stúdióban, hanem egy általunk nagyon szeretett kis kocsmában, a Calgaryban vegyük fel, és készítsünk róla felvételt. Viki néni, a tulajdonos egy órát adott nekünk, hogy feljátsszuk a lemezt. Ezáltal direkt korlátoztuk magunkat. Nem lehetett mindent tökéletesre csiszolni, ha hibáztunk is, menni kellett tovább.
Benne volt az a pluszstenk, az itt és mostnak a varázsa, amitől teljesen más lett a lemez, mintha steril, kilúgozott dalokból állna. A felénél például megszólalt a hátsó szobából egy papagáj, és akkor sem álltunk le, amikor Viki néni a kávéját kavargatta.
Cs. S.: Ráadásul pont abban a hangnemben tette, amiben játszunk, az csodálatos volt.
N. S.: Igen, ettől a lemez egy igaz lenyomata lett annak, amit ott átéltünk. Tehát nem baj, ha figyelünk a kor igényeire, csak ahelyett, hogy meghasonulnánk, a válaszoknak önmagunkból kell kiindulniuk.
Kiemelt fotó: Máth Kristóf
