„Asszonyok! Fazokat! Kicsiket, nagyokat!” – így kiáltottak a veleméri völgyből útnak induló fazekasok, amikor szekereikkel betértek egy-egy somogyi vagy zalai faluba, és eladásra kínálták portékáikat. Voltak náluk aratókorsók, tejesköcsögök, nagy savanyítóedények és sütéshez, főzéshez használatos darabok is. Minden, amire egy paraszti háztartásban szükség lehet. Mivel az Őrség sosem tartozott a legbőtermőbb vidékek közé, ám agyagban és fában gazdag volt, sokan foglalkoztak edények készítésével, hogy ki tudják egészíteni soványka jövedelmüket.

A helybéli fazekasságnak vagy hétszáz éves hagyománya van, Magyarszombatfán kívül Gödörházán, Veleméren, Kisszerdahelyen, Alsójánosfán és Domonkosfán forogtak a korongok, izzottak a kemencék. A fénykor a tizenkilencedik század végére és a huszadik elejére esett, akkor éltek a legtöbben a gerencsérségből. Egy összeírás szerint 1899-ben Magyarszombatfán, Gödörházán és Veleméren százötven fazekas lakott és dolgozott. Addigra ez már rég nem jövedelemkiegészítés volt, hanem klasszikus mesterség, igazi mesterekkel, néhol számos embert foglalkoztató többgenerációs műhelyekkel.

Kós Károly hosszasan foglalkozott az őrségi fazekasokkal. 1944-ben megjelent tanulmányában még szerepel olyan idős ember, aki a céhes idők szokásaiba is beavatta az építészt: „Akit fel akartak szabadítani, annak remekűni kellett. Ha remekeltek, kellett csinyáni egy huszonöt literes faziekat és arra egy nagy födüt.” Akinek nem sikerült a vizsgaszámba menő remeklés, az nem árusíthatott a vásáron. Ha mégis megkísérelte, a többi gerencsér együttes erővel összerombolta az edényeit.