A magyar identitás vagy a forradalom volt erősebb összetartó erő az amerikai magyar közösségben?

Úgy fogalmaznék, hogy ötvenhat miatt vált a magyar identitás annyira fontossá. Tudom, hogy a szüleimet és a velük együtt Amerikába menekülőket itt évtizedekig disszidensnek hívták, ma sokszor a kivándorló szót hallom velük kapcsolatban. Pedig menekültek voltak. Édesapámat valószínűleg letartóztatják, ha marad, vagy lehet, hogy még rosszabb történik. Az sem igazságos, amikor úgy gondolnak rájuk, hogy nekik könnyű volt, éltek egy gazdag, szabad országban.

Egyáltalán nem könnyű mindent hátrahagyva, a teljes kilátástalanságból elindulva megérkezni az ismeretlenbe.

Ők nem választották ezt, hanem rákényszerültek, és a tudat, hogy nem térhetnek haza, nagy valószínűséggel soha többé nem látják az otthon maradt szeretteiket, felerősítette bennük mindannak az értékét, amit el kellett hagyniuk.

Ráadásul kapcsolatuk sem lehetett az itthoniakkal.

Ezt ma már szinte el sem lehet képzelni. A lányom most New Yorkban jár egyetemre, naponta beszélünk FaceTime-on, mindent tudok róla, ő is rólunk. Ugyanígy a nagymamákkal, rokonokkal. Lehet utazni, repülni, ez ma már leginkább pénz kérdése, nem szabadságé.

Hozzáteszem, hogy a kiérkező ötvenhatosokat másképpen fogadták, mint a második világháború után egy vesztes országból érkezőket.

Örültek nekik, volt nimbuszuk, ösztöndíjakat kaptak, egyetemre küldték őket, egy jó ügy képviselőiként élhettek. Készítettem egy filmet, Lövészek a címe, egy kis csoportról szól: néhányan egy pennsylvaniai farmon éveken át arra tréningeztek, készültek, hogy ha kell, visszamennek harcolni, hogy segítsenek legyőzni a bolsevizmust Magyarországon. Ez ma talán komolytalannak vagy őrültségnek tűnik, de ők a hatvanas években komolyan gondolták.

Az Inkubátor című filmben megrendítő látni azt a törekvést, ahogy a szülei generációja időt, energiát nem sajnál, hogy a gyerekeiből erős magyar identitású embereket neveljen.

Lehet, hogy rosszul hangzik, de bár én hét filmet készítettem eddig ötvenhatról és az emigrációról, az én magyarságom nem olyan erős, mint a szüleimé. Azért, mert tőlem soha senki nem akarta elvenni. Amikor Amerikában befejeztem az egyetemet, idejöhettem Magyarországra, dolgozhattam, megismerhettem az országot. Nem mondom, hogy kiábrándultam, de reális képem lett. Ehhez képest a szüleim számára a „magyar” egy varázsszó volt, ami hallatán kitárták az ajtajukat és a szívüket. Nekik ennyi elég volt, jött is hozzánk Csoóri Sándortól Magyar Bálintig mindenki. Nyilván én is örülök, ha bárhol a világban találkozom egy magyarral, de nálam ez nem nyitja ki automatikusan az ajtót.

Inkubátornak nevezi azt az üvegharangot, amelyben az emigráció egy része élt és nevelte a gyerekit. De nem mindenki választotta ezt az utat.

Sőt, inkább a kisebbség, talán húsz százalék. Sokan amerikai házastársat választottak, asszimilálódtak, még ha sokuknak ma is fontos a magyarságuk. Ha nem ápolod, elvékonyodnak a gyökerek, kiürül az érzés, a fogalom. A mi szüleink hatalmas energiát fektettek abba, hogy a nővéremet, Esztit és engem magyarnak neveljenek, megtanítsanak magyarul írni, olvasni és gondolkodni, megismerjük a néprajzot, a földrajzot, az irodalmat és a történelmet, hogy ha majd haza lehet menni, ne legyünk elveszve, legyen hátterünk.

Mégis, amikor a rendszerváltás után megérkeztem, hiába beszéltem jól magyarul, és ismertem több népdalt, mint a legtöbb itt élő, nem tudtak hova tenni.

Hogy lehetsz te magyar? Hogyhogy ilyen jól beszéled a nyelvet? Amikor Erdélyben nemzetközi segélyszervezetnek tolmácsoltam, ott éreztem, hogy végre olyan magyarokkal találkozom, akiknek hasonló a helyzetük. Persze nem akarom a magam történetét ahhoz a sanyargattatáshoz hasonlítani, de az identitást illetően sok a hasonlóság, és abban, ahogyan a magyarországi magyarok gondoltak ránk.

Egy gyerek, főleg egy kamasz nem szeret különbözni. Eszterrel hogyan viselték a szüleik törekvését, hogy mindenáron őrizzék magyarságukat? Nem érezték, hogy ez teher, hogy igazából amerikaiak, vagy azok szeretnének lenni?

A kulcs a cserkészet, amit imádtunk. Ott igazi közösségben voltunk, közülük kerültek ki a legjobb barátaim, az első szerelmem. Már Budapesten élek, de a legjobb barátaim Katica a San Franciscó-i cserkészetből és Ákos a Los Angeles-i csapatból, velük negyven éve összeköt valami nagyon erős, fontos dolog. A filmjeim vágója, Hargittai László hasonlóan érez az úttörőkkel. Egyszer be is jött a stúdióba vörös nyakkendőben, és mondta, hogy ne szidjam már annyit az úttörőmozgalmat, mert ugyanazt adta neki, mint nekem a cserkészet. Az volt a gyerekkora, nem tudja egy kalap alá venni a szocializmussal. Ezt most már értem, de akkor még nem, mert a szüleim számára minden, ami a bolsevizmussal, a magyarországi rendszerrel kapcsolatban állt, elítélendő volt. Egy fekete-fehér világot festettek elénk, de szükségük volt erre. Visszatérve a kérdésre: igen, néha nagyon ciki volt, hogy más vagyok. Már a nevem is! Akkor sokszor gondoltam: miért nem lettem én Jennifer?

Próbáltam alkalmazkodni az amerikai osztálytársakhoz, de mindig kilógtam a sorból.

Elég volt, ha megjelent az anyukám az iskolában az erős akcentusával, a nagyon direkt stílusával, azzal, hogy „kisfiam, ez nem jó vendég, mert nem eszi meg, amit elé teszünk”. Hiába próbáltam beilleszkedni, a többiek nyáron úszótáborba jártak, vízimentést tanultak, én meg mentem cserkészkedni. De ott csodálatosan éreztem magam, úgyhogy ez sem fekete-fehér dolog.

Tény, hogy a szüleim radikálisak voltak, ami nehézséget is okozott. De ha nem ilyenek lettek volna, ma nem ülnék itt, nem lenne erős magyar identitásom, amit most többre értékelek, mint ha a szüleim be akartak volna olvadni.

Én is ezt a kettősséget nevelem a gyerekeimbe. Éltünk itt is, ott is, sokáig csak magyarul beszéltünk, de most már itthon angolul, Amerikában magyarul. A gyerekek amerikai és magyar állampolgárok, jártak, járnak iskolába itt is, ott is. A lányok a Kodály zenei iskolában tanultak, énekeltek a Magyar Rádió Gyermekkórusában. A gyerekeim is voltak cserkészek, én most is része vagyok a mozgalomnak, a Külföldi Magyar Cserkészszövetség sajtóosztályának vezetőjeként tevékenykedem.

Amikor az ember elveszíti a szüleit, újabb ponthoz érkezik a saját identitásában. Az édesapja halála után forgatott egy filmet arról, hogy a nővérével hogyan kutatták az ő ötvenhatos múltját. Változott akkor Önben valami?

Apukám életének utolsó időszakában ott voltunk vele. Ott volt a két lánya, mindkettő várandósan, volt ebben valami misztikus. Az ő elvesztése és a filmkészítés valóban kikristályosította, hogy ki vagyok én. Amerikai vagyok. A filmben szereplő Rainer M. János azt mondta nekünk egy ponton: „lányok, ez már nem az apátokról, hanem rólatok szól”. Így van. Hazajöttünk, felkutattuk a történetét, eltemettük, és miközben mentünk egyik helyről a másikra, egyik embertől a másikig, mindenhol kívülállónak éreztem magam. Addig általában úgy mutatkoztam be a világon mindenhol, hogy magyar vagyok. Egy évig tanultam Spanyolországban, ott is ezt mondtam. „Hol születtél?” – kérdezték. „Amerikában.” „Akkor biztosan sokat éltél Magyarországon.” „Nem, soha nem éltem ott.” „De hát akkor te amerikai vagy!” Ma már, felnőttként teljesen mást jelent nekem a kérdés és a válasz is. A szüleim mindig azt mondták: „ti nem amerikaiak vagytok, hanem magyarok”. Ami nem jó, én ilyet nem mondok a gyerekeimnek.

Amerikai vagyok, azon belül teljesen magyar is, és ez így rendben van.

Mi külön generáció voltunk, ötvenhat és a rendszerváltás között születtünk és nőttünk fel, nyugaton. A gyerekeink pedig a rendszerváltás után születtek, a digitális korszakban nőnek fel, más időben, más perspektívával – és nem menekült szülőkkel. Mi egy kakukktojás-generáció voltunk. Valószínűleg ezért is tartunk össze.

Ez azt jelenti, hogy itthon és az Egyesült Államokban is kicsit kívülálló. A filmkészítőnek ez sajátos látószöget ad.

Szerencsére most már teljesen itthon érzem magam, soha nem voltam kirekesztett. De másképpen nézek a magyarországi dolgokra, helyzetekre, és a gyerekeimre is ez jellemző. Előlünk nem takarja el egy fa az erdőt. Ha valaki néhány évet él másik országban, már másképpen tudja nézni a világát, ez szerintem nagyon fontos és hasznos.

Lehet a mi helyzetünkre úgy tekinteni, hogy nem vagyunk otthon sehol, de én inkább ajándéknak, lehetőségnek érzem.

Most, ötvenhárom évesen erről ilyen okosakat mondok, de azért eltartott egy darabig, míg idáig jutottam. Küzdöttem kérdésekkel, sem itt, sem ott nem éreztem otthon magam, de mindig jött valami, például egy film, ami továbbsegített. Az emigrációs-külföldi diaszpórás lét külön program külön perspektívával, külön megértéssel, talán külön felelősséggel is.

MONDD, TE MIT VÁLASZTANÁL?
Pigniczky Réka édesapja ötvenhatos múltjáról szóló filmjében, a 2006-os Hazatérésben nővérével, Eszterrel kutatnak a levéltárakban, az 1956-os Intézet anyagai között, faggatóznak családtagoknál. A néző velük együtt fél és reménykedik, aggódik, vajon igazat mondott-e nekik az édesapjuk, hogyan viselik ők ketten és a kapcsolatuk a fejleményeket. A 2009-es Inkubátorban azt követhetjük végig, hogy amerikai magyarok, volt cserké[1]szek egy huszonöt évvel azelőtti előadás után – sokan már a gyerekeiket is magukkal hozva – újra eljátsszák az István, a királyt. „Nagyszüleink és szüleink generációja olyan magyar közösségeket épített Amerikában, amelyek már nem léteztek otthon. Csak az ő emlékezetükben” – mondja Réka a narrációban. Azok a fiatalok, akik ebben a közegben nőttek fel, immár felnőttként vallanak arról, kinek mit jelentett akkor a magyarsága, mit kezdtek az útravalóval, István vagy Koppány üzenetével, és mit adnak tovább a gyerekeiknek. Mindkét film megnézhető az 56films.hu oldalon.