Szöveg: Bakai anna
Fotó: földházi árpád
Régi terek újjáélesztéséről, a kortárs képzőművészet ijesztő voltáról és a halhatatlanságról beszélgettünk Mátyási Péter képzőművésszel, az Eleven Blokk Művészeti Alapítvány elnökével.
Fény nincs, de legalább kellemes meleg az idő.
Igen, ez a pincehelyiségek nagy előnye.
Hogyhogy ez az alagsori helyiség lett a bázisa?
2010-ben, diplomaszerzés után megpályáztam az önkormányzat pályakezdőknek kiírt ösztöndíját. Akkor már tudtam, hogy vannak üresen álló ingatlanjaik. Szóba elegyedtem a megfelelő osztállyal, és mondtam, hogy nagyon jó ez az ösztöndíj, de sokkal fontosabb lenne egy hely, ahol alkothatok. Ők nyitottak voltak: megnéztünk több helyiséget, köztük ezt is. Áram volt, víz a folyosón, de évek óta nem nyitotta ki senki az ajtaját, fekete penész borította a falakat, folyt a pára az ablakokon.
Nem tűnik túl vonzónak.
Nem, de meg lehetett látni benne a lehetőséget.
És hogy lett egy erősen leromlott állapotú műteremből a sok művésznek helyet adó eleven blokk művészeti alapítvány?
Képzőművészként egyedül szoktam dolgozni. Viszont szeretek beszélni, találkozni emberekkel, együtt gondolkodni, és hiszek a közösség erejében. Az egyetemről sok embert ismertem, aki diploma után műteremgondokkal küzdött, ezért elkezdtünk azon dolgozni, hogy az évek óta üresen álló önkormányzati ingatlanokat kulturális térként csatornázzuk be a kerület vérkeringésébe. 2013 óta három ütemben igényeltünk sikeresen ilyen ingatlanokat, jelenleg kilenc helyünk van. A körülbelül 1100 négyzetméteren mintegy negyven vizuális szakember, képző- és iparművész dolgozik, az egyik térben a nonprofit 1111 galériát üzemeltetjük, illetve workshopoknak, szakköröknek, szervezeteknek biztosítjuk a bázist, mint most az Építész Szakkollégiumnak is. Röviden azt tudnám mondani, célunk, hogy segítsük egy újfajta szimbiózis kialakulását a város, a kultúra és az emberek között.
Mi a helyzet a befogadókkal? Egy műkereskedővel készített interjúban egyszer azt olvastam, hogy sokan nem mernek belépni a műtárgykereskedésekbe, mert nem értik ezt a világot, és tartanak tőle. Tapasztalt ilyen félelmeket a kortárs művészetek kapcsán?
Igen, abszolút. Szerintem ennek gyökere elsősorban a múzeumpedagógia hiányában keresendő. Az utolsó egyetemi félévemet Londonban töltöttem, és ott bármely múzeumba ellátogattam, mindenütt iskolai egyenruhába öltözött kisgyerekek kúsztak-másztak a műtárgyak előtt. Megszokták a közeget, így teljesen máshogy viszonyulnak hozzá. Ha itthon egy asztaltársaságban szóba kerül egy kortárs író vagy költő, az emberek hozzászólnak a témához, ha viszont egy kortárs képzőművészt említ valaki, megfagy a levegő.
Ezt mivel magyarázza?
Olvasni tudnak, de ezt a jelrendszert nem értik. A vizuális művészetek befogadásához ráadásul úgy általában kicsivel több idő kell, ami meg ugye nincs. Meg kell állni előtte, érdemes elgondolkodni rajta. Ha pedig az emberekben eleve ott a félelem, hogy úgysem fogják megérteni az alkotásokat, követni sem fogják a képzőművészetet. Márpedig a nyitottság nem fog kialakulni a már említett intenzívebb művészetpedagógiai programok kifejlesztése nélkül, hiszen azok segítenek minket bevezetni ebbe a világba. Ha ez meglenne, akkor a nézők talán nem zárkóznának el a szokatlanabb dolgoktól sem.
Amiből itt a műteremben sincs hiány: indigóval indigóra rajzolt fa, kihalt növények portréi, ragasztószalaggal készült hegyek a lightboxokban… Nagyon különbözőnek tűnnek a munkái. Mindig ilyen kísérletező volt?
Nevezhetjük kísérletezésnek is, de inkább azt mondanám, hogy nem az határozza meg a következő munkámat, hogy korábban mivel dolgoztam. Mindig a technikát rendelem az érdeklődésemhez. Bár nyilván kifizetődőbb lenne, ha tíz évig ugyanazt csinálnám, mert akkor lenne felismerhető kézjegyem. Egy időben fóliára radírozott épületstruktúrákat készítettem, amelyeknek a külföldi vásárokon is nagy sikerük volt. Azt is pontosan tudom, miért: bármilyen falra, bármilyen kanapé fölé feltehetők, a technika miatt egy kis titokzatosság is van bennük, mégis könnyű őket befogadni.
Akkor miért nem ezeket gyártja sorozatban?
Mert kimerítettem a számomra benne rejlő lehetőségeket, és meguntam. Aki márkaépítéssel foglalkozik, nyilván azt mondaná, hogy készítsek felismerhető alkotásokat, mert azok lesznek eladhatók. De ez nekem nem megy.
Több helyen nyilatkozta, hogy az utóbbi időben az érdeklődése az ember és a természet kapcsolatára irányult. De a korábbi munkáiban is megjelent az ember természetre gyakorolt hatása. Ez végül is egyfajta vezérvonal, ha tetszik, kézjegy.
Igen, tényleg az, csak nehezebben megragadható. Tulajdonképpen az érdeklődésem nem változott: kezdettől fogva az ember és az őt körülvevő környezet kapcsolata áll a középpontjában, csak a kifejezésmód cserélődik néhány évente. Szeretek kísérletezni, különféle technikákat használni. Ez itt például, a fejünk felett egy tűlevélszőnyeg. Úgy készült, hogy nagyjából ötvenezer tűlevelet fűztem át egy szúnyoghálón. Ha ezt valaki csak így önmagában látja, szinte biztos, hogy az jut eszébe: mégis mi a fene baja volt a művésznek? De ha megismeri a történetet, be tudja fogadni az alkotást is.
Elmeséli a történetet?
2018-ban volt a B32-ben a Herbárium című kiállításom, mely részben a jelenlétről és a jelen nem létről, annak következményeiről szólt a kertben végbemenő változásokon keresztül. Kamaszkoromtól Albertfalván laktunk, egy többgenerációs házban, ahol apu gondozta a kis kertet. Amikor ő meghalt, az én feladatom lett, amit azonban abban az időben nem tudtam ellátni. A szomszédban volt egy fenyőfa, az átlógó ágait apu rendszeresen levágta, én viszont nem, így a lehulló tűlevelekből vastag szőnyeg alakult ki. Az egész kert kezdett elvadulni, mert nem voltam jelen. A kiállításra készülve összeszedtem a lehullott tűleveleket, és elkezdtem belőlük egy „valódi” szőnyeget készíteni. Nagyon monoton és meditatív munka volt, de a kerti munka is az, így a tevékenység hűen tükrözte a valóságnak ezt a részét.
Mindig azt gondoltam, hogy a művész a műveivel a halhatatlanság felé törekszik. Egy ilyen jellegű munkában, mint egy szúnyoghálóra készült tűlevélszőnyeg, benne van a halhatatlanság potenciálja?
Ez a munka nem olyan, ami kimeríti a klasszikus műtárgy definícióját, sőt. De amúgy nem foglalkoztat a kérdés. Egyik egyetemi mesterem, Molnár Sándor sokszor mondta, hogy a képzőművész a halála után ér igazán sokat, de azzal már nem sokra megy, szóval nem kell vele foglalkozni. Nem is foglalkozom. Nem célom a halhatatlanság.
Cseppke, a csikó története nemcsak a Przsevalszkij-lovakat, de a puszta élővilágát is bemutatja a cselőpóktól egészen a rétisasig. Török Zoltán kamaszkorában fedezte fel a Hortobágyot, és nem tud betelni vele. Pedig a világ megannyi vidékéről készített már sokszorosan díjazott természetfilmeket.
Komárom versenygépe, Szőnyi Ferenc a negyvenes évei közepén pattant kerékpárra, hogy nem sokkal később üstökösként robbanjon be az ultrasportolók elitjébe. A nemzetközi sporttársadalomban Racemachine néven ismert sokszoros bajnok ma szerte világon példakép, és nem is csak a hihetetlen sporteredményei miatt.
Pat Szlovákia legdélibb pontja. Itt építette fel Pém Bálint családi gazdaságát, ahol különböző fajtájú és színű mákokat termeszt és dolgoz fel, s közben újabb és újabb közösségi összefogásra épülő terveket sző.
Komáromtól nem messze, Pat határában terül el Szalay László és Erzsébet birsalmakertje. A házaspárnak a fák gondozása valódi feltöltődés, kézműves termékeikkel pedig elhivatottan népszerűsítik a kissé elfeledett gyümölcsöt.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
