Szöveg: Győrffy Ákos
Fotó: Muray Gábor
Egy háromszáz éves kisnemesi házban ülünk Ambrus Lajos íróval. Odakint szürke, félhomályos téli reggel, itt bent ropog a tűz a cserépkályhában. Néha kinyitom a kályha ajtaját, és beleütögetem a pipám hamuját a parázsba. Archaikus otthonosság. Sokszor úgy érzem beszélgetés közben, mintha visszacsöppentem volna a tizenkilencedik századba. Azon sem lepődnék meg, ha egyszer csak a falu szülötte, Berzsenyi Dániel kopogtatna az ajtón. Előttünk, az asztalon Lajos saját készítésű, kiváló bora. Szóba kerül az elsüllyedt gyerekkor, Hamvas Béla, a természethez való visszatalálás igénye és fontossága, egyszóval csupa olyasmi, amiről egy pohár kis-somlyói bor mellett jó szót váltani.
Nagy almáskönyv című könyvében is megemlékezik a nagyapjáról, akinek szőlője volt Gyula határában. Azt is írja, hogy a kertművelés, a klasszikus gazdálkodás vége egybeesett az ön gyerekkorával. Milyen volt az a mára elsüllyedt világ?
Ezt a világot akkoriban természetes állapotnak véltem, fel sem tűntek azok a dolgok, amelyek mára fontossá váltak. Először is: a mezővárosokban mindenhol voltak kertek. Éspedig működő kertek. Szülővárosomban nagy heti piacok és vásárok jártak. Határában, így a Nagyökörjárás-dűlőben is léteztek virágzó szőlősök, gyümölcsöskertek – mindez a Fehér-Körös árterületére esett. Kiváló minőségű feketeföldek voltak ezek, kifejezetten kertművelésre alkalmatosak. A határt nagyjából egyholdas telkekre osztották még a tizenkilencedik század legelején, s ez volt a város gyomra, hogy így mondjam. Persze a város határában mindenfelé, ha romjaiban is, létezett egy virágzó kertkultúra. Azóta ezek mind-mind eltűntek, a Nagyökörjárást is beépítették, többnyire borzalmas kockaházakkal. Az önellátó magyar parasztgazdálkodás utolsó etapja volt ez az időszak. A hatvanas évek elejére a téeszesítéssel a gazdálkodás sokszázadnyi formája megszűnt, a földeket elvették. Ellenben nekünk a Paradicsom volt, a világfelfedezés fontos terepe. Szőlőmunkák, almaszedés, cseresznye-, meggy- és szőlőszüretek, fára mászás, kaszálás a „kunyhó” körül, szénaillat, nagy esők, alföldi viharok – és régi arcok, nehéz sorsok. Nemcsak valamiféle bukolikus béke, hanem szívós munka is. A szőlőskertek lassú kimúlásának idején, a hatvanas évek közepén nem rajongtam azért, hogy a nyári szünidőben kapálni kellett járni, kötelességszerűen és megalkuvások nélkül – ahelyett például, hogy a baráti zenekarunkkal próbáltunk volna.
Milyen együttes volt ez?
A Zörgő Csontok nevű zenekar.
Alkalmanként, de nem az volt a lényeg. Az egész inkább nemes, jó passzió volt. Visszatérve a kerti munkákhoz: amikor azt hallja az ember, hogy eredj kapálni, noha más, izgalmasabb dolog is akadna, az rémséges. Viszont a kerti élmény összességében azt jelentette: a természetben vagyok, megismerem a törvényeit, ezerféle oldalát. S ez nagyon is érdekelt. A gazdálkodás különféle rituális ünnepei eleve fantasztikusak voltak. Azok a szüretek! A gyümölcsösben április-májustól novemberig mindig érett valami.
Ott működött a régi vármegyei közigazgatás, a hivatalok, a bíróság, gimnázium, mindezt át kellett vinni a munkásosztály fellegvárába, Békéscsabára. Gyerekek számára mégis óriási játszótér volt, omladozó téglavárával, parkjaival, vizescsatornáival, strandjával, gyönyörű élőhelyeivel. És a különös, furcsa karakterű, színes életformájú emberekkel, akik több nyelven beszéltek és olvastak. Egy régi világ relikviái virultak Gyulán. Egy rokonunk például, aki anno csendőr hadnagy volt. Ő egyébként örülhetett, hogy életben maradt, kiköltözött egy tanyára, a Csíkosérbe, és szinte mintagazdaságot teremtett. Mindenféle gyümölcse, szőleje megtermett, poétikus lélek volt, verseket írt a gyümölcsfáihoz. Nyugdíj semmi, a tanyán víz, villany sosem volt, abból éltek, hogy hajnali háromkor behordták a terményeiket a piacra. De nem csak ők: orvosok, bírók, tanárok, egyéb valaha meghatározó figurák egészen hasonló életet éltek. A tanyavilág akkoriban még valahogy működött, csak a hatvanas évek végére verték szét teljesen. Ez a kiterjedt tanyavilág páratlan jelensége volt a magyar gazdaságtörténetnek, minden nehézségével együtt. Szegényes körülmények között lényegében virágzó univerzumot hoztak ott létre. Ez az említett rokonom vasárnaponként azért ünnepi ruhát öltött, csokornyakkendőt kötött, felpattant a kerékpárjára, és bejött a városba a misére, és utána az Otthon kávéházban találkozott elvbarátaival.
Említettem, hogy volt a zenekarunk, de ez nem számított egyedülálló dolognak, hiszen a beatkorszak első hullámában jártunk. Fontosabb, hogy baráti társaság volt, és az is maradt örökre. Egymást motiváltuk – mindenféle értelemben. Tanulni és olvasni egyáltalán nem volt szégyen, inkább dicsőség dolga. Mindannyian kitűnő tanulók voltunk. De ez részben otthonról jött. Akkoriban nem volt egészen természetes, hogy tizenhét-tizennyolc éves korában az ember Márai Sándort és Cs. Szabó Lászlót olvasson, apám könyvtárában viszont megvoltak a háború előtti Révai-kötetek. Márai vagy Cs. Szabó esszéinek a felét sem értettem, de azért igyekeztem – ráadásul tiltott irodalomnak számítottak, olyannyira, hogy később a bölcsészkaron sem esett róluk szó. Mindenki a saját útját járta, saját irodalmi felfedezéseket tett, aztán megbeszéltük a társasággal, mit olvastunk. Olyan szellemi mikroközegben éltünk, amely sokat adott, de sokat is kért. És ugyanígy álltunk az internacionális zenével, vadásztuk a külföldi rádióadásokat, a számok szövegének megértése, leírása, kottázása munkát jelentett. Mindez megtanított a koncentrálás képességére, a rendszerességre. A minőségek árnyaltabb értelmezésére, a jó és a rossz életeszmények szétválasztására, a szellemi éberségre s talán a készenlétre. Akár említhetek is egy példát. Géza barátomnak, aki később európai hírű botanikus lett, a vácrátóti botanikus kert vezetője, az édesapja református lelkész volt. Nos, középiskolás korunkban is jártunk templomba. Az istentisztelet vasárnaponként délelőtt tízkor kezdődött, de annyi bökkenő akadt, hogy ekkoriban – 1965 körül járunk – tizenegykor kezdődött a londoni BBC magyar adásán a Nicky Grant vezette kívánságműsor, amit viszont meg akartunk hallgatni, leírkálni a számokat, lejegyezni a listákat, mi történt a beatvilágban, és a többi. A templomból rohantunk a parókiára a recsegő, sípoló rövidhullámú adás mellé. Csakhogy hamar hazaérkezett a tiszteletes úr is, és lelkesültségünket látva tanáros szigorral kikérdezte, miről szólt az aznapi prédikáció. Gyors és határozott választ kellett adni, mert futott az adásidő, és lemaradhattunk a legfrissebb Yardbirds-számokról. Meg is tanultunk összefoglalóan és pontosan fogalmazni. Így mentek a dolgok.
Mindannyian írogattunk ebben a társaságban. Ez benne volt a levegőben.
Igen, ez történt. Szinte szó szerint. Bölcsészkarra akartam bejutni, ami némi kacskaringókkal sikerült is, katonaság, segédmunkáslét és effélék után. Viszont közben úgy gondoltam, hogy addig nem írok prózát, amíg nincs elég és meggyőző élettapasztalatom hozzá.
Az ember méregeti magát, különösen fiatal korában, s közben így készül pályájára. „Pechemre” fiatalon komoly dolgokat olvastam, és hozzájuk mértem magam, Cs. Szabó esszéihez, Márai naplójához. Ők viszont elérhetetlen magasságokban jártak, a világkultúrában otthonosan közlekedtek, idegen nyelveken olvastak, szó szerint járták a világot Rómától Berlinen át Londonig és tovább is. Sok mindent láttak, tapasztaltak, hihetetlen műveltségük volt. Hol vagyok én hozzájuk képest? Ilyesmikre gondoltam.
AMBRUS LAJOS
1950-ben született Gyulán. József Attila-díjas író, szerkesztő. Egyházashetyén él. 1978 és 1994 között a szombathelyi Életünk folyóirat szerkesztője volt, azóta a Kortárs irodalmi folyóirat prózarovatát vezeti. Első kötete, az Eldorádó című regény 1988-ban jelent meg, azóta számos könyve látott napvilágot, a legutóbbi Nagy almáskönyv címmel 2022-ben. Esszéköteteiben a Kárpát-medence egykorvolt kertkultúrájával, őshonos gyümölcseivel és a régió kultúrtörténetével foglalkozik. Egyik alapítója a Tündérkert mozgalomnak, amely az őshonos gyümölcsfajták megmentését és gondozását tűzte ki célul.
Gyengének. Voltak érdekes szerzők, de nem nagyon- nagyon érdekesek. Nemigen keveredtem az irodalmi életbe akkoriban, ez meg is óvott sok mindentől. Irodalmi nyomulásokban nem igazán vettem részt. Tanulni kell, ezt éreztem. A lassúság szépsége ráférne sok mai költőre, íróra is. A felkészüléshez idő kell.
Előtte már publikáltam ezt-azt, főleg novellákat. A regény hat évig várt kiadásra. Voltak különféle szerkesztői elvárások a kézirattal szemben, de ezekbe nem mentem bele. Ez egy Bach-korszakban játszódó regény, politikai áthallásokkal.
Emlékszik a legelső publikációjára? Az ilyesmi mindig nagy pillanat.
Persze. Első novellám a kecskeméti Forrásban látott napvilágot, huszonegy éves voltam. Az újságosnál lestem és vettem a lapot, hónom alá csaptam, és vadul bicikliztem át a városon, szinte cél nélkül. De lassan azt kellett észlelnem, hogy a világ egyáltalán nem változott meg, sőt le sem tojja az én magánboldogságomat. Hogyhogy? Pontosan emlékszem erre az őrjítő meglepetésre, és még arra is, merre tekertem a biciklin, miközben rám se rántott senki. Mégis boldogság volt. A regényt aztán picit elsodorta a rendszerváltás 1989-ben, korábban kellett volna megjelennie.
Az öt géniusz és A bor filozófiája volt az első két mű, amellyel mélyebben találkoztam. A nyolcvanas évek második felében vagyunk. Már megjelent egy-két írása nyomtatásban, sőt a Karnevál is. Különben csak másolt kéziratokból lehetett olvasni. 1987-ben összeraktunk egy Hamvas-számot a szombathelyi Életünk című folyóiratban, ahol főszerkesztő-helyettesként dolgoztam. Így kerültünk kapcsolatba Hamvas özvegyével, Kemény Katalinnal. A bor filozófiája és Az öt géniusz együttes szombathelyi kiadása és a kézirat előkészítése letaglózott, mindenféle értelemben.
Ez a letaglózottság valóban megváltoztatta az életét. Mert Hamvas nélkül talán nem itt beszélgetnénk most, Egyházashetyén, egy háromszáz éves házban. Mi vezette ide?
A falu, de főleg az épület szépsége. Szinte romos volt, amikor megvettük. Akkor még fel sem fogtam a Berzsenyi-vonalat, pedig itt született, ebben a faluban, néhány méternyire innét.
Igen, de akkor még nem láttam át. Amikor megpillantottam a házat, nyugat-magyarországi törpe oszlopos, kisnemesi porta, azt mondtam, ez kell. Pénzünk nem volt, valahogy mégis megvettük. A romlatlan archaikus forma tetszett meg benne. Mindig szerettem volna tanyát venni az Alföldön, de végül is Kemenesalja lett belőle. Amikor megvettük, egy szőlőt is kínáltak hozzá, pincével együtt, de visszautasítottam.
Számolt azzal akkoriban, hogy mivel jár majd az itteni élet?
Valamennyire igen. De diszkrét átmenetekben gondolkodtam, arra, hogy majd bejárok innen Szombathelyre, aztán később Pestre, s majd kijárogatok ide. De az irány egyre inkább idefelé vezetett. Egyszer aztán ráébredtem, hogy itt ülök egy világcentrumban. Hogyan lehettem eddig ilyen vak és félhülye, hogy nem vettem észre?! És akkor jött a szőlővásárlás a Kis-Somlyón, a hegy, a bazaltsziklák és a bor. Hamvas egyébként azt mondja, hogy a Délnyugat Géniuszának legmélyebb figurája Berzsenyi. Ezeknek az összevetéseknek is utánaeredtem, aztán szépen belesüllyedtem ebbe a világba. Egyetemista koromban Berzsenyi nem állt közel hozzám, nem értettem, nem érdekelt. Patetikusnak tartottam, hübriszét alig toleráltam. Megértéséhez és megéléséhez idő kellett. Ez a folyamat életrekonstrukció is volt egyben. A szőlővel és a kerttel együtt.
Tönkrement minden. A földnek nincs becsülete és értéke. Amikor még rendes gazdálkodás folyt, a falu is „rendes” falu volt, súlyos örökségeivel együtt. Ez volt a régi, önellátó, úgynevezett rendtartó magyar falu. Azóta ez a falu valójában halott lett, leginkább alvó település. Ma már nem művelik a kerteket, nincsenek még konyhakertek sem, és persze nincsenek állatok, baromfi is alig, nincs tej, hús, zöldség. Először jött a kolhoz, elvették a földeket, majd a szerencsétlen kárpótlás és mindaz, ami közben és utána történt. A kérdésre válaszolva: mindent leszűkítettünk, nem kell húszféle alma, legyen csak három, az is „globális”, helyi színek nélkül, ennyi is elég. Brutális pusztulás ment végbe. Már csak néhány olyan őrült pali emlegeti a régi gazdagságot, mint én. Eltelik újabb fél emberöltő, és senki nem emlékszik már mondjuk a batul almára, az ízére, színére, alkalmasságára.
Persze, a gyümölcskultúra eltűnése csupán porszem ebben az univerzális pusztulásban. És mégis, ha nincs más megoldás, kezdjük újra összerakni a széthulló elemeket. A kultúrát nem dekonstruálni kell, az már megvolt. Új egésszé kellene gyúrni mindent. Visszaadni a diverzitás szépségét és örömét, amelyről olyan sokat papolnak mostanában – és nemcsak biológiai, hanem kulturális, szellemi értelemben is.
Az embernek hetven fölött nincsenek már nagy ambíciói. De korábban sem tettem túl sokat az irodalmi érvényesülésért. Ez talán hiba volt, de nem bánkódom miatta.
„Megemelve” erről van szó, így gondolom magam is.
Persze, de ezzel Hamvas is számolt. Úgy írt, hogy közben tisztában volt vele, életében sosem fog eljutni az olvasóhoz.
Elfogadják, hogy íróféle vagyok, és persze bizonyos mértékig csodabogárnak tartanak.
Az ember naiv módon azt gondolhatja, hogy mindaz, amit a régi magyar gyümölcskertészet ügyében tesz, talán a helyiekben is felélesztheti a vágyat arra, hogy maguk is elkezdjenek érdeklődni a letűnt világ gazdálkodási formái iránt.
Előfordult már, leginkább akkor, ha az írásnak vannak helyi kapcsolódásai, vagy a tévében látnak. Egyszer írtam egy helybeli emberről a megyei sajtóban, Az utolsó betyár címmel. Pécz Sanyi bátyám is rég meghalt már. Olykor átjött segíteni, különösen, amikor a házam felújításán dolgoztam. Az ötvenes évek elején a környékbeli erdőkben bujdosott, mint akkoriban nem kevesen. Csendőrtanonc volt a háború alatt, ami 1945 után főbenjáró bűnnek számított. Aztán sorozásra hívták a háború után, a barátjával útközben berúgott, és a főutcán Horthy-dalokat énekeltek. Elfogták, és csak úgy engedték el, ha onnantól kezdve jelent az államvédelemnek. Ő aláírt, de otthon azt mondta az anyósának, ha keresnék a rendőrök, mondja meg nekik, hogy Amerikába ment. Ami azt jelentette, hogy különféle ólakban éjszakázott, vagy a Bakony erdeiben bujkált. Végül persze elfogták. Többen olvasták az írást, és mondták, bizony így volt.
Az alábbi playlist az Ambrus Lajos íróval, borásszal készült interjú „akusztikus lenyomata”. Az írót arra kértük, mondjon néhány olyan zeneművet vagy dalt, amelyek számára fontosak. Ezekből, valamint az Ambrus Lajos életművéhez valamilyen formában kapcsolódó versekből, atmoszférákból állt össze ez a félórás mix, amely remélhetőleg tovább árnyalja és elmélyíti az olvasottakat.
Cimbalomművész, ez a hivatalos titulusa. És zeneszerző, tanár, aki arra buzdítja a diákjait, repüljenek minél magasabbra. Lukács Miklós azonban ennél is sokkal több. Maga a zene, a szabadság.
András Ferenc filmművésszel kővágóörsi házában beszélgettük boldog gyerekkorról, nyüzsgő fiatalságról és az egyszerre kezdő- és végpont Balaton-felvidékről.
A világhírű animációs rendező Simpson családról, Frank Zappáról, Los Angeles-i életről és magyar filmes stílusról mesélt
Szöveg: Farkas Anita Fotó: Muray Gábor Ha azt mondjuk, minden ember élete kész regény, Kondor László fotóművészé ezerszeresen az. Amikor 1956-ban, alig tizenhat évesen elhagyta
Másik János ötvenéves pályafutása során a Kőszegi Grouppal bejárta a világot, olyan magyar underground zenekarokban játszott, mint az Európa Kiadó, a Balaton és a Trabant, s mindezek mellett több mint hatvan filmzenét írt. Szerteágazó és gazdag munkásságáról néhány emlékképen keresztül beszélgettünk az augusztusban hetvenedik születésnapját ünneplő zenésszel.
