Egyidőben magyar volt Libéria egészségügyi minisztere, s ugyancsak magyar orvosok szolgáltak az etióp császár udvarában. A hatvanas-hetvenes években pedig magyar exporttermékek árasztották el a fekete kontinenst. Fejezetek a magyar–afrikai kapcsolatok történetéből.
Mészáros Kálmán
LIBÉRIA FEHÉR VARÁZSLÓJA
Az 1882-ben vendéglőscsaládba született Fuszek Rudolf Budapesten végzett orvosi tanulmányokat, majd Hamburgban a trópusi betegségekkel foglalkozó intézetben részesült képzésben. Az itt szerzett ismeretekkel felvértezve hosszú éveken át ingázott Dél-Amerika és Afrika között: megfordult Chilében és Bolíviában, majd a németek által nem sokkal korábban gyarmatosított Kamerunban a vasútépítésben alkalmazott bennszülötteket kezelte, és sikeresen szállt szembe a régióban pusztító vérhasjárvánnyal. Közben beutazta a
nyugat-afrikai gyarmatokat, meteorológiai, zoológiai kutatásokat végzett, a Magyar Nemzeti Múzeumnak is küldött haza értékes leleteket. 1912-ben Kolumbiában az Urabá-öböl egészségügyi kormányzójává nevezték ki, a következő évben pedig Libériába érkezett.
Afrika első köztársaságát az Amerikából visszatelepített felszabadított rabszolgák alapították, a berendezkedő politikai elit és az általuk szegregált őslakosok közötti feszültségek azonban visszavetették az ország fejlődését. Libéria ki volt szolgáltatva a gyarmattartó nagyhatalmak politikai játszmáinak és a kapzsi nyugati nagytőkének, idővel pedig az Egyesült Államok szerzett messzemenő befolyást az ország belpolitikája felett. Fuszek Rudolfot azért hívták oda a világháború előestéjén, hogy ott hasznosítsa a vérhas elleni küzdelemben szerzett tapasztalatait, majd nagy erőkkel segédkezett Libéria egészségügyi infrastruktúrájának megteremtésében, a kuruzslás visszaszorításában. Olyannyira fontos személy volt Fuszek, hogy az ország 1917-es hadba lépésekor az Osztrák–Magyar Monarchiának nem, csupán Németországnak üzent hadat.
1930-ban gyökeresen felfordult Libéria politikai élete: a nemzetközi sajtó és a Népszövetség vizsgálata felderítette, hogy a monroviai kormányzat kvázi rabszolga-kereskedelmet folytat, a gyarmattartók pedig a járványveszélyre hivatkozva gyakoroltak nyomást az országra. Az új vezetés Fuszeket kérte fel az egészségügyi tárca vezetésére. A szűk költségvetés ellenére a „nagy fehér varázslóként” tisztelt magyar orvos néhány év alatt ragyogó eredményeket ért el a járványok elleni harcban, a kórházszervezet kiépítése és az orvosi adminisztráció fejlesztése terén. „Miniszterként meglehetősen összetett tevékenységet folytatott. Továbbra is praktizált mint orvos. Nemcsak az elnököt, politikusokat, katonákat, barátokat kezelte, hanem az ország belső, a tengerparttól távol eső területeire is rendszeresen eljutott. […] A hátországban tett körútjain megismerkedett a hagyományos gyógymódokkal, s a használhatókat beépítette praxisába” – írja Pusztai Gabriella a Világtörténet című folyóiratban megjelent tanulmányában. Fuszek Rudolf nem hivatalos politikai tanácsadóként is működött az amerikai és népszövetségi gyámság között balanszírozó Edwin Barclay államfő oldalán, Európában járva pedig próbált jobb képet kialakítani Libériáról. Többször megfordult a fejében, hogy hazaköltözik Magyarországra, végül azonban Monroviában hunyt el 1941-ben.
Budapest, 1963. február 11. Nemes Wanda, a Chemolimpex Vegyiáru Külkereskedelmi Vállalat üzletkötője és a szudáni Azis Ahmed, a Szófiai Műszaki Egyetem építészmérnök-hallgatója esküvőjük után integetnek egy személyautóból. A fiatal pár a házasságkötés után Szófiába utazik, ahol a férj kérésére Wanda beiratkozik az orvosi egyetemre, majd az elvégzése után Szudánban telepednek le
Moammer Kadhafi ezredes, a Népi Szocialista Líbiai Arab Dzsamahiríja Általános Népi Kongresszusa főtitkára nyilatkozik Chrudinák Alajosnak, a Magyar Televízió munkatársának egy sétahajó fedélzetén a Dunakanyarban
A CSÁSZÁRI ORVOSOK
Nem Fuszek Rudolf volt az egyetlen magyar orvos, aki Afrikában szerzett nevet magának: említhetnénk a Belga Kongóban kórházat vezető Thanhoffer Lajost, a csak rövid ideig független Katanga egészségügyi államtitkárát, Scheitz Lászlót vagy a Kelet-Afrikában gyógyító Sáska Lajost és Mészáros Kálmánt.
Sáska 1890-ben Nagyenyeden született, megjárta a világháborút, majd orvosi diplomát szerzett Budapesten. Gödöllőn és Isaszegen háziorvosként dolgozott, vezette a Magyar Országos Véderő Egylet helyi szervezetét. A harmincas évek közepén aztán feleségül vette lánya gimnáziumi osztálytársnőjét, és Abesszíniában keresett orvosi munkát. Hailé Szelasszié császár veje személyes orvosaként alkalmazta. Sáska Lajos az ország belsejébe szervezett expedíción mérte fel az ott uralkodó elkeserítő állapotokat. Szemtanúja volt az Abesszíniát 1935-ben megszálló olasz katonák brutalitásának, ezen élményeiről visszaemlékezést is írt. A házaspár 1937-ben Tanzániába települt át, az orvos itt többek között Ernest Hemingwayjel is jó kapcsolatot ápolt. A rákkal és a maláriával foglalkozó kutatásai mellett a Meru vulkán alatt található rendelőjében ingyen kezelte a bennszülötteket, a Magyar Természettudományi Múzeum anyagát pedig trófeákkal, rovar- és lepkegyűjteményével gazdagította. 1978-ban hunyt el.
A Sáska Lajosnál négy évvel fiatalabb, szintén háborús veterán Mészáros Kálmán a húszas évek első felében hagyta maga mögött Magyarországot, Abesszíniába érkezvén először Godzsam tartomány fejedelméhez szegődött orvosként, majd Addisz-Abebában magánrendelőt nyitott, ahol páciensei között volt a császári trón örökösének, Tafari hercegnek a keresztapja. Mészáros csakhamar a herceg egészségügyi tanácsadója lett, s ott volt a harcmezőn, ahol a trónörökös ellen fellázadó, konzervatív Guksza herceg serege megütközött a reformer Tafarihoz lojális erőkkel. A véres csatában utóbbiak arattak győzelmet, s Tafarit Hailé Szelasszié néven császárrá koronázták – az ennek apropójából rendezett díszszemlén Mészáros Kálmán az első sorban lovagolt. Az etiópiai kórházhálózat létrehozásában is szerepet vállaló udvari orvos afrikai életét filmfelvételeken megörökített túrák, vadászkalandok színesítették, egy alkalommal állítólag egy perc alatt négy oroszlánt lőtt. Az olasz invázió után Sáskáékhoz hasonlóan Tanzániába távozott, 1938-ban hazatelepült. Idős korában Somogy, majd Borsod megyében praktizált. 1971-ben halt meg.
Az afrikai látogatáson tartózkodó Losonczi Pált (b1), az elnöki tanács elnökét köszöntik a repülőtéren Julius Nyerere (b4), a Tanzániai Egyesült Köztársaság elnöke társaságában. Mellettük Erdős André (b2), a New York-i ENSZ-képviselet munkatársa
KADHAFI CSIKÓBŐRÖS KULACSA
Az 1956 utáni magyar diplomácia aktívan orientálódott a harmadik világ országai, így a dekolonizáció lázában égő Afrika felé is. E téren Budapest viszonylag autonóm módon járhatott el, miközben az „antiimperialista internacionalizmus” kellő ideológiai fedezetet szolgáltatott a déli nyitáshoz. A harmadik világos politika gyökerei már a Kádár-rendszer előtti időkre visszanyúlnak: Magyarország például az első államok között volt, amelyek 1955 és 1956 fordulóján elismerték Szudán függetlenségét, s hazánk csakhamar követséget is nyitott Kartúmban. Négy évvel később a két ország árucsereüzleti megállapodást kötött 1,25 millió dollár értékben: az afrikai országból pamut érkezett hozzánk, mi cipőt, textilt, méterárut, paradicsompürét szállítottunk. Szépen fejlődtek a magyar–egyiptomi kapcsolatok is, mint azt Szarka Károly külügyminiszter-helyettes 1957. augusztusi kairói látogatása is mutatta. 1962-ben a minisztertanács elnökhelyettese, Kállai Gyula vezetésével magyar delegáció látogatott Guineába, Maliba, Dahomey-ba (a mai Beninbe), Ghánába, Nigériába, Algériába, illetve Marokkóba – ennek az útnak nyomán született döntés arról, hogy bővítik az afrikai diákoknak szánt magyar egyetemi ösztöndíjas helyeket –, majd négy évvel később ugyancsak Kállai látogatta meg Etiópiát, Tanzániát és Egyiptomot. A déli nyitásban fontos szerepet játszott Sík Endre külügyminiszter, Sík Sándor piarista szerzetes öccse, aki Moszkvában pártutasításra afrikanistává képezte ki magát, és 1958-tól 1961-ig tartó minisztersége után Fekete-Afrika történetéről négykötetes – igaz, a szakma által nem nagyra tartott – munkát is kiadott. Később Losonczi Pál, az elnöki tanács elnöke, a kádári Magyarország mezőgazdászból lett protokollarca utazta be keresztül-kasul Afrikát, az egzotikus elemekben bővelkedő utakról, a virágkoszorúval felékített államfőről érdekes sajtófotók maradtak fenn.
1961-ben Kwame Nkrumah ghánai elnök, 1964-ben pedig Hailé Szelasszié látogatott Magyarországra. Az etióp császár a tárgyalások mellett koszorúzott a Hősök terén, megtekintette a Bábolnai Állami Gazdaságot és a Magyar Optikai Műveket. (Vajon találkozott ismét Mészáros Kálmánnal?) 1978-ban a Moszkvával barátkozó líbiai diktátort, Moammer Kadhafit fogadta a magyar főváros, látogatásának emlékezetes mozzanata volt, amikor a rákosmezei termelőszövetkezet dolgozói csikóbőrös kulaccsal ajándékozták meg. Kadhafi három évvel később is tiszteletét tette nálunk.
Az ötéves tervek által biztosított segélyprogramok, a technológiai és felsőoktatási együttműködés, magyar szakértők afrikai kiküldetései mellett exporttermékek özöne (Ikarus buszok, Globus konzervek, Hajdú mosógépek, az Egyiptomban hosszú időn át magarinak becézett MÁV-mozdonyok) erősítette hazánk jelenlétét a fekete kontinensen. Fontos megemlíteni még, hogy a rendszerváltás után az ENSZ képviseletében magyar békefenntartók voltak jelen Afrika több konfliktuszónájában, így Namíbiában, Angolában, Mozambikban, Nyugat-Szaharában is.
A Nyugat első nemzedékével egyívású, remek költő volt a második világháború végén kivégzett, mára elfeledett Kemény Simon. 1942 és 1944 között írt, megrendítő naplójában kíméletlen önvizsgálatot tartott.
Négy év Párizsban, az 1920-as években rakodómunkások, költők, emigránsok, megszállottak, mára halhatatlanná emelkedett fiatal zsenik és feledésbe merült dilettánsok között – ezt a kort, ezt a közösséget idézi meg Illyés Gyula önéletrajzi regénye.
Amikor a múlt emlékeire pillantunk, a saját életünket hosszabbítjuk meg az időben. Ebben segítenek az előző századforduló színezett képeslapjai. Most jöjjenek velünk Elekre.
Egy Miskolcon élő asszony, Juszkóné Molnár Éva megírta, milyen volt az élet egy szorgalmas és tehetős kisalföldi parasztcsaládban a század első felében.
A magyar modernista építészet fontos alakja volt a különös politikai utat bejáró Molnár Farkas. A pécsi Janus Pannonius Múzeum – Modern Magyar Képtárban szeptemberig látható kiállítás Molnár képzőművészeti munkásságát mutatja be.
Augusztus 21–23. között ismét Salföldre, a Káli Fecskébe költözik a magyar jazz színe-java. Második alkalommal rendezik meg a Szakcsi Rádió Jazz Fesztivált, ahol a fiatal tehetségek mellett fellépnek a műfaj nagyágyúi, így az idén nyáron a hetvenedik születésnapját ünneplő Dresch Mihály is.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
