Sipos József tiszaújlaki és tiszakeresztúri református lelkipásztor csapatával évek óta járja a kárpátaljai kórházakat, hogy törődést, mesét, jó szót vigyen az egy-egy rövidebb kezelés után sokszor hónapokra vagy évekre otthagyott kicsiknek.

Számomra a szolgálat szinonimája a hivatás. Hivatásként pedig azt csinálom, amit a csendekben feladatként meghallok. Az utóbbi időszak mindnyájunknak sok tekintetben más volt a megszokottnál, mégis számos új dolog kezdete is lehetett.

Vidnyánszky Attila a Kaposvári Egyetemen az osztályfőnököm volt, és mindig azt hallottuk tőle, úgy kell játszani, hogy minden este ül majd valaki a nézőtéren, aki először vagy utoljára van színházban.

A zene mindannyiunk életében jelen van. Hallgatjuk, szórakoztat, legtöbbször passzív befogadóként fogyasztjuk. De hogy mennyire lényeges, valójában nem tudjuk. Pedig az emberi kultúra nem öncéllal, nem puszta esztétikai megfontolásból jött létre.

Dr. Hardi Richárd huszonöt év alatt tízezer szürkehályogműtétet végzett el Afrikában. Mégsem tartja magát csodadoktornak, csak egy átlagos szemészorvosnak, akit az különböztet meg kollégáitól, hogy nehezebb körülmények között dolgozik.

Ez volt hát a lecke, amit akkor meg kellett tőle tanulnom: a mások szolgálata nem ünnep, nem katarzis, még csak nem is a lélek emelkedettsége. Hanem kitartással és türelemmel folytatott munka, a feladatok végzése, ahogy sorban jönnek. Most egy interjú, holnap tárgyalás a kivitelezőkkel, holnapután egy szenvedő megvigasztalása.