Az ősz és a tavasz egy meghatározhatatlan, világon túli ponton összeér. A madarak valószínűleg tudnak erről a pontról, és a maguk módján nem győznek tudósítani róla.

Fogalmam sincs, mi lesz az első mondat, sok esetben azt sem tudom, mi lesz az adott írás tárgya. Csak azt tudom, hogy a szöveg elkezdett alakulni valahol a tudat és a tudattalan határmezsgyéjén.

Dédapám jut eszembe, aki sokáig élt a tenger mellett. Az ő tekintete kellene ide. Az ő tekintetével esetleg felmérhetném ezeket a léptékeket.

Az első hűvösebb reggeleken, amikor már érezni az illatát, bár még nincs itt, összeszorul a szívem.

Amikor itt vagyok a házban, nem tudom eldönteni, hol is vagyok. A gyerekkorom épp olyan jelenvaló, mint az elmúlt másodperc.

„Valamikor régen láttam egy interjút Cseh Tamással. A Bakonyban készült, állt egy tisztáson, és az indián életéről mesélt. Egy mondata mélyen megmaradt bennem. Amikor azt mondta, hogy jó és erős patakok vannak arrafelé, többek között azért is szereti a Bakonyt. Jó és erős patakok.”

Nehéz lenne megmondani, miért érzünk otthonosnak egy helyet. Mi az, ami miatt az egyik hely taszít, a másik pedig azonnal lakályosnak tűnik, holott sosem jártunk még arra.

Mindig is vonzódtam a patakokhoz. Akárhol járok is, ha tudom, hogy a közelben patak van, a lehető leghamarabb meglátogatom.