Se pénze, se anyaga nem volt, ma már az Őrség híres pitéstálkészítője
Tóth János fazekasmester a régi iskola híve, és a díszítés helyett nála a funkcióé a prioritás.
Szöveg: Hulej Emese
Fotó: Földházi Árpád
Egykor selyemnagyhatalom voltunk, az iparág egyik fontos gyártóüzeme Mohácson volt. Ma lagzik, családi és baráti ünnepek helyszíne a szépséges épület. Indul a selyemtörténet.
„Lányok, asszonyok, jöjjenek a selyemgyárba dolgozni!” Valahogy így toborozták az ezerkilencszázas évek legelején a még épülő mohácsi selyemgyárba a munkaerőt a tizenhárom–húsz éves korosztályból. Nem jelentkezhettek elegen, mert a megnyíló gyárba végül Olaszországból is hoztak szakképzett szövőmunkásokat, akik akkoriban napi tizenegy órában dolgoztak.
A selyem mindig érték volt, luxustermék és drága cserealap, nem véletlenül hívták selyemútnak a Keletet a Nyugattal összekötő kereskedelmi folyosót. Magyarországon a tizenhetedik század végén kezdődött a selyemmel való foglalatosság, az Olaszországból betelepült Passardi János Péter révén, aki a selyemhernyó-tenyésztéshez nélkülözhetetlen eperfákat ültetett, és fonodát létesített. Brokátjai, damasztjai messze földön híressé tették a nevét. A tizenkilencedik században pedig valóságos virágzásnak indult ez az ipar, hiszen minden uralkodó támogatta, az állam pedig központi eszközökkel szorgalmazta a selyemkészítést, a faültetést. Az ország éves gubótermelése két és fél ezerről kétmillió kilogrammra növekedett. Nem túlzás tehát, hogy Magyarország a tizenkilencedik század végére selyemnagyhatalommá nőtte ki magát, Olaszország és Franciaország után nálunk készült a legtöbb ebből a nemes anyagból.
A selyemhernyó elterjedt háziállat volt, Széchenyi István birtokán például tizenkétezer fáról lakmározhattak a szorgalmas jószágok. Széchenyi egyébként megszámlálhatatlanul sok tisztsége mellett az Országos Magyar Gazdasági Egyesület selymészeti szakosztályának elnöke is volt, és könyvtárában több kötet foglalkozott a selyemhernyókkal, mint a lovakkal.
A selyemhernyó tehát háziállat, méghozzá az egyik legrégebbi, és a felsorolt folyamatok révén a huszadik század elején annyi eperfa és olyan sok selyemhernyó volt az országban, hogy azt már nem győzték a meglévő üzemek. Ezért épült új gyár Győrben, majd Komáromban és Mohácson is. Nagy volt az öröm a városban, amikor értesültek a felsőbb döntésről, a helyi sajtóban ezt írták: „a földművelésügyi kormány döntése egy fénysugárt lövellt városunk életének eddigi szomorú éjszakájába”. A lelkesedés akkor lohadt le, amikor kiderült, hogy az építkezéshez a helyieknek is hozzá kell járulniuk, méghozzá százhúszezer koronával.
Végül csak elkezdődtek a munkálatok a volt sóházi telken. A téglaarchitektúrás épületet Kalin Ferenc királyi mérnök tervezte, a kivitelezéssel pedig a Schlauch és Károlyi céget bízták meg a mohácsiak. Az impozáns, közvetlenül a Duna partján álló, körbezárt épület látványa szinte csak a folyó felől volt élvezhető. Igazgatóság, üzemcsarnok, gubóraktár, gépház és kémény alkotta a komplexumot. A gyárat már azelőtt bérbe adták egy olasz szakembernek, mielőtt felépült volna. Ezért állt a homlokzatán a következő felirat: „E. Amphoux Itália”. Ebbe az új létesítménybe toborozták több-kevesebb sikerrel a női munkaerőt.
A mohácsi selyemgyár története tulajdonosváltások, szűk és bő esztendők sorozata. Az is megesett, hogy az egész üzemet leszerelték, majd a következő évben újranyitották. A harmincas években például a Soproni Selyemipari Részvénytársasághoz került. A második világháborúban a visszavonuló német csapatok nagy kárt tettek a berendezésben, de már 1945-ben újraindult a termelés. A hatvanas években nagyszabású fejlesztéseket hajtottak végre a selyemfonóban, akkor a százötven méter hosszú emeleti teremben már közel háromszáz nő dolgozott. Még üvegszálas ipari szövet is készült a hatalmas csarnokban. A gyár a rendszerváltozás után is működött, nem sokkal az épület renoválása előtt zárt be végleg.
A selyemkornak tehát már vége, a patinás épület gyönyörűen felújítva, kulturális negyedként és forgalmas rendezvényközpontként szolgálja a városlakókat, nevében őrizve a múltat. A neve immár ez: Selyemgyár Kulturális Negyed.
Tóth János fazekasmester a régi iskola híve, és a díszítés helyett nála a funkcióé a prioritás.
Az Őrségi Nemzeti Parkban az európai bölénycsorda mellett vadlóménest alapítanak, hogy vizsgálhassák, milyen is lehetett az Őrség abban az időben, amikor még a nagy növényevők tevékenysége alakította a táj képét.
Ne higgyük, hogy télen nem tartogat meglepetést és szépséget az Őrség. Hangolódjunk rá a tájra, szabaduljunk ki a napi teendők mókuskerekéből, és induljunk el valamelyik őrségi tanösvényen, egy nap akár több úton is. Olyan tanösvényeket ajánlunk, amiket télen is élmény felfedezni.
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.