A Szállok a dallal című szám megváltoztatta az egész életemet, egy igazi sorsfordító nóta volt. Rengeteg dalt írtam előtte is, és remélem, hogy a jövőben is rengeteget fogok még, de ekkora hatása egyiknek sem volt. Amikor dolgoztam rajta, még nem voltam ismert, jóval a Megasztár előtt született meg a tizedik kerületben, egy kis albérletben, miközben próbáltam megfogalmazni, hogy mit szeretnék még, illetve mit szerettem volna elérni korábban az életemben. Emellett természetesen a szerzeményben benne van a zene iránti imádatom és a gondolat, hogy küzdeni kell az álmaink megvalósításáért; ez most biztos lerágott csontnak hangzik, de ez a kérdés foglalkoztatott. Egyszerűen leültem a zongorához, elkezdtem játszani, és megszületett a dal, mindenféle külső inspiráció vagy hatás nélkül, csak úgy jött belőlem. Azóta is így dolgozom: nem emlékszem már, hogy a dallamot, a szöveget vagy a zenei kíséretet alkottam-e meg előbb, általában ez a három egyszerre formálódik.
Ezt a dalt egyfajta kettősség határozza meg, hiszen amikor írtam, volt bennem lelkesedés és remény, hogy elérem a céljaim, ugyanakkor némi kudarctól való félelem is motoszkált a bennem, hogy mi van, ha mégsem sikerül az, amit megálmodtam.
Optimista, ugyanakkor a realitás talaján mozgó szerzemény, ez a kettősség pedig több mint tíz év után most is bennem él, hiszen a siker egy bizonytalan, illékony állapot. Ez egy egyzongorás dal, de az idők során készült hozzá például szimfonikus és jazzre áthangszerelt változat is, illetve egy amerikai énekes is előadta angol nyelven az Egyesült Államokban, egyszóval sok verziót megélt. Amikor újra és újra hozzányúltunk, próbáltuk a dal eredeti hangulatát megőrizni, de az új köntös azért mindig kicsit más megvilágításba helyezte. Nekem a mai napig az egyzongorás változat a kedvencem, így játszom élőben is.
A fellépéseim közül szintén nehéz lenne egyet kiemelni, a Papp László Sportarénában mégis mindig különleges elénekelni ezt a dalt, hiszen ott nyertem meg vele a Megasztár-döntőt, így mindig felemelő érzés időről időre ott eljátszani. A Szállok a dallal természetesen minden koncertemen kötelező tételnek számít, a közönség követeli is, ennek ellenére minden alkalommal úgy indulok neki és olyan átéléssel adom elő, mintha az lenne az első alkalom. A dalnak az említett kettőssége élőben is megmutatkozik egyébként, a közönségben van, aki önmagából kikelve, őrjöngve énekli, és van, aki pityereg rajta, szóval egészen szélsőséges és különböző reakciókat vált ki a befogadóból, mindenkiben más asszociációkat mozdít meg a szám.
A zenei példaképeim közül hirtelen Presser Gábort, Sztevanovity Zoránt és Dusánt, Demjén Ferencet tudnám kiemelni – biztos sok más előadót is fel tudnék még sorolni, azért ők jutnak elsőre eszembe, mert nagyon fontos számomra, hogy a zenész képes legyen szoros kapcsolatot kialakítani a hallgatóval. Az ő szövegeikben ezt érzem, amellett, hogy időtálló, szép és fantasztikus nótákat írnak; mellettük pedig természetesen rengeteg külföldi előadót is kedvelek, fel sem tudnám sorolni az összeset. Ennek a közvetlen kapcsolatnak a kialakítására törekszem én is: sokan úgy gondolják, hogy egy arénás fellépés alkalmával mindez jóval nehezebb feladat, de ez nem feltétlenül van így. Egy kis füstös klubban ez néha nagyobb kihívás, mert a közönség közvetlenebb, interaktívabb a műsor, bekiabálnak; olykor egy sportcsarnokban könnyen ki lehet alakítani a személyességet. Alapvetően ennek megteremtése érdekében a megérzéseimre hagyatkozom, szeretem látni a közönséget, a tekinteteket, mindig kérem, hogy egy kicsit világítsák meg a hallgatóságot, hogy lássam az arcokat és azt, hogy miként reagálnak az adott dalra, halljam a reakciójukat. Ez egy vesszőparipa nálam,
fontos nekem, hogy ne csak egy egybeolvadó tömeget lássak, hanem egyenként a szemeket is.
Illetve az is segít, ha beszélek, sztorikat mesélek nekik, kérdéseket teszek fel, vagy ha tőlük repül fel egy kérdés a színpadra bekiabálás útján, akkor válaszolok, azaz nem csak a zene nyelvén kommunikálok. A személyesség kialakítására nincsen recept, minden fellépés más, de próbálom elérni, hogy a közönség is jól érezze magát, és én is.
Jól hangzana, ha azt mondanám, hogy mióta több mint tíz éve megírtam a Szállok a dallal-t, azóta semmit nem változtam, de azt gondolom, hogy a változás örökké tartó folyamat az életünkben. Úgy érzem, ez idő alatt felnőttem, és megtaláltam a saját utamat az életben. A világ is rengeteget változott tíz év alatt: volt, hogy alkalmazkodtam hozzá és volt, hogy azt mondtam, vagyok, aki vagyok, nem fogok futni semmilyen olyan elvárás irányába, amit nem érzek a magaménak. Talán ez azt is jelzi, hogy kicsit magabiztosabbá váltam, de erre szükség is van ebben a szakmában. Mégis remélem, hogy megmaradtam ugyanannak az egyszerű srácnak, aki valaha voltam – hogy ez így van-e, azt csak a környezetem tudná megmondani.
Kiemelt kép: Caramel (Forrás: Facebook)
