A postáskisasszony még ráragasztja őket borítékjainkra. És ezt természetesnek vesszük, elvégre így mennek a dolgok: nekünk fel kell adni egy levelet, a postások pedig… szeretnek csak úgy ragasztgatni, mert az megnyugtatja őket. Ezen a ponton teljesen komolyan feltehetjük a retorikai kérdést: tudjuk-e egyáltalán mire jó az az apró, ragadós papírdarabka a leveleinken? Ezzel véletlenül sem szeretnék heccelni senkit: két héttel ezelőttig én se tudtam. Az életvilág része, legalábbis postai kontextusban, minek kérdéseket feltenni vele kapcsolatban.
Sokan használjuk a bélyeget, de valószínűleg csak kevesen ismerjük az igazi funkcióját. Az élet többi területén viszont nem is igazán használjuk már. Hol vannak már azok a napok, amikor a forradalmi rezsimek számára kiemelten fontos volt a bélyegek szabályozása? Amikor a legnagyobb lapoknak volt filatéliai rovata? Amikor a negyedmillió bélyeggyűjtő országa voltunk? Az aprócska papírdarab olyan volt nekünk, mint Teiresziasz egy Szophoklész-drámában. Ott volt minden tragédiánknál. Tenni semmit nem tudott. De vakon is látott mindent.
A bélyeg feltalálása: volt egyszer egy kaotikus postaszolgálat!
A postabélyeget mint eszközt egy könnyen felfogható igény szülte: a postaszolgálatok csökkenteni akarták a kézbesítési költségeket. A bérmentesítési díjak körüli adminisztráció a 19. század első felére kezelhetetlenné vált a nyugat-európai államokban. Az elterjedt gyakorlat az volt, hogy a postai alkalmazottak a kézbesítésnél átvették a bérmentesítési díjat készpénzben, ezt pedig a küldemény lepecsételésével igazolták. Igen ám, csakhogy a küldemény értelemszerűen a címzettnél maradt, így a postának nem volt ellenőrzésre alkalmas bizonylata. A rendszer a csalások melegágya volt, a hatékony ellenőrzés pedig növelte a kezelési költséget. Ennek egyenes következménye volt a kézbesítés megdrágulása: Angliában egy munkás egynapi bérébe is kerülhetett egyetlen levél postázása!
Az ügyfelek persze igyekeztek minden elérhető módszerrel spórolni: elterjedt szokás volt például, hogy írtak egy levelet, majd megfordították, és a következő oldalra szánt mondatokat az eredeti sorai közé préselték fejjel lefelé. Így elvileg egyetlen lapra négyoldalnyi információt is össze lehetett zsúfolni: feltéve, ha az átvevő el is tudja olvasni. Voltak olyan leleményes megoldások, amik már a csalás kategóriáját súrolták: mivel a bérmentesítést gyakran a címzett fizette, megesett, hogy előre megbeszéltek a feladóval egy titkos, rövid jelsort, amit elég volt a borítékra írni. Így kézbesítéskor nem volt szükség a levél kibontására: a címzett csak ránézett a borítékra, és nem vette át a küldeményt, a postaszolgálat fáradozása pedig kifizetetlen maradt.
E kaotikus helyzetre született meg válaszként a postabélyeg. Voltaképpen ez nem más, mint egy értékjegy. Egy előre megvásárolható, a küldeményekre egyszerűen és tartósan ráhelyezhető (színes) papír. A feltalálását több személyhez köthetjük: az újítás lényegét többen, egymástól függetlenül lejegyezték. Szokták emlegetni James Chalmerst, Lovrenc Kosirt és Rowland Hillt is, az alapötlet ugyanaz: egy viszonylag alacsony tarifát kell bevezetni a kézbesítési díjra, amit a feladóra kell terhelni, és az átláthatóság kedvéért egy értékjeggyel kell adminisztrálni. Az első bélyeg kiadására végül 1840-ben került sor, az angol királynő, Viktória arcképével.
A magyar első filatelistáktól a negyedmillió bélyeggyűjtőig
Hogy ki volt a világon az első bélyeggyűjtő, valószínűleg soha sem fogjuk megtudni. Egy találó hasonlattal élve: úgy alakulhatott ki, mint a gyufacímkék gyűjtése. Valakinek egyszer csak eszébe jutott, az ember pedig olyan lény, aki mindenhez talál játszópajtást. Magyarországon 1863-tól van nyoma a bélyeggyűjtésnek. Egy bizonyos Pollatschek Mihály – egy barátja emlékiratai szerint – ekkoriban panaszkodott arról, hogy Svájcból hazatérve nem talál cserepartnerre.
A helyzetértékeléshez hozzátartozik, hogy az 1870-es évek végéig a bélyeggyűjtés lenézett hobbi volt, gyerekes dolognak tartották. Alfred Moschkau, német történész-filatelista így emlékezik erről:
Ha felmerül a kérdés valahol, hogy: ki az, aki bélyeget gyűjt? – Erre ironikus mosoly kíséretében ez a válasz: Bélyeget csak a gyerekek gyűjtenek! – Pedig nem csak a gyerekek gyűjtenek, hanem a legkülönbözőbb foglalkozású felnőttek is. Sőt, királyok, hercegek, grófok, még a pápa is gyűjt, hogy az egyetemi tanárokról, katonákról, papokról […] meg ne feledkezzünk.
A bélyeggyűjtők köre pedig csakugyan szélesedett hazánkban is, habár a kezdetben elég rendszertelen volt. A jelenség érthető, hiszen 1900-ig a világon mindössze ötezer bélyeg jelent meg az egész világon. Az első speciális gyűjtési módok ekkoriban tűntek fel: a gyűjtők elkezdték osztályozni egy-egy ország bélyegeit olyan szempontok szerint, mint szín, fogazás, kiadás, és vízjel. Az infrastruktúra szintén kiépült: az 1870-es években több egyesület is alakult. Ezek közül a legjelentősebb a budapesti alapítású Levélbélyeggyűjtők Első Hazai Egyesülete (LEHE – habár a nevével ellentétben egyáltalán nem ez volt az első ilyen csoportosulás), a szintén fővárosi Hungária, illetve a temesvári Hunnia lett. A filatélia témája megjelent a napilapokban: a századforduló éveiben a Budapesti Hirlap indított bélyegrovatot. Sőt, ha valaki tényleg ennek a szubkultúrának szentelte életét, akkor még a humort is fogyaszthatta a bélyegekeken keresztül. 1910-ben ugyanis útjára indult két filatelista vicclap, igaz, német nyelven: Lachende Marken (nevető bélyegek) és Humoristische Markenzeitung (humoros bélyegújság) címmel.
Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogyan vált a filatélia „tömegsporttá”, nagyot kell ugranunk az időben, egészen az államszocialista időszakig. Sok szempontból cudar évek voltak ezek a magyar lakosság számára: jó befektetési lehetőségeket nehéz volt egyszeri lakosként találni. Az emberek szerettek volna egy olyan csatornát találni, amelynek hála a pénzük értéke megmarad, esetleg növekszik.
Ez az igény vastagon hozzájárult ahhoz, hogy az 1970-es évekre a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetsége (Mabéosz) mintegy negyedmillió tagot számlált. A rendszerváltás előtt ugyanis kizárólag az egyesület tagjai kaphatták meg névértéken a bélyegeket: a névérték pedig – papíron – néhány év alatt akár tízszeresére emelkedhetett. Ránézésre kiváló befektetés: ott van a katalógusban, hogy száz forintot ér, akkor annyiért el is lehet adni. Ez viszont hiú ábrándnak bizonyult. A katalógusban szereplő érték ugyanis csak azt mutatta, hogy mennyiért lehet az adott bélyeget megvenni egy szaküzletben.
Az eladás viszont gyűjtői részről már egészen más kávéház. Egy ilyen piacon talán még szigorúbban működik a kereslet-kínálat elve, mint bárhol máshol. Ahhoz, hogy egy bélyeg tényleg felkeltse valamely nagy gyűjtő figyelmét, az egyik legfontosabb szempont, hogy kellőképpen ritka legyen. Magyarországon például egy tévnyomatnak köszönhetjük a legértékesebb darabot: az úgynevezett Fordított Madonnát. A bélyeg egy koronás Mária-alakot ábrázolt, probléma pedig abból adódott, hogy két menetben nyomtatták – mivel két színben adták ki a bélyeget. 1923. december 1-jén viszont az egyik ívvel történt egy apró malőr: az első menetet követő nyomdai ellenőrzés után fordítva tették vissza a papírkötegbe. Az eredmény pedig az lett, hogy ezeken a bélyegeken fejjel lefelé állt a Mária-alak, azonban ez több mint egy évig senkinek nem szúrt szemet. Mire kiderült a hiba, és megtiltották a további árusítását, már nyolcvan darabot eladtak belőle. Az a nyolcvan darab pedig olyan kevés, hogy ezért egy szenvedélyes gyűjtő tényleg hajlandó milliókat áldozni.
A Fordított Madonna persze szélsőség, viszont fonákból rámutat arra, hogy a rendszerváltás környékén miért kellett sokaknak csalódniuk a bélyeggyűjteményükben. Bár névértékén sokat érhettek, egyszerűen lehetetlen lett volna olyan vevőt találni, aki a „hétköznapi”, nagy példányszámban kinyomtatott bélyegekre egy fillért is áldoztak volna. Meglepetések persze mindig lehetnek, de a kedves olvasónak visszafogottságot javasolnék, ha esetleg megtalálja a nagyapa elfeledett bélyeggyűjteményét. Nem valószínű, hogy nagy anyagi hasznot érdemes várni tőle, viszont ha a nagyapa igényes gyűjtő volt, gyönyörködni ma is lehet a színes értékjegyecskékben. Arról nem beszélve, hogy mindegyik egy-egy ablakocskát nyújt arra a korszakra, amiben nyomtatták.
Bélyegen a propaganda: a tanácsköztársaságtól a Kádár-korig
Amióta államok vannak a földön, a vizuális propaganda hozzátartozott az emberiség életéhez. Ha így tekintünk a postabélyegre, lényegében ugyanazt a funkciót töltötte be, mint a pénzérmék. Amikor 1840-ben megjelent az első bélyeg, a Brit Birodalom minden részébe Viktória királynő arcképét vitte el: ő az uralkodó, ez bárki memóriájába bevésődött, aki levelet adott fel. A bélyegnek ráadásul volt egy olyan előnye az egyszeri pénzérmékhez képest, hogy nem csupán egy adott állam határain belül keringett. És ez nem csupán a postai forgalomból adódott: az 1960-as évektől a bélyegek egyre nagyobb hányadát nem a „klasszikus” értelemben használták fel. Nőtt a bélyeggyűjtésre termelt darabok jelentősége: ezek a nemzetközi filatéliai mozgalmon keresztül juthattak ki az országból.
Hazánkban a propagandacél az első világháború végéig kevéssé jelent meg. Ezután viszont az egymást váltó rendszerek mindent megtettek azért, hogy egymás bélyegeit minél gyorsabban kiszorítsák. A tanácsköztársaság százharminchárom napja arra tökéletesen elég volt, hogy egy saját bélyegsorozatot adjanak ki. A korabeli sajtó beszámolója szerint:
Először történik meg a filatéliában, hogy a bélyegeken király, császár és más állami nagyságok helyett tudósok és költők arcmását látjuk.
Olyan hősök tűntek fel rajtuk, akik később a Rákosi-korszakból is ismerősek lehetnek: Petőfi, Dózsa és Martinovics mind a forradalmi rendszer önképét reklámozták. Új idők, új hősök, akik voltaképpen egy hasonló forradalmat készítettek elő, mint a tanácsköztársaság prominensei.
A százharminchárom napos proletárdiktatúra időszakában nem ez volt az egyetlen érdekes fejlemény a bélyegeket illetően. Mai szemmel nézve talán abszurdnak tűnik, de arra is figyelmet fordított a kommunista vezetés, hogy a legértékesebb bélyegek ne hagyhassák el az országot. A pénzügyi népbiztosság egy rendeletben adott utasítást a kétezer koronánál nagyobb értékű bélyeggyűjtemények és a húsz koronánál nagyobb értékű egyedi bélyegek beszolgáltatására. Úgy tűnik, az államnak ekkoriban tényleg minden fillérre szüksége volt.
A tanácsköztársaság bukását követően a Horthy-rendszer célja, hogy az ezeréves magyar állam folytonosságát közvetítse a bélyegeken keresztül is. A föntebb említett Fordított Madonna e szimbolikába illik bele: a Regnum Marianum-kultusz meghatározó eleme volt a rendszer legitimációjának. Hiába a megcsonkított ország: a magyarok lelki hazája továbbra is az az állam volt, amelyet maga Szent István királyunk ajánlott Szűz Mária kegyeibe. Ez az irányvonal az 1938-as Szent István-évvel és az eucharisztikus kongresszussal különösen felerősödött. Ebben az időszakban három nagy bélyegblokkot adtak ki, amelyek többek között az első magyar király koronázását ábrázolják, illetve azt a pillanatot, amikor Máriának felajánlja Magyarországot.
Egy másik fontos téma a Horthy-korszakban a revízió volt, viszont az első területvisszacsatolásig ezt alig tudjuk a bélyegeken tetten érni. Egyedül az 1933-as Repülők nevű bélyegsorozatot említhetjük, ami utalt erre. Ábrázolják például a Justice for Hungary nevű repülőt, amely egy sikeres óceánátrepüléssel népszerűsítette a magyar ügyet a külföldi nyilvánosságban is. A terület-visszacsatolások után viszont egyre nagyobb hangsúly került a revizionista, adott esetben irredenta szimbólumvilágra. Ebbe beletartozott a határon túl élő nemzetiségek integrálása a magyar államiságba. Példa erre a 1939-es Magyar a magyarért című sorozat, amelynek kezdőbélyegén a keresztre feszített Hungária alakja látható, amelyhez hozzásimul egy kisfiú, aki a tót nemzet ragaszkodását fejezi ki az anyaországhoz.
Az 1945 és 1948 közötti éveket általában átmeneti időszakként szoktuk jellemezni: az államszocialista rezsim lassanként kiépítette bázisait és bevezette a proletárdiktatúrát. Érdekesség, hogy a „puha hatalmi” eszközöket viszont sokkal hamarabb elkezdték használni, mintsem az átmenet lezajlott volna. A háború vége után gyakorlatilag azonnal megjelent a kommunista szimbólumrendszer a bélyegeken. Lényeges volt a munkás-paraszt egység kommunikációja, amelyből a későbbi állampárt a legitimációját levezette. Az 1945 és 1956 közötti időszakra jellemző a nyílt politikai indoktrináció, ez alól a bélyegek sem jelentettek kivételt. Szinte évenként jelentek meg az „új ünnepeket” népszerűsítő bélyegek: április 4., május 1., november 7. olyan eseményeket szimbolizáltak, amelyek jelentőségét frissen kellett felépíteni a magyar köztudatban.
Kiss László, szociológus egy 2020-as tanulmányában rámutatott arra, hogy a korszakban kiadott bélyegsorozatok mintegy harmada hordozott nyíltan politikai vagy átpolitizált történeti üzenetet. A megidézett alakok egy része a tanácsköztársaságból ismerős lehet: feltűnt Petőfi, Dózsa, Marx, Engels, mellettük pedig, nem meglepő módon, Sztálin is. A Rákosi-rendszer legitimációja a forradalmakra alapozott: a bélyegeken ábrázolt történelmi események, személyiségek e téma köré csoportosultak. A helsinki olimpia után viszont egyre nagyobb hangsúlyt kapott a „nemzeti identitás” átélésének megtűrt formája: a sport. Ahogy maga Nagy Imre is meghirdette 1953-ban: „Magyarország sportnagyhatalom!” Az olimpiák rendszerint megjelentek olyan bélyegek, amik a játékokon érmet hozó sportágakat ábrázolták.
Ez volt az egyik olyan téma, amit a kádári konszolidáció időszaka is vitt magával. A nyílt, közvetlen politikai propaganda viszont némileg háttérbe szorult. Erre az időszakra tehetjük, hogy a bélyeg mint „puha hatalmi eszköz” tényleg puhává vált: a forradalmi legitimációnál nagyobb hangsúlyt kapott a sport- vagy a tudományos-technológiai fölény ábrázolása. Az űrsikerekről előszeretettel megemlékezett az államhatalom: 1961-ben Gagarin tiszteletére megjelent a Szovjet ember első a világűrben című sorozat. Beszédes az is, hogy a Magyar Posta irányelvei szerint az 1960-as évektől nem szerepelhetett élő ember a bélyegeken, kivételt ezután egyetlen személlyel tettek: Farkas Bertalannal.
A kádári konszolidáció volt tehát azon időszak, amelyben a filatéliai mozgalom térnyerésének köszönhetően csökkent a postaforgalmi cél jelentősége és nőtt a bélyeggyűjtésé. A bélyeg exportcikké vált, lehetőséget biztosított arra, hogy a puha hatalom ne csak az ország határai közt fejtse ki hatását. Így a nemzetközi eladhatóság lényeges szempont lett. Erről a is közölt egy cikket 1981-ben:
(V)együk egy kissé szemügyre a bélyeget, mint árut. Mindenki természetesnek, sőt szükségesnek tartja, hogy a hazai ipar alkalmazkodjék a külföldi megrendelő igényeihez. Vajon a magyar bélyegek kiadásával, gyártásával is ez a helyzet? […] Úgy gondolom, hogy akik a bélyegek kiadását intézik, nagyon jól tudják, mennyire kell azon őrködni, hogy bélyegeink ábrája és felirata összhangban álljon szocialista hazánk gazdasági és kulturális célkitűzéseivel. […] Azt hiszem, mindenki egyetért velem, hogy csak a bélyeg lehet áru, nem pedig a magyar bélyegkiadás.
A magyar bélyegkiadásból végül nem lett áru a Kádár-rendszerben. A sors keserű iróniája viszont, hogy azon bélyegekből sem lehet igazán árut csinálni, amiket a Kádár-rendszerben megvettünk.
