Homoki Nagy István: Cimborák  (1958–1960)
Bencsik Gábor

Tudom, nagyon más volt akkor a világ. Homoki Nagy István kétrészes filmje, a Cimborák, Pletyka tacskó, Fickó vizsla és Nimród vadászhéja hegyen-völgyön bonyolódó kalandos története 1958-ban és 1960-ban került a mozikba, amikor még nem kényeztetett el minket a mindent megmutató modern technika.

De nem a versenytárs hiánya tette korszakossá ezeket a filmeket, hanem a rendező kivételes tehetsége. Gyerekként láttam őket, és évekre telítődtem velük, tulajdonképpen máig velem van az élmény. Személyiségformáló erejük volt ezeknek a filmeknek, generációkat tanítottak meg a természet szeretetére. Adhat ennél többet egy film a közönségének?

» A Cimborák adatlapja az NFI Alapfilmek oldalán

Sára Sándor: Magyar nők a Gulágon (1992)
Hulej Emese

Filmes bravúrok, gazdag eszköztár nélküli csúcsteljesítmény. Pusztán azzal, hogy elkészült. Sára Sándorék egyszerűen csak hagyták a kamerát elidőzni a barázdált arcokon, miközben a mikrofon rögzítette a mondatokat. Hidegről, összetartásról, éhezésről, kint szerzett maradandó betegségekről. Halálról, túlélésről, sorsközösségről. Ellopott, soha vissza nem hozható évekről.

Az egyik szereplőt a villamosról szedték le, a másikat összetévesztették valakivel, a harmadik… Kár is folytatni. Magyar nők a műfordítótól a villamoskalauzig, parasztlánytól egy polgárcsalád féltett kislányáig, akiket a történelem rémszele fújt össze és vitt a gulágra. Némelyiküket nem sokkal azután, hogy a „felszabadítók” megerőszakolták. (Az egyik elmondott történetből Sára Sándor később játékfilmet készített A vád címmel.) Amikor láttam, napokig a hatása alatt voltam, azóta is azt gondolom, minden gimnazistának látnia kellene. Ez a film azt bizonyítja, amit évtizedek óta vallok: nincs érdekesebb, izgalmasabb, lebilincselőbb a valóságos emberi történeteknél.

» A dokumentumfilmsorozat három epizódja – a Mikor vittek Szibéria felé, a Nép ellenségét átvettem és a Hallgatásra ítélve – a Gulág Alapítvány archívumában
» Beszélgetés Sára Sándorral a Magyar nők a Gulágon című dokumentumfilmről

Huszárik Zoltán: Szindbád (1971)
Győrffy Ákos

Sára Sándor 80 huszár című filmjét akartam írni eredetileg, aztán eszembe jutott Gaál István Sodrásban című remekműve, később pedig a Szindbád. De inkább leállítottam magam, nehogy eszembe jusson még valami. Bódy Gábor: Amerikai anzix. Sára a Sodrásban és a Szindbád operatőre volt, tehát nyugodtan mondhatom, hogy itt ő viszi a prímet. A Szindbádnál töményebb, esszenciálisabb vizuális költészet nem nagyon létezik a magyar filmtörténetben, és a nemzetköziben is csak elvétve.

Krúdyt, a „magyar Proustot” így lehet mozgóképre vinni, ilyen álomszerűen, ilyen mély melankóliával. A film egy-egy snittjével egy egész életet el lehet tölteni. A Szindbád egésze meditációs objektum egy elsüllyedt világról, nőkről, szerelemről, halálról. Az az elsüllyedt világ, ami ebben a filmben megjelenik, tán soha nem létezett, ebből következően csak ez a világ a valóság. Legalábbis számomra.

Tizenhat éves korom körül láttam először, egy őszi estén, és pontosan emlékszem arra az érzésre, ami a hatalmába kerített. Azóta sem szabadulok tőle. És nem is akarok. 

» A Szindbád a Filmio kínálatában

Jeles András: A kis Valentino (1979)
Muray Gábor

Sz. László kocsikísérő úgy dönt, hogy nem adja fel postán a rábízott tizenötezer forintot, hanem megtartja magának. Gavallér lesz. Gazdag csávó, aki mindent megtehet. Például életében először csak úgy, céltalanul taxiba ülhet. 

Kevés ennél hitelesebb snitt van a magyar filmművészetben: az amatőr duó – Opoczki János és Farkas József – játéka egészen csodálatos, tényleg örökre beég. Ahogy a tányérsapkás taxis keze idegesen az 1200-as Lada kormányát babrálja, miközben a csóró utasát lesi. Ahogy ide-oda kémlel, mert szorult helyzetéből szabadulna, ahogy azt kérdezi: „És ha megállnánk a rendőrségnél? Éppen jön egy rendőrkocsi, nem sértődnél meg?”, abban benne pulzál a Kádár-kor maga. Lada-szag, műbőr kabátokba pálló testek, Pitralon arcszesz, nagykörúti szmog. 

A végtelenül nyomasztó és ugyanannyira szórakoztató Jeles-film kötelező darab volt filmtöri szakon az egyetemen. A rendező naplóiból származó filmfeliratokat később a legváratlanabb helyzetekben idézgettük anno, gyakorlatilag ezek voltak a mai mémek előképei számunkra: „Nem vagyunk mi Rócsildok, tedd le azt a mézt!” 

Jeles a hetvenes évek dokumentarizmusát állította a feje tetejére ebben az alapjaiban valóságábrázoló, mégis nagyon „csinált”, provokatív remekműben. 

A kis Valentino profán tékozlófiú-történet, Kádár-kori „így jöttem” film, groteszk antiroadmovie. Precíz korkép, egyben lírai kórkép a társadalomról, amely a polgárság megszűnésével csődöt mondott. 

„Majd jó lesz” – mondta a fiú.

» A kis valentino a Filmio kínálatában.

Csáki László: Kék Pelikan (2023)
Demeter Anna

„Mindentől messze, a szívhez közel / Csinálj csodát, én meg elhiszem.” Van egy-két Kispál-dal, ami a fülbe mászik, aztán ott is marad. Mint a Húsrágó hídverő. Ellentmondásos szám, egyszerre sugall szabadságot és kötöttséget, belehelyezkednél, de mégsem, mennél, de valamiért maradnál is. Talán nem véletlenül csendül fel Csáki László animációs dokumentumfilmjében is. Bevallom, sosem rajongtam az animációiért, a Kék Pelikan kapcsán ez a furcsa, hibrid megoldás foglalkoztatott, de leginkább azért néztem meg, mert tudtam, hogy beszélgetnem kell majd róla egy eseményen.

A történet a rendszerváltozás, a szó szerinti határtalanság időszakában játszódik. A „nagy szabadság” első éveiben az átlagemberek nem engedhették meg maguknak a külföldi busz- és vonatjegyeket, így sokan nem legális módszerekhez folyamodtak, például hamis jegy vásárlásához. Voltak, akik ennél is tovább mentek: maguk kísérletezték ki a hamisítás fortélyait. Eddig az alapsztori. Nem jártam be Európát hamis vonatjeggyel, nincs élményem a korszakról. Követek viszont három embert, sodródok három sorssal, Ákoséval, Laciéval, Petyáéval, önkéntelenül is drukkolok nekik, még féltem is őket. Persze nem kéne, pont Ákos mondja a filmben, hogy a leghülyébb magyar közmondás a „jobb félni, mint megijedni”. Szerinte a félelem megbénít, az ijedtség viszont éberré tesz, ami hasznos lehet az életben…

Hetekkel később ülök a Balaton partján, várom az esemény kezdetét, az utolsó pillanatban kiderül, Laci és Petya is eljönnek. Ákos több éve nincs köztünk. A két baráttól megtudom, ő amolyan összekötő figura volt, ő szervezte meg a beszélgetést a rendezővel is. Így kezdődött. Szabadságvágy, ügyeskedés, következmények és kérdések. A közönség felé is volt egy: megkértük, tegye fel a kezét, aki utazott hamis jeggyel a kilencvenes években. Majdnem mindenki jelentkezett. Így érnek össze a történetek. „Én idáig jöttem, most dolgozzon a lelkem” – énekli a Húsrágó hídverő végén Lovasi András. Nincs kedvenc filmem. De a Kék Pelikan dolgozik bennem, és ez nagyon jó. 

» A Kék Pelikan a Cinego kínálatában

Fábri Zoltán: Két félidő a pokolban (1961)
Bíró Mátyás

Fábri Zoltán társadalmi drámája velőtrázó módon mutatja be a kisember reménytelenségét és azt az emberi poklot, amit a világháború jelentett. Ez volt számomra az első olyan háborús témájú film, ami segített megérteni a harcok értelmetlenségét és embertelenségét. A nagyapák és nagyanyák által mesélt családi tragédiákhoz hasonlók bontakoztak ki a filmvásznon, ezért is hatott rám igazán már az első alkalommal és azóta többször is ez az alkotás.

Valahol egy ukrajnai munkatáborban a Német Birodalom Führerjének születésnapja alkalmából csap össze a magyar munkaszolgálatosokból álló focicsapat a német utászokkal. A Sinkovits Imre alakította Ónodi II.-t, vagy ahogy társai nevezik: Diót, a válogatott egykori sztárját bízzák meg azzal a lehetetlennek tűnő feladattal, hogy a testileg és lelkileg is összetört foglyokból épkézláb csapatot rakjon össze. Persze az éhező foglyoknak az étel csábítása és az, hogy nem kell rabmunkát végezniük, elég motiváció, így szinte mindenki jelentkezni akar a csapatba, amiről egy személyben Ónodi dönt. Ez a kivételezettség persze roppant feszültségeket szül a kimaradók és a csapat tagjai között. Ónodi ellenkezése dacára szökést is megkísérelnek, de aztán elfogják őket. Ezután már halvány esélyük sem marad az életben maradásra, akkor sem, ha kiállnak a németek ellen, de a becsületüket még megmenthetik. A meccs végi önfeledt ünneplésnek a kegyetlen géppuskatűz vet véget, de az emberség diadalmaskodik az embertelenség fölött.

A filmklasszikus sodró forgatókönyvét Bacsó Péter írta, és történelmi alapjai is voltak. Az NFI oldalán olvasható információk szerint 1942 nyarán Kijevben valóban játszott az orosz hadifoglyok és a német megszállók futballcsapata, és állítólag még Auschwitzban is sor került egy meccsre a lágerválogatott és a fegyveres erők között.

A jellem- és karakterábrázolások, groteszk humorral fűszerezve, a korszak legnagyszerűbb színészeinek játékával feledhetetlenné teszik a filmet. Sinkovits Imre mellett többek között Garas Dezső, Márkus László, Koltai János, Gera Zoltán, Molnár Tibor, Velenczey István, Szilágyi Gyula, Rajz, János és Görbe János is megjelenik a vásznon.

A forgatás 1961 nyarán gyönyörű természeti környezetben, Budakeszi és Budaörs határában zajlott, a futballpálya a budakeszi Álomvölgyben volt, nem messze a vitorlázóreptértől, a kőbányás jeleneteket pedig a Mátyás-hegyi kőfejtőben vették fel.

Érdekesség még a filmmel kapcsolatban, hogy 1981-ben hollywoodi remake is készült belőle Menekülés a győzelembe címmel, Sylvester Stallone, Michael Caine, Max von Sydow, Pelé és Bobby Moore főszereplésével. Ezt részben szintén Magyarországon forgatták.

» A két félidő a pokolban a Filmio kínálatában

Fejér Tamás: A Tenkes kapitánya (1964)
Ferenczi-Bónis Orsolya

Hányszor folyt végig az államon és a nyakamon a víz kislány koromban, miközben hátraszorított kézzel, a fogaim között tartott műanyag bögréből próbáltam inni Eke Mátét utánozva, akit egy székhez kötözve kényszerítettek ivásra. Ő persze nem csak a szájával emelte fel sikeresen a poharat, hogy felhörpintse a tartalmát, és miközben felemelkedett az asztaltól, még a székét is magával emelte.

Robin Hood, Zorro, Tell Vilmos – én már jóval a Marvel-filmek előtt rajongtam az álruhás igazságosztókért, a kedvencem pedig a Tenkes kapitánya álnéven küzdő furfangos kuruc hős volt. Igazságtevő népi fortélyok, fokossal és ostorral verekedés, sziporkázó humor –  ráadásul ki másnak jutna eszébe olyan ötletes álca, mint a fürdőmesteré vagy a marhakereskedőé?

» Zenthe Ferenc az NFI oldalán

Mikulán Dávid – Révész Bálint: KIX (2024)
Klementisz Réka

A KIX az a film, amit ha egyszer láttál, jól körülhatárolható testi érzetben magaddal hordozod. A társadalmi igazságtalanságok gyomorszorongató érzete ez, amiből együttérzés, aztán talán felelősségvállalási hajlandóság, szolidaritás nyílik ki. Ez a változás a nézőben fontosabb is talán, mint a sztori, többet elmond egy egyedülálló magyar dokumentumfilm erejéről. Pedig – könnyed fordulattal elintézve az elmesélhetetlent – a satuba fogott szociográf alaphelyzet és a csillagszemű juhászba oltott főhős ferencvárosi utcagyerek, Sanyi erőtere se semmi.

A film fizikai lenyomata csalhatatlan, félremagyarázhatatlan, és talán cselekvésre is sarkall: ne légy közömbös! A KIX a kollektív felelősség filmje. Mindannyiunkról szól. Oda viszi a tekintetet, ahonnan elnézünk, mert mindenki nyomora – legyen bár gyerek – „nem a mi dolgunk”. Mostanában egyetlen magyar dokumentumfilm sem tette meg ezt a szembesítést ilyen elemi erővel, főleg, hogy a lehetséges következményekre is figyelmeztet, ugyanis tragédiába torkollik a történet.

Több mint tízezren látták moziban, a Magyar Filmkritikusok Díját is elvitte a Ráday utcai kollégium épületénél keletkezett halálos kimenetelű tüzet többedmagával okozó Sanyi egyéni sorstragédiának látszó felnövekedéstörténete. A szálak jóval a tragédia előtt indulnak az elmesélt történetben: tizenkét éven keresztül követték a rendezők kézikamerával Sanyi életét. Ennyi idő alatt az is megtanulja, aki nem akarja, hogy akármit követ is el, a tettével együtt nem lehet senkit sarkosan elítélni. Ezt a tanulságot adja át bármiféle didaktikus él nélkül a KIX.

» A KIX a Max kínálatában

Tímár Péter: Egészséges erotika (1986)
Molnár Tamás

A rendező vizsgafilmje. Érdekessége, hogy a jelenetek nagy részét visszafelé vették fel, ez megadja a szürreális alaphangot. A filmben minden szürreális, ahogy a mából nézve a nyolcvanas évek maga a szürrealitás. Szatíra ez a szocializmus végnapjaiból, abból az időből, amikor még nem tudtuk, hogy ezek a végnapok.

Minden péntek vagy szombat este ezzel a filmmel kezdődött számunkra, hogy aztán egész este a filmből idézzünk. És olyan szavakat, kifejezéseket kaptunk, mint a „kefirem” vagy a „nacionál panaszkodik”. A ladagyár örök!

» Az Egészséges erotika a Filmio kínálatában

Palásthy György: Égigérő fű (1979)
Bozzay Noémi

Misu, a kisfiú nyári vakációját nagymamája bátyjánál („nagyon-nagybátyjánál”), Dezső bácsinál tölti, aki Budapesten, a Paripa u. 4. szám alatt lakik. Bár Misunak sok barátja van a környéken, unalmasan telnek a napjai. A bérház egyik lakója, Poldi bácsi, a parkőr 52 évi szolgálat után nyugdíjba készül, s folyton azt a mondatot ismétli, ami már bevonult a magyar kultúrtörténetbe, hogy mennyire fog hiányozni neki a szép zöld gyep. Misu elhatározza, hogy Poldi bácsi nyugdíjba vonulásának napjára begyepesíti a gangos bérház udvarát. Tervéhez minden követ megmozgat, és az összes ismerősét beszervezi.

A film Janikovszky Éva Málnaszörp és szalmaszál című regényéből készült. Zenéjét a Locomotiv GT szerezte. A karaktereket többek között Rajz János, Fónay Márta, ifj. Hintsch György, Ullmann Mónika, Ujlaki Dénes, Csala Zsuzsa, Hacser Józsa, Zenthe Ferenc alakította.

» Az Égigérő fű a Filmio kínálatában

Reisz Gábor: Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan (2014)
Német Dániel

Reisz Gábor egy interjúban arról beszélt, hogy egyidőben újra és újra végignézte Woody Allentől az Annie Hallt: mindig csak egy-egy jelenet kedvéért indította el, majd végül azon kapta magát, hogy lepergett a stáblistáig, és már kezdte is elölről. Ugyanígy voltam a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlannal én is, egy ideig teljes egészében fent volt a YouTube-on, lopott percekben belenéztem öt-tíz percre, így a nap végére a kilencven perces játékidő lazán pergett, és mivel vicces a kezdőjelenete, el is indítottam rögtön újra, majd később ismét az utolsó képsoroknál találtam magam. Később ugyanígy számtalan alkalommal láttam Reisz második rendezését, a Rossz verseket is, igaz, az inkább éjszakába nyúló bulik záróakkordja volt, a hajnali órákban könnyen lehetett rezonálni a melankóliájával. Azonban annak ellenére, hogy ez sok szempontból jóval tartalmasabb, és technikailag is profibb, a Van valami kicsit közelebb áll hozzám.

Mindig imponálnak azok a filmesek, akik minimális tőkéből, de hihetetlen elhivatottságból, egyszerű, ám annál kiválóbb ötletekből, virtuóz párbeszédekből építkezve képesek zseniálisat alkotni. Ilyen volt a pályája elején Kevin Smith, Quentin Tarantino, Jim Jarmusch, John Cassavetes. Hogy magyar példát is mondjak: Giger Attila vagy fura módon karrierjének későbbi szakaszában Hajdu Szabolcs, aki részben kényszermegoldásból forgatott fillérekből, de ezek milliószor élvezetesebbek és zseniálisabbak, mint a nagyobb költségvetésű alkotásai.

A Van valami azért is érdemelt külön helyet a szívemben, mert ez volt az első magyar film, amelyben úgy éreztem, megjelenik a saját nemzedékem. Az idősek nosztalgiával tekinthetik meg az olyan kultikus alkotásokat, mint a Moszkva tér vagy a Megáll az idő, hiszen a saját fiatalságukra ismerhetnek rá, azonban a hazai produkciók általában retrospektív módon mutatják be egy adott kor tizen-, huszonéveseinek vagy harmincasainak világát. Reisz Gábor 2014-ben a jelenből a jelenhez szólt, azaz a 2010-es évek elejének frissen diplomázott, a romkocsmákban megfejtéseket és a saját helyüket kereső rétegét ábrázolta. Vicces volt rácsodálkoznom, hogy nem csak én találtam a leglogikusabb stratégiai útvonalnak azt, hogy a Füge Udvarban kezdjük az estét, majd átnézünk a Fogas Házba, végül pedig a legtovább nyitva tartó Instantban zárjuk a menetet. Talán apróságnak tűnik, de nem az: egyrészt ezáltal egyfajta kordokumentumnak is tekinthető a film, hiszen a bulinegyed igencsak átalakult az utóbbi tíz évben – és nem éppen előnyére –, másrészt talán nincs olyan generáció vagy társadalmi osztály, amely ne konstatálná örömmel, hogy nem láthatatlan a magyar filmesek számára.

» A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan a Filmio kínálatában

Rockenbauer Pál: Másfélmillió lépés Magyarországon (1981)
Póla Gergely

Elképzelni sem tudok közhelyesebb választ a „mi a kedvenc filmed?” kérdésre, mégis kénytelen vagyok a Másfélmillió lépés Magyarországon-t mondani. Pedig leéltem negyvenhat évet úgy, hogy a gyerekként elkapott pár perceket leszámítva nem láttam a sorozatot.

A tavaly megjelent Magyarország-útikönyv indította el a lavinát: mi lenne, ha kipróbálnánk a kéktúrázást? De persze úgy lenne az igazi, ha még a tűzkeresztség előtt megnézném a téma „alapművét”. Korábban számtalan írást olvastam a sorozatról, a készítőkről, a háttérről, az alkotási folyamatról, a hatásairól, valahogy mégsem éreztem késztetést, hogy megnézzem. Úgy látszik, meg kellett érnem hozzá.

Elindul Hernádcécéről a komp, vége az első résznek, én pedig még percekig ülök a laptopom előtt a sötét téli estén. Valamit tényleg nagyon eltaláltak a készítők – hogy mit, azt senkinek nem sikerült megfejtenie. Innentől minimális szabadidőmet arra fordítom, hogy megnézzem a maradék tizenhárom epizódot, néha öt- vagy tízperces „szeletekben”. És amikor február végén Gércén beütjük az első pecsétet az öt füzetbe, óhatatlanul az Indulj el egy úton jár a fejemben…

» Szégyenszemre a Másfélmillió lépés Magyarországon sehol nem elérhető jogvédetten és legálisan online. A sorozat rajongói Facebook-oldala

Fotók: Nemzeti Filmintézet, Wikipédia